ANYAGCSERE
Metabolikus rizikófaktorok - metabolikus szindróma
Audikovszky Mária, Pados Gyula
 
 
 
 

dr. Audikovszky Mária (levelező szerző: Szent Imre Kórház, IV. Belgyógyászat
H-1502, Pf. 4 Budapest;
dr. Pados Gyula: Szent Imre Kórház, IV. Belgyógyászat

LAM 2000;10 (10): 785-790.

Érkezett: 2000. augusztus 23.
Elfogadva: 2000. szeptember 27. 



ÖSSZEFOGLALÁS

Mióta a hypercholesterinaemia és a dohányzás mellé az abdominalis elhízást, a diabetes mellitust, valamint a metabolikus szindrómát is az elsőrendű coronaria-rizikófaktorok közé sorolták, a hat legfontosabb rizikófaktor közül ötöt metabolikus eredetűnek tekinthetünk. Ezek együttes előfordulása sokkal gyakoribb, mint külön-külön a populációban. A tünetegyüttes összetételét és hátterét többféleképpen értelmezték az X-szindróma elnevezéstől a mai metabolikus szindrómáig. Reaven az inzulinrezisztenciát és a kompenzatorikus hyperinsulinismust tekinti elsődlegesnek, Matsuzava és mások a visceralis típusú obesitast (visceralis zsír szindróma), míg Björntrop a szimpatikus tónusfokozódást (civilizációs szindróma).

A metabolikus szindróma diagnosztikájában és terápiájában tekintettel kell lennünk a fentiekre. Legalább három vagy mind a négy klasszikus rizikófaktor jelenléte szükséges a diagnózishoz. A kezelésben alapvető a testtömegcsökkentő étrend és a mozgásterápia, de előtérbe kerülhetnek az inzulinérzékenységet, a lipideket és a szimpatikus aktivitást kedvezően befolyásoló antidiabetikumok, inzulinérzékenységet fokozó szerek, antihipertenzívumok is.

metabolikus rizikófaktorok, metabolikus szindróma, inzulinrezisztencia, visceralis obesitas, szimpatikus hiperaktivitás


Sokáig azt az álláspontot fogadták el, hogy az ischaemiás szívbetegség három elsőrendű, önálló, nagy rizikófaktora a hypercholesterinaemia, a hypertonia és a dohányzás. Az elmúlt években ez a kör bővült. Az elhízás világszerte észlelt progresszív, járványszerű terjedése, valamint az elhízással összefüggésben fellépő, a kockázatot tovább növelő egyéb rizikófaktorok kapcsolódásai alapján az American Heart Association 1998-ban az elhízást is az elsőrendű rizikófaktorok közé emelte, a WHO pedig krónikus betegségként definiálta (1). Az American Diabetes Association hasonló súlyt adott a 2-es típusú diabetes mellitusnak is, miután Haffner prospektív vizsgálatban kimutatta, hogy a jövendő cardiovascularis eseményeket illetően a diabetes mellitus jelenléte ugyanolyan kockázatot jelent, mint egy nem cukorbeteg személynél lezajlott myocardialis infarctus (2). A fentiekből azonban értelemszerűen következik, hogy ha az elhízás, a hypertonia, a dyslipidaemia, a glükózintolerancia önmagában elsőrendű rizikófaktor, akkor a társulásuk által alkotott tünetegyüttes, a metabolikus szindróma szintén a legnagyobb kockázatú elsőrendű rizikófaktorok közé sorolható.

A fenti hat rizikófaktorból a dyslipidaemia, az obesitas, a glükózintolerancia és a metabolikus szindróma anyagcsere-eredete nyilvánvaló. A hypertoniát sokáig önállónak és úgymond esszenciálisnak tartották, de mind több adat bizonyította összefüggését a táplálkozással, az anyagcserével, és így akár szintén aposztrofálható anyagcsere-betegségként is.

