SCIENTA MEDICA HUNGARICA
Magyar szerzők külföldi szakfolyóiratokban publikált közleményeinek kivonata
 
 
 

LAM 2001;11 (2): 146-149.

A fogorvosképzés és a curriculumok harmonizációja Európában. Harmonisation of dental education and curricula in Europe
Bánóczy Jolán
Semmelweis Egyetem, Orálbiológiai Tanszék
1089 Budapest, Nagyvárad tér 4.
Internat Dental J 1999;49:69-72.

Az egyetemi fogorvosképzés harmonizációjának és a fogorvosi diplomák elismerésének fontosságát az Európai Unióban már korán felismerték. Az Európa Tanács direktíváiban 1978-ban meghatározta a fogorvosképzés általános szabályait: az időtartamot, a minimális óraszámot és az oktatandó tárgyak listáját. Az Európai Unióban, ahol a fogorvosképzés két forrásból indult el (az úgynevezett független fogorvosképzés fogorvosi diplomával, illetve az általános orvosi diplomát kívánó sztomatológusképzés), különösen fontossá vált a harmonizáció, a standardok kidolgozása, és a diplomák egyenértékűségének kérdése. Ezt egyrészt a curriculumok átalakításával, másrészt az úgynevezett kimeneti kontrollal, a végzős fogorvosok kompetenciaszintjének meghatározásával kívánják elérni. A Fogorvosok Világszövetsége (Fédération Dentaire Internationale - FDI) 1995-ben kiadott irányelveiben a fogorvosok Európán belüli szabad mozgásának biztosításához szükségesnek tartják az ekvivalens képzést, és a kimeneti kompetenciaszint-ellenőrzést, amely a diplomák egyenértékűsége elismerésének a feltétele kell, hogy legyen a jövő Európai Uniójában.


A flukonazol és más, azolcsoportba tartozó antifungalis vegyületnek az egér és a humán eredetű granulocyta-macrophag progenitorsejtekre gyakorolt in vitro toxicitásának összehasonlítása. Comparison of the toxicity of fluconazole and other azole antifungal drugs to murine and human granulocyte-macrophage progenitor cells in vitro
Benkő Ilona, Hernádi Ferenc, Megyeri Attila, Kiss Attila, Somogyi Gábor, Tegyey Zsuzsa, Kraicsovits Ferenc, Kovács Péter
Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Gyógyszertani Intézet
4012 Debrecen, Nagyerdei krt. 98.
Journal of Antimicrobial Chemotherapy 1999;43(5):675-81.

Neutropéniás betegek szisztémás gombás fertőzései esetén (a modern antifungalis terápia ellenére) javulás csak az abszolút neutrophilsejt-szám normalizálódása után várható. Ezért a neutropenia mértékét bármilyen fokban súlyosbító hatás kedvezőtlenül befolyásolhatja a prognózist.

A szerzők egér és humán eredetű lágy-gél csontvelőtenyészetekben vizsgálták nyolc, azolcsoportba tartozó antifungalis hatóanyagnak a neutrophil granulocyták utánpótlását biztosító progenitor sejtek kolóniaképzésére gyakorolt hatásait. A kolóniaképzés gátlása az azolcsoportba tartozó antifungalis vegyület jellemző tulajdonságának látszik, mivel a flukonazol kivételével valamennyi dózisfüggő gátlást hozott létre a vizsgált koncentrációtartományban (0,1-30 mg/l). A humán granulocyta-macrophag progenitor (GM-CFU) sejtek érzékenyebbnek mutatkoztak, de a potenciasorrend hasonlónak bizonyult az egércsontvelő-tenyészetekben kapott eredményekhez. A hatóanyagok potenciasorrendje: itrakonazol > saperkonazol > klotrimazol > ketokonazol > mikonazol > ekonazol > oxikonazol >> flukonazol. Szoros, szignifikáns korreláció (r2=0,964; p< 0,001) tapasztalható az egér és a humán logIC50 (50%-os gátlókoncentráció) értékek között, azaz az egércsontvelő-tenyészetek eredményei megfelelő prediktív értékűek az azolcsoportba tartozó antifungalis anyagok humán GM-CFU sejtekre gyakorolt in vitro toxicitásának felmérésére.

