TÖPRENGÕ
A Fekete Angyal
Frenkl Róbert
 
 
 

LAM 2001;11 (2): 150-151.

Ahogy mondani szokták, amikor e sorokat írom,  még messze a végkifejlet. Nem lehet tudni, hogyan végzôdik a történet, mi lesz Faludi Tímea - mert azt már tudjuk, hogy így hívják - sorsa. De eddig is töprengésre okot adó, sokféle az esemény és a tanulság. Magunkról, a betegekrôl, a nôvérekrôl, az orvosokról, az egészségügyrôl, a társadalomról, a médiáról, a politikáról, az etikáról, a jogról, az igazságról, a bizalomról, a kollegialitásról, a hatóságokról... szól egyfajta sajátos sūrítéssel a Fekete Angyal néven elhíresült fiatal ápolónô históriája. A kevesebb is sok lenne. Nehéz szembesülni önmagunkkal. Hiszen, ha van érték, amelyben ez a végzetesen polarizálódó, a minimális erkölcsi-érzelmi-emberi értékek mentén is konszenzusképtelen magyar társadalom egyetért, az az élet tisztelete. Legyen szó akár magzati életrôl vagy a haldoklók utolsó napjairól. Vagy ez sem igaz?

Miért épülnek nálunk azonnal barikádok, kényszerpályák, és kerülnek tisztességes emberek, jó szakemberek szembe egymással, amikor valójában egymás mellett volna a helyük?

Miért nem megengedett, hogy az ügyet feljelentésével elindító, tehát jogszerūen eljáró, igazgatási, finanszírozási gondokkal, munkaerôhiánnyal küszködô, érthetôen fáradt, de több mint egy évtizede helytálló igazgató a rendkívüli helyzetben olyat is mondjon, ami nem igazán szerencsés? De az esettôl függetlenül nagyon igaz. A magyar egészségügyben bármi elôfordulhat. Persze másutt is. De minket a magunk baja érdekel, nem általában a ,,vészhelyzetekkel" jellemezhetô egészségügy gondjai. A késôi Kádár-korszakban, a fokozódó anarchiában, a rendszer összeomlása elôtt járta a mondás: ,,Az is csoda, hogy reggel elindulnak a villamosok."

Az is csoda, hogy a magyar egészségügy egyáltalán mūködik, bizonyos szegmenseiben világszínvonalon, az átlagot tekintve is jó teljesítményt nyújtva, egyre kritikusabban alulfinanszírozva (és még ennek a finanszírozásnak a módja is abszurd, csalásra ösztönzô), valódi tulajdonosok nélkül, most már valóban utolsó tartalékaiból élve, a megalázó és volumenében is csökkenô paraszolvencia által mūködtetve, végsô esélyeit keresve. Ezt a végsô esélyt szeretné nyilvánvalóan megragadni a 2001. év egészségügyi minisztere azzal, hogy nem tér ki a feladatok elôl, hanem inkább keresi azokat, látványosan vállalja a kihívást, alááll a terheknek. Ezért kellene neki is megengedni, hogy ,,túlreagáljon" egy ilyen rendkívüli eseményt és országos méretū ellenôrzéseket rendeljen el. Egyébként, ha komolyan vesszük Faludi Tímea állításait (és miután letartóztatták, az ártatlanság vélelme ellenére, komolyan is kellett ôket venni), akkor el is kéltek az adott kórházi osztályt és a többi kórházat illetô intézkedések. Mert a betegek természetesen pánikba estek. Nôvérek mesélték, hogy bizony megnehezedtek az éjszakai ügyeletek. A betegek tudni akarták, hogy mit kapnak, látni akarták az ampullákat, feltették gyanakvó kérdéseiket. Lehet-e neheztelni ezért?

A média sem járult hozzá a betegek nyugalmához. De hát ezért sem lehet neheztelni. A média nem hatóság. Harsoghatja, hogy egy ápolónô egy év alatt - saját bevallása szerint - harminc-negyven idôs embert segített át a túlvilágra, ültetett be Charon ladikjába. Nem köteles megvárni a bizonyítást, nem köteles (csak szeretnénk, ha úgy szólna) tárgyilagos, szakszerū hangon szólni.

