LAM 2001;12(2):138-9.

LAM-INTERJÚ

„A kutatás a szellemi élet legmagasabb szintű művészi alkotása”

Az ellentmondások viszik előre a tudományt és a világot – vallja dr. Petrányi Győző professzor, az immunológia hazai úttörője. Az 1933-ban született professzor a szegedi, majd a budapesti orvostudományi egyetemen 1958-ban szerzett diplomát, summa cum laude. Radiológiából szakvizsgázott, 1964-ben. Évtizedekig az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézetben dolgozott, 1990-től az intézet főigazgatója. 1991–98-ig a HIETE Immunológiai Tanszékének vezetője, 1993–99 között tudományos rektorhelyettes. 1991-től egyetemi tanár, 1998-tól az MTA rendes tagja. Állami díjas, Szent-Györgyi Albert-emlékéremmel és több magas elismeréssel kitüntetett, több hazai és nemzetközi tudományos társaság tagja, évekig az Immunológiai Szakmai Kollégium és a Magyar Immunológiai Társaság elnöke. Nevéhez fűződik jó néhány világ- és európai kongresszus megszervezése is. 1999. december 15-től, az intézmény szervezeti átalakításáig, 2001. december 29-ig a Semmelweis Egyetem Kutatáskoordinációs és Informatikai Központjának igazgatója.

A professzor úrral Vajda Angéla beszélgetett.

 

– Ön radiológiából szakvizsgázott, mégis immunológiai kutatásokkal foglalkozott szinte a pályája kezdetétől. Véletlenül került át erre a területre, vagy mindig is ezzel szeretett volna foglalkozni?

– Az egyetem elvégzése után a miskolci megyei kórház belgyógyászatán kezdtem dolgozni. Ez az időszak nagyon meghatározó volt, két okból is. Az egyik, hogy Prónai Gábor lett a főnököm, aki remek ember volt mint belgyógyász, a másik pedig, hogy vidéken, Fonyban kellett körzeti orvosként két félévet eltöltenünk, ahol még villany sem volt. Prónai Gábortól az okok feltárásának igényét és céltudatosságot, a türelmet és kitartást, az elhagyatott vidéktől pedig az emberek megbecsülését tanulhattam meg. Ezt követően csak úgy tudtam Budapestre, az egyetemre felkerülni, hogy a radiológiai klinikára jelentkeztem, mivel csak itt volt hely. Ennek ellenére az első perctől kezdve sugárbiológiai kutatást végeztem, és mellesleg kellett letenni a radiológiai szakvizsgát. Rusznyák professzor, aki akkor az akadémia elnöke volt, létrehozta a sugárbiológiai kutatócsoportot, ahol már kezdettől fogva transzplantációs immunológiai kísérletes kutatással foglalkoztunk. A kutatócsoportban eltöltött mintegy nyolc évet követően készítettem el a kandidatúrámat, a transzplantációs kilökődést gátló gyógyszerek hatásvizsgálatával kapcsolatban. Ekkor kerültünk át az Országos Hematológiai és Vértranszfúziós Intézetbe, ahol a célunk, a transzplantációs immunológiai osztály kialakításával bíztak meg.

– Pályája kezdetén kik voltak azok a személyek, akik hatással voltak a kezdeti évekre és akiket példaképének tekinthet?

– Elsősorban dr. Zsebők Zoltánt, a radiológia professzorát kell megemlítenem, és mindenképpen mint nagy hatású egyéniségről kell szólnom róla. ő az első perctől kezdve arra tanított minket, hogy az „utcaseprő” munkával kell kezdeni. Először úgymond iparosnak kell lenni: vasmunkát csinálni, állatokat gondozni, könyvet fordítani és gépírni. A másik, ami nagyon fontos volt, hogy pontosságot megkívánó és diktatórikus egyéniség volt, és bizony a diktatúra legkifinomultabb módszerét és a pénzügyi ügyeskedést is megtapasztalhattam. Megtanultam azt, hogy nem kell mindenképpen fejet hajtani a nagy diktátorok előtt, kisemberként is szembe lehet szegülni velük, és tudni kell az igazság érdekeit képviselni ilyen helyzetben is.