A flukonazol még 100 mg/l koncentrációban sem okozott számottevő gátlást. Szerkezetének módosítása kedvezőtlenül hatott a molekula toxicitására. Elképzelhető, hogy ebben a lipoidoldékonyság is szerepet játszik. A flukonazol anyavegyület vízoldékony, míg a szerzők által előállított és vizsgált flukonazolszármazékok lipoidoldékonyak; az összes egyéb vizsgált azolvegyület szintén lipophil.

A ketokonazol esetében a magasabb terápiás dózisok után (³400 mg/nap) mérhető plazmakoncentrációk meghaladhatják a mért 6,27 mg/l IC50 értéket, míg az itrakonazol humán GM-CFU sejtekre vonatkoztatott 0,5 mg/l-es IC50 értéke megegyezik az irodalomban ajánlott minimális terápiás plazmakoncentrációval.


Depresszív tünetek szűrése a stroke akut szakaszában. Screening for depressive symptoms in the acute phase of stroke
Kellermann Mónika, Fekete István, Gesztelyi Rudolf, Csiba László, Kollár József, Sikula Judit, Bereczki Dániel
Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Neurológiai Klinika
4012 Debrecen, Nagyerdei krt. 98.
General Hospital Psychiatry 1999;21:116-21.

Stroke után gyakran jelentkeznek depresszív tünetek. A szerzők prospektív vizsgálatot végeztek akut stroke-os betegeket ellátó osztályon annak megítélésére, hogy a stroke akut szakaszában milyen arányban jelentkeznek és milyen súlyosak a depresszív tünetek. A vizsgálatban 82 beteg vett részt 7±2 nappal az osztályra felvételét követően. A stroke súlyosságát a skandináv és az Orgogozo-skálával és a Barthel-indexszel értékelték. A depresszív tünetek súlyosságának meghatározására a 13 kérdéses Beck-skálát alkalmazták. A betegek átlagéletkora 65,8 év volt. A nők és férfiak között nem találtak különbséget sem a stroke, sem a depresszív tünetek súlyosságában. A DSM-IV kritériumok szerint a depresszív hangulattal járó alkalmazkodási zavar kritériumainak a betegek 27%-a felelt meg. Ebben a betegcsoportban a stroke tünetei súlyosabbak voltak a Barthel-index, a skandináv és az Orgogozo-skála alapján is (p < 0,001). Míg a Beck-skálán a betegek 19,5%-a ért el 10 vagy több pontot, súlyos depresszív tüneteket (Beck-pontérték >=15) az akut stroke-ban szenvedő betegek kevesebb mint 5%-ánál tapasztaltak. Szignifikánsan magasabb pontértéket mutattak ki a Beck-skálán az aphasiásoknál és azoknál, akik nem tudtak önállóan járni (7,0±5,8 és 3,4±3,9, p=0,002, valamint 6,3±5,1 és 2,4±3,1, p<0,001). Szignifikáns kapcsolatot találtak a stroke és a depresszív tünetek súlyossága között (r= -0,56, -0,58 és -0,54 a skandináv, az Orgogozo- és a Barthel-skálákra vonatkozóan; mindhárom esetben p<0,001).


Az érelmeszesedés vizsgálata cukorbetegek és nem cukorbetegek amputált lábában. Atherosclerosis in amputated legs of patients with and without diabetes mellitus
Mózes G., Keresztury G., Kádár A., Magyar J., Sipos B, Dzsinich Cs., Gloviczki P.
Semmelweis Orvostudományi Egyetem, II. Sz. Patológiai Intézet
1085 Budapest, Üllői út 93.
Int Angiol 1998;17:282-6.

A szerzők vizsgálatukban összehasonlították az érelmeszesedés szövettani megjelenését cukorbetegek és nem cukorbetegek amputált lábaiban.

28, érbetegség miatt térd alatt amputált lábat hasonlítottak össze. 14 esetben cukorbetegek (tíz 2-es típusú, négy meghatározatlan típusú) lábát, 14 esetben pedig nem cukorbetegek lábát vizsgálták. Az amputáció idején a cukorbetegek átlagéletkora 63,3 év, a nem cukorbetegeké 63,9 év volt. A fő artériákból az alábbi helyeken vettek mintát: lábszárközép, 5 cm-rel a boka fölött, 3 és 10 cm-rel a boka alatt. Az erekből készített metszeteket fénymikroszkóppal vizsgálták, és az érszűkület mértékét morfometriai eszközökkel határozták meg. Az érfalban megfigyelhető idült gyulladás mérté-két és a media meszesedését szemikvantitatív módon értékelték.