Nem hittem és nem hiszem el, hogy az éjszakás nôvér valóban "eltette láb alól" a betegeket. Elsôsorban azért nem, mert (és az ÁNTSZ-vizsgálat most már megerôsíti ezt), ha így lett volna, képtelenség, hogy ez egy év alatt nem tūnik fel senkinek. Másodsorban nem hiszem, mert nincs semmiféle indíték. A hírhedt bécsi nõvérek hasonlónak mondott esete más, ott a közösen elkövetett būn kényszerítõ ereje motiválta a cselekedetet. Másrészt a tudósítások alapján is valószínūtlen a történet. A kulcsot talán az adja, hogy kiderült: március 31-én lejárt volna Tímea szerzôdése. Gond nélkül megszabadulhattak volna tôle. Ezért is tiszteletre méltó, hogy munkáltatói nem hallgattak, vállalták a botrányt, bár talán nem tudták, hogy ekkora lesz. Tímea oldaláról nézve, ha fel akart tūnni, nem késlekedhetett. Ezért jöhettek a sejtetések, a megjegyzések, a ,,tanúk" toborzása. A hétfôi feljelentés és a csütörtöki letartóztatás között a rendôrség rejtett kamerával figyelte a nôvért, ám semmi gyanúsat nem észlelt, nem tudott bizonyítani. Mégis intézkedtek, feltehetôleg a jó szerencsében és a ,,tanúkban" bízva. Mert hát bizonyíték, az nincs. Még annyi sem, amennyi lehetne. Mert nem volt szokás boncolni, viszont szokás volt hamvasztani.

Vigasztaljuk meg a nyomozókat, a boncolás sem mutatott volna semmit. Úgy mondták, hogy a nôvér Seduxent, morfiumot és káliumot adott.

Legyengült, haldokló idôs ember számára az infúzióba adott Seduxen végzetes lehet, nagy adag, száz milligramm morfium bizonyosan az. Mégis valószínūtlen, hogy ez elôfordult volna. Alapvetô szabály (és ha ezt nem tudták betartani, akkor a tanulság adott), hogy teljesen egyedül nem maradhat az éjszakás nôvér. Minden orvos emlékezhet arra az élettangyakorlatokból, hogy az izolált békaszív káliumoldat hatására diasztoléban megáll. Ha a nôvér valóban ölni akart és konyított az élettanhoz, megfelelô káliumoldattal megtehette. Ennek azután valóban nem marad semmi nyoma.

Kétségkívül befolyásol egy szomorú emlék. Évtizedekkel ezelôtt megvádoltak azzal egy, az NSZK-ba távozott és ott kiváló munkát végzett magyar sebészt, hogy ügyeletben piszkos vizet, felmosóvizet fecskendezett egy beteg infúziójába. Szakmai féltékenység és az idegenellenesség sugallta a képtelen vádat. Mire tisztázódott volna az ügy, az elôzetes letartóztatásban lévô kolléga összeroppant és öngyilkos lett. A család kérésére, hogy rehabilitálják, az volt a hatóság válasza: nem lehet, hiszen nem ítélték el.

Egész más az eset, ott orvos, itt nôvér, ott határozott tagadás az ostoba váddal szemben, itt a vallomás indítja el az ügyet. Mégis van rejtett és nyílt hasonlóság. És az egyik tudósítás szerint itt is elôkerült a "schmutzwasser" motívum.

Bár nem tartom valószínūnek, természetesen nem teljesen kizárt, hogy Faludi Tímea elkövette tettét. Ha nem is harmincszor-negyvenszer. Úgy vélem, ha ténykedése és a halálesetek között volt oki összefüggés, ez akkor sem emberölés. Talán a vizsgálat, aminek részletes eredményeit nem ismerjük, tisztázza ezt. Hogy tudniillik adott-e be a nôvér orvosi utasítás nélkül gyógyszereket. Ha igen, és a páciens meghalt, akkor ez foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés, ám semmiképpen sem tekinthetô emberölésnek.