A hat rizikófaktor közül tehát öt metabolikus rizikófaktornak nevezhető; egyedül a dohányzásra nem érvényesek ilyen összefüggések.

A metabolikus rizikófaktorok közös eredetének, összetartozásának egyszerű indirekt bizonyítékai az együttes előfordulásuk fokozott gyakorisága. Más metabolikus rizikófaktorok jelenlétében jóval gyakrabban (néha halmozottan) várható megjelenésük, mint az átlagpopulációban. Akármelyik rizikófaktor irányából indulunk ki, számos irodalmi adat utal a többi kockázati tényező halmozott csatlakozására (3-6).

A hazai felmérések is ezt erősítik meg. Az elhízáshoz társuló rizikófaktorok gyakoriságára vonatkozóan Kékes adatai (7) és saját felméréseink (8) is egybehangzó eredményeket adtak: az elhízottak háromnegyed része hypertoniás, az elhízott hypertoniásoknak mintegy fele dyslipidaemiás, egyharmada cukorbeteg, és minden negyedik elhízottnál metabolikus szindróma áll fenn.

Ha a hypertonia oldaláról nézzük, a betegek 40%-ánál mutatható ki glükózintolerancia (7), a diabetes mellitusos betegeknek pedig közel háromnegyedénél a kezelt hypertonia (9). Ilyen és hasonló adatok alapján megállapítható, hogy a metabolikus rizikófaktorok sokkal gyakrabban társulnak egymáshoz, mint azt a véletlen magyarázná, vagy mint a populációs átlagban jelenlétük kimutatható. Ez is megerősíti azt a feltevést, hogy közös okra vagy okokra visszavezethető tünettársulásról beszélhetünk, s ezek az összefüggések a metabolikus szindrómáig vezetnek el. A kérdés aktuálissá vált, a nemzetközi és hazai irodalomban is előtérbe került, utóbbiak közül elsősorban Halmos ebben a témában írt könyvére utalnék (10).
 

A metabolikus szindróma és háttere

Az inzulinrezisztencia
 

1. táblázat. A metabolikus szindróma komponensei különböző szerzőknél

HLP: hyperlipoproteinaemia; IGT: csökkent glükóztolerancia; DM: diabetes mellitus

2. táblázat. A metabolikus szindróma szinonimái
 

Különböző rizikófaktorok társulásáról mintegy 25 éve állnak rendelkezésre adatok az irodalomban. Az 1. táblázatban látható, hogy különböző időben egyes szerzők mit soroltak (ha nem is azonos néven) a szindróma komponensei közé. A 2. táblázat a metabolikus szindróma leggyakoribb szinonimáit tartalmazza. 1966-ban Camus triszindrómájába a hypertoniát, a diabetes mellitust és a hyperurikaemiát sorolta. Haller és Hanefeld 1984-ben már közelített a metabolikus szindróma mai klinikai értelmezéséhez, de az NDK-s szerzők koncepciója nemigen terjedt el. Az áttörés Ferranini és mások részadatai után Reaven nevéhez fűződik, aki nemcsak kimutatta normális testtömegű hypertoniásoknál az inzulinrezisztenciát, hanem az összefüggéseket kauzális egységbe foglalta, megalkotva az X-szindróma fogalmát (11). Véleménye szerint a hypertoniából, diabetes mellitusból, dyslipidaemiából álló tünetegyüttes hátterében a (részben genetikai eredetű) inzulinrezisztencia áll, amely kompenzatorikus hyperinsulinaemiához vezet. Reaven az obesitast nem sorolta a szindróma klinikai komponensei közé, bár 1995-ben a zsírszövetet, mint a szénhidrát- és zsíranyagcserét befolyásoló egyik szervet, "negyedik muskétásként" jelölte meg (15). Természetesen az X-szindróma nemcsak a rizikófaktorok kapcsolódásáról szól, hanem a következményéről is: az IGT (csökkent glükóztolerancia) és a diabetes mellitus, valamint a dyslipidaemia, illetve a coronariasclerosis keletkezésében játszott szerepéről (16). Az ischaemiás szívbetegséget később többen nemcsak a szindróma következményének tartották, hanem a komponensének is. A két legjelentősebb, 15 évre is kiterjesztett prospektív vizsgálat a Paris Prospective Study (17) és a Helsinki Policemen Study (18) egyébként igazolta is, hogy az emelkedett éhgyomri, illetve posztprandiális inzulinszintek szignifikáns, független előrejelzőnek bizonyultak egy leendő szívinfarktus kialakulásában.