Cukorbetegeknél a boka fölött 5 cm-rel súlyosabb érelmeszesedés mutatkozott, mint a nem cukorbetegeknél (p<0,05). A legsúlyosabb elváltozásokat mindkét csoportban a tibialis posterior és plantaris artériákban találták. A media elmeszesedése a cukorbetegek esetén kifejezettebbnek tűnt. A cukorbetegség jelenléte nem befolyásolta az érfal idült gyulladásának mértékét. Nem cukorbetegeknél a tibialis posterior és plantaris artériákban kifejezettebb idült lobot figyeltek meg, mint a tibialis anterior és dorsalis pedis artériákban (p<0,04). Az érfal idült gyulladása összefüggést mutatott az érszűkület mértékével (p<0,0002).

Amputált lábakban a boka fölötti artériákban súlyosabb érszűkület mutatkozik a cukorbetegségben szenvedőknél, mint a nem cukorbetegeknél. Azonban a boka és a lábfej artériáiban ez a különbség nem figyelhető meg. A cukorbetegek hajlamosabbak a mediameszesedésre. Súlyosabb érszűkület esetén kifejezettebb az érfal idült gyulladása.


Az IL1B génpolimorfizmusok szerepe a gyulladásos bélbetegség lefolyásában és súlyosságában. IL1B gene polymorphisms influence the course and severity of inflammatory bowel diseases
Nemetz Andrea, Maria-Pilar Nosti-Escanilla, Molnár Tamás, Köpe Adorján, Kovács Ágota, Fehér János, Tulassay Zsolt, Nagy Ferenc, Maria-Asuncion García-Gonzalez, Amado Salvador Peña
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, II. Belgyógyászati Klinika,
1088 Budapest, Szentkirályi u. 48.
Immunogenetics 1999;49(6):527-31.

A gyulladásos bélbetegség pontos eredete és patomechanizmusa nem ismert. Számos adat utal arra, hogy a betegség kialakulásában és lefolyásában jelentős szerepet játszik a genetikai háttér. Az is bizonyított, hogy ezeknél a betegeknél a gyulladásos folyamatok szabályozásának egyensúlya a bélmucosa szintjén felborult. Az interleukin-1b a betegségben fontos szerepet játszó proinflammatorikus citokin. A szerzők munkájuk során azt vizsgálták, hogy ezen citokin génjében, azaz az IL1B génben található polimorfizmusok hogyan befolyásolják a betegség súlyosságát és lefolyását. 96 colitis ulcerosás, 98 Crohn-beteg és 132 egészséges kontroll vett részt a vizsgálatban. Az IL1B génben a promóter régió -511-es helyén és az 5-ös exon +3953-as helyén PCR-technika alkalmazásával határozták meg a polimorfizmusokat. Crohn-betegeknél szignifikáns (p=0,009) kapcsolatot találtak a két hely között. A +3953-as helyen az egyes allélre nézve homozigóták között gyakrabban fordultak elő azok, akik a -511-es helyen legalább egy 2-es allélt hordoztak. Ezt az asszociációt csak a betegség perforációval nem járó formájában észlelték (p=0,0002), a perforációval, fisztulaképződéssel járó formában azonban nem. Az allélpáreloszlás a perforációmentes lefolyású betegcsoportban szignifikánsan különbözött az egészséges kontrollok (p<0,05), a colitis ulcerosában szenvedő csoport (p<0,03) és a perforációval, fisztula kialakulásával járó Crohn-beteg-csoport (p<0,05) allélpáreloszlásától. A perforációmentes Crohn-beteg-csoportban talált asszociációt az alapbetegség miatt nem műtött Crohn-beteg-csoportban (p=0,024) is észlelték, míg a műtött Crohn-beteg-csoportban nem. Colitis ulcerosás betegeknél ugyanakkor a -511-es helyen 2-es allélt hordozók között gyakrabban (p=0,006) fordultak elő súlyosabb rectalis vérzéssel jelentkező betegek, mint az ezen allélt nem hordozó csoportban. Az eredmények arra utalnak, hogy az IL1B génpolimorfizmusok befolyásolják a gyulladásos bélbetegségek súlyosságát és lefolyását; ezért ismeretük hozzájárulhat e betegség heterogenitásának megértéséhez.