Mindenesetre Tímea elérte lehetséges célját: médiasztár lett. Ehhez nem kell ölni, elég elhitetni azt. Hiába élünk olyan országban, ahol szomorú esetek százai, ezrei (köztük történelmi személyiségeké) emlékeztetnek arra, hogy senkit bizonyítékok nélkül, saját vallomása alapján nem szabad elítélni. Tímeát egy ország ítélte el habozás és bizonyítékok nélkül.

Igen, a végsô emberi tartalékaiból, a szakmai tisztességbôl, a betegek, illetve a hivatás iránti elkötelezettségbôl élô egészségügy ma már a kevésbé rendkívüli helyzetekkel is nehezen boldogul. Nem is várható el tôle.

Nem tudom, hogy az osztály vagy a kórház vezetése a kötelezô feljelentésen kívül lépett-e az ügyben. Elgondolkodtam azon, mit tettem volna én a helyükben. Ha fülembe jut a hír, bizonyosan beszélek a nôvérrel, megpróbálom tisztázni magam a történteket, hiszen feltehetôleg jobban értek hozzá, mint a rendôrség, illetve ôk is csak velem együtt tisztázhatják az ügyet. Nem fenyegetett sem a további deviancia, sem a szökés veszélye, de talán elkerülhetô lett volna az egészségügy meghurcolása. Így most már a kórház, az egészségügy érdeke is az, hogy Tímea būnösnek találtassék. Akkor ugyanis minden intézkedést indokoltnak lehet nevezni.

Az már a társadalom gondja és önmagában is korjelzô, hogy az eset kapcsán egyáltalán szóba került az aktív eutanázia. Könnyū lenne azzal elintézni ezt a kérdést, hogy lám, mekkora a hozzá nem értés, hiszen az aktív eutanázia egyik alapvetô jellegzetessége, hogy a beteg ember maga kéri orvosát, hogy vessen véget szenvedéseinek. De a probléma ennél lényegesen mélyebb. Döbbenetesen devalválódik az élet tisztelete. Nagy tekintélyū férfiak - alkotmánybíró, alkotmányjogász - bukkantak fel a képernyôn, és meggyôzôen magyarázták, hogy a magyar alkotmányból levezethetô az aktív eutanázia, az Alkotmánybíróság nem térhet ki ennek elismerése elôl. Eltekintve attól, hogy a közgondolkodás terén messze állunk az olyan mūködô demokráciáktól, mint a holland vagy az ausztrál, jó tudni, hogy ezekben az országokban nyilvánvalóan kerülik az aktív eutanázia fogalmát. Még akkor is, ha ennek egy változatát, igen szigorú szabályozás mellett, igen kivételes esetben engedélyezik.

A mi tapasztalatunk az, elsôsorban a kisszámú, de nagy értékū hospice-szolgálatokból, hogy az emberi körülmények között ápolt, gondozott halálos betegek szeretik az életet, és ennek utolsó szakaszát is vállalják és igénylik.

Tímea történetének minden elemében - közvetlenül vagy közvetve - a lelki zavar kísért. Egy fiatal egészségügyi munkatárs lelki egészsége biztosan súlyosan károsodott, akár būnösnek bizonyul végül, akár nem. De talán az is lehet, hogy ez a katartikus élménysorozat vezet majd a gyógyuláshoz. De a társadalom lelki egészsége is terápiára szorul. Van remény, mert a történet minden szereplôje, ami az egészségügyet illeti - kórháziak, az ÁNTSZ, a tárca, a fôváros munkatársai - végül is helytálltak, mentették a menthetôt. Megpróbáltak egy nyelven beszélni, a kényszerpályás, politikai nézetkülönbségek ellenére szót érteni, segíteni egymást.

A testi egészség helyreállítása, a gyógyítás önmagában is nagy feladat, de az egészségügy a lelki épségért is felel. Ezért lenne fontos az ágazat gyógyulása, megújulása, hogy hozzájárulhasson a társadalom lelki egészségéhez, békéjéhez, az értékrend helyreállásához. Faludi Tímea története arról is szól, hogy még hosszú az út.