– Megélt ilyen helyzeteket a pályafutása alatt?

– Hogyne. A következő munkahelyemen, ahol szintén jellemző volt az akkor szokásos „fonák” központi vezetés, részem volt ilyen helyzetben. És hát az utolsó pár évben, az intézmény és a betegellátás érdekeit képviselve olyan „nagy” emberekkel kellett szembenéznem, akik az erőt és a hatalmat tekintik elsődlegesnek.

– Köztudott, hogy az említett intézmény az Országos Hematológiai és Immunológiai Intézet, ahol tavaly év végéig főigazgatóként dolgozott.

– Zárójelben szeretném megjegyezni azt, hogy azért az elmúlt tíz év alatt a nemzetközi szakma elismerése mellett az intézmény munkatársai a legmagasabb szinten tudták tartani az ország legalulfinanszírozottabb szakterületét, a leukémiás betegek kezelését és a csontvelő-transzplantáció legnehezebb eseteit. Ennek ellenére az utolsó években végre tudtuk hajtani mindazt a korszerűsítést, válságmenedzselést és a pénzügyi források bővítését, amelyekkel 2001 második felére gyakorlatilag önfenntartó lett az intézet, de akkor már nem én voltam a vezetője. Amit mi megcsináltunk, az már az új vezetésnek hozta meg a hasznot.

De visszatérve az előző kérdésre: a példaképek sorában szeretném még megemlíteni Klein György professzort, akinél Stockholmban töltöttem két évet. ő nagyon nagy hatással volt egész munkámra, tőle tanultam azt, hogy az egész világon a legmagasabb szintű kutatás csak úgy lehetséges, ha az ellentétes nézeteket valló munkatársakkal és kutatópartnerekkel mindennapos élő kapcsolatban vagyunk, mert ez viszi előre a tudomány fejlődését.

Bostonban pedig, amikor a híres Harvard Egyetemen töltöttem hosszabb időt, azt éreztem, hogy a kutatásnak a kultúra minden szintjével együtt kell léteznie, hiszen a Harvard a legnívósabb irodalmi, filozófiai és zenei eseményeknek adott otthont, amelyek a kutatók kikapcsolódását, szellemi életük, gondolkodásuk frissen tartását szolgálták. A kutatás ugyanis a gondolkodás, a szellemi élet legmagasabb szintű művészi alkotása.

– Az immunológia és a molekuláris biológia egyik legfiatalabb ága az őssejtkutatás. Ez mely területeken alkalmazható, illetve ön szerint mikor kerül sor a gyakorlati alkalmazásra?

– Az őssejtkutatás valóban nagy ugrást jelentett, az őssejt nemcsak a vérképző és az immunológiai rendszernek a bázisát képezi, hanem izom-, ideg- és kötőszövetet is, vagyis többirányú fejlődési képességgel rendelkező sejtek is vannak. Ezeket transzplantáció segítségével át lehet ültetni emberekbe, és ott részben úgy, hogy a vérkeringésbe, részben úgy, hogy a megfelelő szövetekbe juttatva kóros vagy hibás működésű sejteket és szöveteket lehet velük pótolni. Ez azonban elsősorban a transzplantációval van kapcsolatban.

– Ez akár a transzplantációnak az alternatívája is lehet?

– Igen, de ez inkább az őssejt-genetikai manipulációnak, a génsebészetnek egyik felhasználása, de a kettő ötvözetének is tekinthető, hiszen a szövetátültetés lehet lokális is. Így például a cukorbetegségnek sejtterápiával való kezelése nagyon fontos terület, de ugyanilyen fontos a daganatos betegségek kezelése is.

– Elképzelhető, hogy néhány év vagy évtized múltán azokat a betegségeket, amelyek gyógyíthatók őssejtbeültetéssel, egyszerűen így fogják kezelni?