A magyar gastrointestinalis endoszkópia szervezési és finanszírozási kérdései. Organization and financial aspects of gastrointestinal endoscopy in Hungary
Rácz István, Lonovics János, Tulassay Zsolt
Petz Aladár Megyei Oktató Kórház
9002 Győr, Pf. 92.
Ital J Gastrol and Hepatol 1999;31(6):433-4.

A magyar gastrointestinalis endoszkópia az elmúlt húsz évben jelentősen fejlődött. Az endoszkópos munkahelyek legtöbbje belgyógyászati vagy sebészeti osztályokhoz integrált. Speciálisan gasztroenterológiai munkára elkülönített osztály csak néhány kórházban működik. A gastrointestinalis endoszkópiás laboratóriumok mintegy felében folyamatos, 24 órás szervezett szolgálat áll rendelkezésre az akut gastrointestinalisan vérző betegek ellátására, ahol az urgens endoszkópia két órán belül megszervezhető, elvégezhető. A legtöbb gastrointestinalis endoszkópiás munkahelyen dolgozó orvos egyúttal belgyógyászati vagy sebészeti osztályon is tevékenykedik. Magyarországon gasztroenterológiai endoszkópos vizsgálatokat gasztroenterológus vagy gasztroenterológus-sebész szakképesítéssel rendelkező szakemberek végeznek, illetve az elfogadott képzési terv szerint szakorvosi felügyelet mellett gasztroenterológus szakorvosjelöltek is végezhetnek beavatkozást. A gasztroenterológiai szakvizsga ráépített jellegű, általában a belgyógyász szakvizsgát követően 2-4 év posztgraduális képzési program után tehet a jelölt szakvizsgát. Magyarországon sebészi és gyermekgyógyászati szakvizsgára épített gasztroenterológus szakorvosi cím is szerezhető. Háziorvosok nem végeznek gasztroenterológiai endoszkópiát. A gasztroenterológus szakasszisztensi képzés Magyarországon színvonalasan megoldott. 1997-ben 125 munkahelyen végeztek gasztroenterológiai endoszkópiát hazánkban, ezek közül 76 munkahelyen videoendoszkópos rendszer működött. A gasztroenterológus szakorvosok száma 1997-ben 240 fő volt, és 250 endoszkópos szakasszisztens dolgozott a gasztroenterológiai munkacsoportokban.

A magyarországi endoszkópos tevékenység finanszírozási rendszere kétarcú és összességében nem megfelelő. A járóbeteg-ellátás keretében végzett endoszkópos beavatkozásokat pontrendszer szerint, alulfinanszírozottan támogatja az Egészségbiztosítási Pénztár. A kórházi felvétel után, fekvő betegként végzett endoszkópos beavatkozásokat az úgynevezett diagnostic-related-group (DRG) rendszer szerint fizeti a biztosító, amely némileg jobb finanszírozási lehetőséget ad. Az 1997-es endoszkópos statisztikai adatokat tekintve megállapítható, hogy az ERCP-beavatkozások körülbelül 1/3-át követi operatív lépés, sphincterotomia, kőeltávolítás vagy stent behelyezése. Ez az adat azt jelzi, hogy a kívánatosnál több diagnosztikus ERCP-t végeznek. Ennek az az oka, hogy a nem invazív vizsgálati lehetőségek, így a CT-kolangiográfia, illetve az MRCP még csak limitáltan elérhető Magyarországon.

Összefoglalva megállapítható, hogy a magyarországi gasztroenterológiai endoszkópia jelentős fejlődésen ment át az elmúlt évtizedekben. Néhány endoszkópos lehetőség, így az endoszkópos ultrahangvizsgálatok elérhetősége nem megfelelő. A finanszírozási háttér egyenlőtlenségei mielőbbi korrekciót indokolnak.


A humán 60 kDa-os hősokkfehérjével (hsp60) és a mycobacterialis hsp65-tel reagáló antitestek különböznek antigénspecificitásukban és komplementaktiváló képességükben. Antibodies against human heat-shock protein (hsp) 60 and mycobacterial hsp65 differ in their antigen specificity and complement-activating ability
Prohászka Z., Duba J., Lakos G., Kiss E., Varga L., Jánoskuti L., Császár A., Karádi I., Nagy K., Singh M., Romics L., Füst G.
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, III. Sz. Belgyógyászati Klinika,
1125 Budapest, Kútvölgyi út 4.
International Immunology 1999;11(9):1363-70.

