LAM 2001;12(2):126-7.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

A tyúkszemkezeléstől a kólikáig

Németh István

 

Karikírozott vonásokkal felruházott, komikus figurákkal már az ókori görög és római művészetben is szép számban találkozhattunk. A középkor, majd a reneszánsz mesterei – ha más-más indíttatásból is – szintén gyakran éltek a tudatos torzítás eszközeivel, s alkották a nézők elrettentését vagy éppen szórakoztatását célzó, groteszk műveiket. A modern értelemben vett karikatúra első virágkora mégis vitathatatlanul a XVIII. század volt, amikor egész sor kiváló művész specializálódott erre a polgári körökben csakhamar oly kedveltté váló műfajra. Talán mondanunk sem kell, hogy a humorérzékükről híres angolok ezen a téren is az élen jártak. Bár e szatirikus hangvételű művekből olykor kiérződik egyfajta társadalomkritika, illetve didaktikus szándék – mint ahogy ezt például William Hogarth (1697–1764) híres sorozatai is bizonyítják –, a cél, ami miatt az emberi fogyatékosságokat felnagyították, illetve szellemesen kifigurázták, elsődlegesen mégis a közönség mulattatása volt. A karikaturisták számára nem létezett tabu, bárki és bármi könnyen a céltáblájukká válhatott. Persze voltak kedvelt, visszatérő témák, így a gyógyászat, illetve az orvos-beteg kapcsolata is ezek közé tartozott.

James Gillray: „Metallic Tractors”. Színes rézkarc, 1801

James Gillray: „Metallic Tractors”

Már a XVII. századi holland életképfestők művein is gyakran szerepeltek sarlatán orvosok és rászedett pácienseik: kellemetlen tortúráknak alávetett, s pénzüktől megfosztott szerencsétlen flótások. Ennek a témának az aktualizált változatát láthatjuk viszont az angol James Gillray (1757–1815) Metallic Tractors című rézkarcán, ahol az orvos, egy speciális, elektromos hatású fémszerszámmal kezeli egy középkorú férfi vöröslő, bibircsókos orrát. Míg a „csodadoktor” akkurátus nyugalommal végzi munkáját, áldozatának összeszorított öklei és fogai arra utalnak, hogy legszívesebben ordítana a fájdalomtól. A humanitáriusnak éppen nem nevezhető orvosi beavatkozás eredményességét illetően joggal lehetnek kételyeink, annál is inkább, mivel az asztalon heverő hirdetés szövege szerint ez a kezelés mindenféle rendellenesség, így többek között köszvényes lábak, szélgörcsök, törött lábak és púpos hát esetén is egyaránt sikerrel alkalmazható. Nem kevésbé komikus Gillray egy másik rézkarca, amelynek főszereplője egy főkötős vénasszony, aki a kandalló mellett ülve, fülig érő szájjal, s kilógó nyelvvel végez tyúkszemkezelést a talpán, egy hentesbárd méretű, hatalmas késsel.

James Gillray: Tyúkszemkezelés. Színes rézkarc, 1800

James Gillray: Tyúkszemkezelés

Az ellentétek vonzzák egymást – szokták mondani, s talán e közhelyszerű megállapítás adhatta az ihletet Thomas Rowlandsonnak (1756–1827), az egyik legsokoldalúbb XVIII. századi angol karikaturistának, hogy egyik rézkarcán megörökítse az „ideális párt”, a tüdővészes nőnek udvarló vízkóros férfi személyében.

Thomas Rowlandson: Vízkór udvarol Tüdőbajnak. Színes rézkarc, 1810

Thomas Rowlandson: Vízkór udvarol Tüdőbajnak

Bár mások betegségei, illetve szenvedései a valós életben rendszerint szánalmat és együttérzést váltanak ki az emberből, a szenvedés, ha groteszk, eltúlzott formában ábrázolják, nevetségessé válik. Jól érzékelteti mindezt a Rowlandson nyomdokain járó George Cruikshank (1792–1878) horrorisztikus elemektől sem mentes The Cholic című grafikája, ahol egy kólikában szenvedő nő gyötrelmei tárulnak a szemünk elé. A testi fájdalmak ezúttal vizuális formát öltve, apró, ördögi lényekként kínozzák a szerencsétlen teremtést.

George Cruikshank: A kólika. Színes rézkarc, 1819

George Cruikshank: A kólika.

Igazságtalanság lenne persze megfeledkezni a műfaj kiváló francia képviselőiről, akik legalább olyan előszeretettel készítettek orvosi vonatkozású karikatúrákat, mint említett angol pályatársaik. Jules-Abel Faivre (1867–1945) például, akinek az apja maga is orvos volt, egész sorozat ilyen témájú művet alkotott. Különösen szellemes a művésznek az az 1902-ben készített litográfiája, amely a L’Assiette au beurre című hetilap március 22-i számának címlapját díszítette. A pofaszakállas orvos lehunyt szemmel, s önelégült mosollyal tapasztja páciense hátára fülét, miközben kezével az esernyőjére támaszkodó, élemedett korú nő meztelen ülepét simogatja. A vénasszony szemmel láthatóan élvezi a szokatlan terápiát. Nemhiába mondják, hogy orvos és beteg bensőséges kapcsolata az eredményes gyógyítás egyik záloga! Hasonlóan intim szituációt ábrázol, csak éppen fordított szereposztásban Gustave Donjean 1885 körül készült Szerelem és reuma című litográfiája, amely egy korabeli komikus dal szövegét illusztrálja. A jelenet két szereplője a hipochonder férj, aki csak azért nősült, hogy betegségeinek kezelésére odaadó ápolónőt találjon.

Jules-Abel Faivre: Az orvosok. Litográfia, a L’Assiette au beurre című hetilap 1902. március 22-i számának címlapja

Jules-Abel Faivre: Az orvosok

Ki gondolná, hogy a századforduló környékén, még a Valentin-napi üdvözlőkártyákon is gyakran szerepeltek karikírozott formában ábrázolt orvosok! Az egyik ilyen 1906-ban készített lapon például egy idős fogorvos látható hatalmas fogóval a kezében. Az angol nyelvű kísérő szöveg szerint az öreg iszonyatos kínokat tud okozni félelmetes szerszámaival, s ezeknél már csak az az összeg nyomasztóbb, amely a kezelés után a páciens számláját terheli.