– Nemcsak azokat és nemcsak őssejtekkel, hanem olyan természetes sejt-termékekkel, citokinekkel, amelyek nagy szerepet játszanak a szervezet normális fiziológiás működésének a fenntartásában. A citokinekből egyre több és több lesz, egyre jobban ismerjük a működésüket, és végül is ezek az igazi természetgyógyászat eszközei, hiszen ezek nem mesterséges, kémiai úton előállított gyógyszerek, hanem „elloptuk” a természetből. Ezek a sejtek termékei, amelyeket ma már génjeik izolálásával rekombináns technológiával állítják elő.

– Pályája során mi jelentett nagyobb kihívást: a tudományos kutatás vagy inkább az intézményvezetés és a tudományos-szervezési tevékenység?

Az amerikai-magyar csontvelődonor-bankok együttműködési szerződésének aláírása

Az amerikai-magyar csontvelődonor-bankok együttműködési szerződésének aláírása

– A gyakorlati kutatás a pályám elején élvonalban volt, és szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan kutatási területen kezdtem el dolgozni, amely a természetes immunitás egyik fő harcosát, a természetes ölősejtet vizsgálta. Stockholmban ennek a sejtműködésnek a genetikai hátterét ismertük fel, amely ma a daganatellenes immunitásban alapvetően fontos szerepet tölt be. Akkor ez a genetikai háttér, az 1970-es években, teljesen újszerűnek tűnt, és a nagy hisztokompatibilitási, HLA-rendszerhez kötötten mutatkozott, ami most, 30 év után került teljesen igazolásra a molekuláris genetikai módszerek alkalmazásával. Ezen a vonalon a kutatások folyamatosak voltak, de később már inkább a munkatársaim vitték tovább, én már csak a háttérből segítettem a munkát. A rousseau-i tanításnak megfelelően próbáltam elérni azt, hogy az ötleteket és eredményeket mindenki magáénak érezze, hiszen így mentes lesz a kényszer hatásától és intuíciója meghatványozódik. A tudomány-szervezési munkában nagyon eredményes időszak volt az, amikor a szakmai kollégium és az immunológiai társaság elnöki tisztsége, valamint az intézet vezetése egyaránt rám hárult. Egyéniségemből fakadóan nem diktatórikus, hanem demokratikus vezető igyekeztem lenni, és az ellentétek feloldásával a vezetők felelősségteljes önállóságának megadásával sikerült elérnünk azt, hogy Magyarországon az orvosegyetemeken elsőként tudtuk kialakítani az immunológia önálló oktatását. Gergely Jánossal együtt, akivel felváltva voltunk elnök és főtitkár az immunológiai társaságban, kiváló munkamegosztással immunológiai világ- és európai kongresszust szerveztünk. Nekem különösen kedves, hogy két immunogenetikai európai kongresszust is szervezhettünk. Ehhez a munkához csatlakozott az a szervezés és kutatás között lévő terület, amely speciálisan a szervátültetéssel kapcsolatos szövettipizálási feladatkört öleli fel. Perner Ferenc professzorral együtt szakmailag vezettük a hazai szerv- és szövetátültetés „nemzeti programját”, illetve annak megteremtését. Több „workshopot” is szervezve elősegítettük a legnagyobb nemzetközi szaktekintélyek és a kelet-közép-európai kutatók és klinikusok együttműködését.

Még egy dolgot hadd említsek meg! Az kevésbé tudott, hogy Klebelsberg Kunóval rokonságban vagyok, és összes munkája és minden emléke ott van a polcomon mint örök bibliám. A kultúrpolitika terén az ország legnagyobb embere volt. Az egyik mondása az, hogy „Magyarország a végig nem gondolt gondolatsorok országa”. ő maga viszont mindent végiggondolt és véghez vitt. Magam is ezt tartom szem előtt. Ha adódott egy megoldandó kérdés, akkor azt minden oldalról átgondoltuk és modelleztük munkatársaimmal, igényelve a véleményt és kritikát. Ez az elv ma kevés helyen juthat érvényre.