Feltételezhetően a komplementrendszer aktivációja fontos szerepet játszik az atherosclerosis korai és késői eseményeiben, ugyanakkor a rendszer aktiválódásának pontos kezdeti lépései nem tisztázottak. Ismert, hogy az endothelsejteket érő különféle inzultusok hatására fokozódik a hősokkfehérjék expressziója. A szerzők a rekombináns hsp60 komplementaktiváló képességét vizsgálták ELISA rendszerben. Azt tapasztalták, hogy normál humánszérumban a hsp60 dózisfüggő módon képes a komplementrendszer aktiválására. Az aktiváció a klasszikus reakcióúton zajlik. A gammaglobulinaemiások szérumában nem észleltek komplementaktivációt; ez arra utal, hogy a klasszikus reakcióutat anti-hsp60 antitestek indítják be. A hsp60 indukálta komplementaktivációt 74, súlyos koszorúér-megbetegedésben szenvedő beteg szérumában is megvizsgálták. A komplementaktiváció mértéke igen szoros összefüggést mutatott az anti-hsp60 antitestek mennyiségével (Spearman-korrelációs koefficiens: 0,459, p<0,0001), míg az anti-hsp65 antitestekkel nem tudtak szignifikáns összefüggést kimutatni. Az anti-hsp60 és anti-hsp65 antitestek közötti különbségeket kompetíciós ELISA kísérletekkel is elemezték. Ezek során kimutatták, hogy az anti-hsp60 antitestek kötődését a hsp60-nal fedett ELISA lemezhez csak a hsp60 gátolta, hsp65 nem; ez megfordítva is igazolódott, hsp65 és anti-hsp65 antitestek esetében. Az eredmények arra utalnak, hogy az anti-hsp60 és anti-hsp65 antitestek különböznek egymástól, eltérő mértékben aktiválják a komplementrendszert, közöttük csak részleges keresztreakció mutatható ki. Az atherosclerosis kifejlődésében a komplementaktiváció fontos szerepet játszik. Számos érbetegség esetében ismert a hősokkfehérje elleni antitestek emelkedett szintje, így a kapott adatoknak fontos patogenetikai vonatkozásai tételezhetők fel.


Az V-ös alvadási faktor Leiden-mutációjának szerepe hazai, szisztémás lupus erythematosusban szenvedő betegeknél. The Leiden mutation of coagulation factor V in Hungarian SLE patients
Regéczy Nóra
Debreceni Egyetem,  OEC, III. Sz. Belgyógyászati Klinika
4004 Debrecen, Móricz Zs. krt. 22.
Clinical Applied Thrombosis/Hemostasis 2000;6(1):41-5.

A szerzők a leggyakoribb familiaris thrombophilia, az V-ös alvadási faktor Leiden-mutációjának (FVL) prevalenciáját és a thromboemboliás eseményekkel való összefüggését vizsgálták összesen 120, szisztémás lupus erythematosusos betegnél, különböző antifoszfolipidantitest-meghatározások mellett.

Hazánkban az V-ös alvadási faktor Leiden-mutációjának előfordulási gyakorisága szisztémás lupus erythematosusos betegeknél 13%, ez az érték nem különbözik jelentősen (a hazai és a nemzetközi adatok szerint sem) az egészséges kaukázusi populációkban talált átlagértékektől.

Az V-ös alvadási faktor Leiden-mutációját hordozók körében (38% vs. 29%, Odds-ráta: OR 1,7, konfidenciaintervallum: CI 0,56-5,02, p=0,37) emelkedett a mélyvénás thromboembolia gyakorisága a mutáció szempontjából normál genotípusú szisztémás lupus erythematosusos betegekhez képest. A kettős rizikófaktorú szisztémás lupus erythematosusos betegek [azaz FVL-heterozigóta genotípusú és valamely szerzett antifoszfolipid antitest(ek)re is pozitív betegek] kockázata jelentősen megnövekedett a vénás thrombosis kialakulása szempontjából (OR: 8,4, CI: 0,8-83,9, p=0,06).

Áttekintve több, thromboticus folyamaton alapuló klinikai tünetet is, az FVL-heterozigóta nőbetegek körében szignifikánsan nagyobb gyakorisággal lépett fel spontán abortusz (OR: 3,9, CI: 1,2-12,0, p=0,02). A cerebrovascularis megbetegedések, szívbillentyű-eltérések és a Raynaud-szindróma előfordulása is gyakoribbnak mutatkozott az FVL-mutációt hordozóknál, mint a normál genotípusú betegek körében, függetlenül attól, hogy bármelyik antifoszfolipid-antitestre pozitivitást mutattak volna ki.