Az X-szindróma után egy másik elnevezésnél, az inzulinrezisztencia-szindrómánál már a coronariabetegséget is belefoglalták a szindrómába, annak ellenére, hogy annak klinikai rizikófaktorai közül az LDL-koleszterin és a dohányzás nem része a metabolikus tünetegyüttesnek. 1989-ben Kaplan halálos négyes néven (deadly quartet) az abdominalis elhízás, a glükózintolerancia, a dyslipidaemia és a hypertonia négyesfogatát kötötte össze (12), tehát belefoglalta a tünetegyüttesbe a felső testfélre terjedő obesitast is, megtartva az inzulinrezisztencia és a hyperinsulinaemia jelentőségét is.

Ezt követően az "X+ szindróma" elnevezés azt tette lehetővé, hogy a Reaven által megfogalmazott szindrómára utalva az elhízás is belekerült a tünetegyüttesbe.
 

A visceralis obesitas

Bizonyos (terápiás konzekvenciákkal is járó) fordulatot hozott, amikor az elhízás helyét nemcsak stabilizálták a tünetegyüttesben, hanem a szindróma alapjának kezdték tekinteni. Ezek képviselőjeként Matsuzava már a visceralis zsír szindróma (14) elnevezést javasolta, hangsúlyozva, hogy a visceralis zsír a szindróma valamennyi paraméterével pozitívan korrelál. Kimutatta, hogy a naponta 7000 kcal-nál több energiát fogyasztó, nagy testtömegű szumós birkózók aktív időszakukban nem rendelkeznek visceralis zsírfelesleggel; a zsírok subcutan helyezkednek el, és csak akkor okoznak következményesen glükózintoleranciát, hypertoniát, dyslipidaemiát, amikor az aktív fizikai tréninget abbahagyják, a zsíreloszlás megváltozik és a visceralis zsírdepot kialakul.

A visceralis zsír szerepe azért is került előtérbe, mert az inzulinrezisztenciára, a hyperinsulinaemiára alapozott elméletben bizonyos ellentmondások fedezhetők fel. Rizikótényező szerepe csak a kaukázusi típusú népességben igazolódott (egyértelműen csak a férfiak esetében). Insulinomás betegeknél nem alakulnak ki a hypertonia és a szindróma tünetei. Nem mindig egyértelmű az inzulinrezisztencia elsődlegessége a hyperinsulinismussal szemben; elképzelhető, hogy excesszív energiabevitelre a szervezet hyperinsulinaemiával reagál, s a hypoglykaemia elkerülésére vagy valamilyen adaptációs szindrómaként másodlagosan jön létre az inzulinrezisztencia. Az is meggondolásra késztethet, hogy a klinikailag metabolikus szindrómás betegeknek közel sem 100%-ánál mutatható ki a hyperinsulinaemia, illetve az inzulinrezisztencia. Saját két, gyógyszeres vizsgálatunkban klinikailag metabolikus szindrómás betegeknél az éhgyomri és a kétórás posztprandiális inzulinszinteket vizsgálva, az esetek mintegy 60%-ánál tudtuk kimutatni a hyperinsulinaemiát (az inzulinérzékenység direkt mérésére alkalmazható bonyolult, költséges inzulin-glükóz clamp módszert nem állt módunkban elvégezni) (19).

Megjegyzendő, hogy újabban a hyperinsulinaemia atherogen szerepét is megkérdőjelezik, helyette például a posztprandiális állapotokat (posztprandiális hyperglykaemiát) állítják előtérbe (20).