A szisztémás lupus erythematosus heterogén klinikai tüneteinek patogenezisét tekintve nem meglepő, hogy a betegség természetéből adódó szerzett thromboticus hajlam együttes fennállása más thrombophiliával a thrombosis kialakulásának igen jelentős, többszörös kockázatához vezet, és alátámasztja azt a jól ismert tézist, hogy a thrombophilia multifaktoriális megbetegedés. Annak ellenére, hogy a szerzők eredményei szerint is az FVL-heterozigóta-genotípus önmagában nem szignifikáns thromboticus rizikótényező, additív hatásával számolni kell. A Leiden-mutáció felderítése mellett több érv szól: a kaukázusi népességben talált gyakoribb előfordulása miatt, továbbá az életre szóló thrombosishajlam egyszeri vizsgálattal igazolása okán; kimutatása különösen fontos egyes kiemelt diszciplínák és kórképek esetében, ahol az alapbetegség kapcsán szerzett kockázati tényezők kialakulása egyébként is várható.


A vírus-DNS integrációs állapotának és a beteg p53 kodon 72 genotípus-polimorfizmusának hatása humán papillomavírus 16 (HPV16), pozitív cervixcarcinoma kimenetelére. Integration status of virus DNA and p53 codon 72 polymorphism in human papillomavirus type 16 positive cervical cancers
Szarka Krisztina, Veress György, Juhász Attila, Kónya József, Sápy Tamás, Soós Györgyike, Hernádi Zoltán, Gergely Lajos
Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Mikrobiológiai Intézet
4012 Debrecen, Nagyerdei krt. 98., Pf. 17.
Anticancer Res 2000;20(3B):2161-7.

Korábbi vizsgálatok kimutatták, hogy a benignus laesiókban és a CIN (cervicalis intraepithelialis neoplasia) stádiumokban a magas kockázati csoportba tartozó humán papillomavírusok (HPV-k) genomja episzomális formában van jelen, a differenciálatlan bazális sejtekben alacsony, a differenciált felszíni sejtekben magas kópiaszámban. Ezzel szemben az invazív carcinomából származó mintákban gyakran mutattak ki integrálódott HPV-DNS-t. In vitro vizsgálatokban igazolták azt is, hogy az integráltvírus-genomot hordozó gazdasejt-populációnak szelektív növekedési előnye van az extrakromoszomális DNS-t hordozóval szemben. Ilyen módon a HPV-DNS integrációja a gazdasejtgenomba a követéses vizsgálatok alapján a betegség progressziójához és a túlélés csökkenéséhez vezethet. Emiatt a HPV-DNS fizikai állapotának vizsgálata prognosztikai jelentőségű lehet a rák kifejlődésének tekintetében.

A szerzők meghatározták a cervixcarcinomában legnagyobb gyakorisággal előforduló HPV-típus, a HPV16 DNS-ének fizikai állapotát méhnyakrákból származó primertumor- és nyirokcsomómintákban, valamint azt elemezték, hogy a vírus-DNS fizikai állapota milyen összefüggést mutat a betegség patológiai jellemzőivel és hogyan hat a cervixcarcinoma prognózisára. A szerzők egy olyan módszert is beállítottak, amely megbízhatóan használható a HPV-DNS fizikai állapotának meghatározására. Azt is vizsgálták, hogy a betegek p53 kodon 72 genotípusa - mint potenciális genetikai prediszponáló tényező - hogyan befolyásolja a méhnyakrák progresszióját.

A vírus-DNS kimutatását és fizikai állapotának meghatározását Southern-blot hibridizációs (SBH) módszerrel, valamint a HPV16 E7 (víruspozitivitás) és E1-E2 régiójára specifikus polimeráz láncreakcióval (PCR) végezték. A betegek p53 genotípusát allélspecifikus primerek segítségével határozták meg. A klinikai és patológiai jellemzők összefüggé-seit többváltozós logisztikus regresszióval és Kaplan-Meier-teszttel elemezték. A vizsgálatokat 85, cervixcarcinomás nőbeteg primertumor- és nyirokcsomómintáján végezték el.

A HPV16-DNS-t a vírus E7 ORF-jére specifikus PCR-rel a betegek 48,2%-ánál (41/85) tudták kimutatni, ez összhangban áll más munkacsoportok eredményeivel. A HPV-DNS fizikai állapotának megbízható meghatározásához együtt kell alkalmazni a SBH-t és a vírus E1-E2 ORF-re specifikus PCR-t. Ezek alapján a primertumor-minták 78%-ában (32/41), a regionálisnyirokcsomó-minták 95%-ában (21/22) találtak a gazdasejt genomjába integrálódott HPV16-DNS-t. A többváltozós logisztikus regresszió és a Kaplan-Meier-teszt eredményei azt mutatták, hogy HPV16-DNS fizikai állapota nem befolyásolja a betegség relapszusát (OR=0,49, p=0,56) és a méhnyakrák tünetmentes túlélését (p=0,547). Ezzel szemben a betegek p53 genotípusa - bár nem szignifikánsan (OR=3,41, p=0,23) - fokozza a méhnyakrák kiújulásának kockázatát.

Az eredmények azt mutatják, hogy a HPV16-DNS fizikai állapota nem játszik fontos szerepet mint prognosztikai indikátor a magyar méhnyakrákos populációban, míg a p53 kodon 72 genotípus befolyásolhatja a cervixcarcinoma klinikai kimenetelét, bár ennek megítélése még további vizsgálatokat igényel.


Végtagmegtartó műtétek eredményei, túlélés és prognosztikai tényezők osteosarcomás betegeknél: a magyarországi tapasztalatok. Limb-saving surgery, survival, and prognostic factors for osteosarcoma: the Hungarian experience
Szendrői M., Pápai Zs., Koós R., Illés T.
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar, Ortopédiai Klinika,
1113 Budapest, Karolina út 27.
J Surg Oncol 2000;73:87-94.

Irodalmi adatok alapján számos faktor befolyásolja az osteosarcomás betegek prognózisát, ezek jelentősége azonban a legtöbb esetben meglehetősen ellentmondásos. A szerzők osteosarcomás betegeik sebészi és túlélési eredményeit értékelték a prognosztikai faktorok jelentőségének függvényében.

Kilencvenhat végtagon előforduló magas malignitású osteosarcomában szenvedő beteget kezeltek 1986 és 1997 között. Betegeiket három csoportba sorolták: az I. csoportban 75 osteosarcomás beteg, akiknél metasztázist nem találtak, intenzív kemoterápiát (nagy dózisú methotrexát, doxorubicin, ifoszfamid, ciszplatin), majd sebészi ellátást kapott. A II. csoportba tartozó kilenc betegnél már a daganat felismerésekor tüdőmetasztázisokat mutattak ki. A III. csoportban a kemoterápiát a betegek (12 beteg) csak késedelmesen, nem a protokoll szerint kapták.

Az I. csoportban végtagmegtartó műtétek esetén három betegnél (7%) észleltek helyi kiújulást és nyolc betegnél (20%) tüdőáttétet, míg amputációnál a helyi kiújulás aránya 3%, a tüdőáttétek aránya 38% volt. Az ötéves tumormentes túlélés végtagmegtartás esetén 72%, amputáció esetén 69% volt. A II. és III. csoportban az ötéves túlélés igen alacsonynak, mindössze 10, illetve 20%-nak bizonyult; ez aláhúzza a sebészi stádium és az intenzív kemoterápia jelentőségét. Egyváltozós statisztikai analízissel vizsgálva a prognózist nem befolyásolta a nem, az anamnézisidő, az osteosarcoma radiológiai megjelenése; a pozitívan befolyásoló tényezők: 60 cm3 alatti tumortérfogat, széles vagy radikális sebészi szél, törzstől távoli lokalizáció, 20% alatti chondroid alapállomány és a daganat kemoterápia-érzékenysége. Az utóbbi négy tényező a Cox-féle többváltozós regressziós modellben szintén szignifikánsnak bizonyult. A 30 év feletti életkor önmagában nem, indirekt módon azonban negatívan befolyásolta a prognózist (csökkent kemoterápia-tűrő képesség, betegek kooperációjának hiánya stb.). A fenti statisztikai adatok a kellő indikáció mellett végzett végtagmegtartó műtétek létjogosultságát bizonyítják a csonkoló műtétekkel szemben.