A visceralis obesitasból is levezethetők a szindróma további tünetei. A lipolyticusan aktív visceralis zsírsejtek szabadzsírsav-felszaporodást produkálnak, amelyek a májba jutva beindítják az anyagcsere-folyamatokat, a VLDL-szintézist, a glükoneogenezis fokozódását, és csökkentik az inzulin kötődését, lebontását és hatását, ez hyperinsulinaemiát eredményez. A hyperinsulinaemia fokozza a renalis nátriumretenciót a proximalis tubulusokban, növeli a szimpatikus aktivitást, stimulálja a renin-angiotenzin rendszert, növeli az intracelluláris nátriumkoncentrációt, ami vasoconstrictióra hajlamosít.

Enzi az általa plurimetabolikus szindrómának nevezett tünetegyüttes komponenseit szintén a visceralis obesitasból vezette le. CT-vizsgálatokkal megkülönböztette a visceralis és a subcutan dominanciájú zsíreloszlású betegeket, majd összehasonlította a rizikóstátusukat. Nem talált különbséget a két csoport BMI-átlaga között (body mass index, testtömegindex), viszont szignifikáns különbséget észlelt a rizikófaktorok előfordulási gyakoriságában a visceralis és a subcutan csoport között, férfiaknál és nőknél egyaránt, (százalékban megadva) az IGT (31/6), a hypercholesterinaemia (45/28), a hypertriglyceridaemia (54/22), az alacsony HDL-koleszterin-szint (45/14), a hypertonia (34/20) vonatkozásában és ugyanezen paraméterek, valamint a posztprandiális inzulinszint (IRI) átlagaiban (221/136 pmol/l) is. Három vagy több ilyen rizikófaktor társulását találta a visceralis típusú elhízott férfiak 73%-ánál és a nők 48%-ánál. Fentiek alapján Enzi a visceralis típusú obesitas következtében kialakuló metabolikusrizikó-halmozódásokat tartja plurimetabolikus szindrómának (13).

Mindazok, akik a visceralis obesitast tekintik a metabolikus szindróma elsődleges alapjának, még két gyakorlati (egy diagnosztikus és egy terápiás) érvet is felsorakoztathatnak teóriájuk mellé. Bár a visceralis obesitas pontosan csak CT-vel diagnosztizálható, de a gyakorlat számára a derékkörfogat egyszerű mérésével is megállapítható: a férfiaknál 94, nőknél 80 cm feletti értéknél 96%-os valószínűséggel abdominalis, visceralis obesitasról, megnövekedett cardiovascularis kockázatról beszélhetünk. 102, illetve 88 cm felett pedig már magas kockázat áll fenn. Az inzulinrezisztencia mérése ezzel szemben sokkal bonyolultabb. Másrészt, ha az obesitas az elsődleges, akkor elvileg a szindróma terápiája az elhízás kezelése révén alapvetően megoldható. Ha az inzulinrezisztenciát tekintjük elsődlegesnek, annak direkt kezelésére még elég kevés lehetőséget látunk.
 

A szimpatikus tónus hiperaktivitása

Björntorp civilizációs szindrómának nevezte a metabolikus szindrómát, az elnevezéssel is utalva arra, hogy a civilizációval együtt járó stresszhatások és a környezeti tényezők alapvető szerepet játszhatnak az anyagcsere-folyamatok beindulásában (21). A visceralis típusú obesitasban szenvedő beteg hypothalamus-hypophysis-mellékvese tengelye [hypothalamo-pituitary-adrenal (HPA-) axis] könnyen válik hiperszenzitívvé környezeti tényezők, elsősorban tartós pszichoszociális stressz hatására. Hasonlóan emelheti a HPA-aktivitást a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a rendszeresen nagy mennyiségű étkezés és zsírfogyasztás, valamint a depresszióra, szorongásra való hajlam is. Ezek a HPA-tengelyen a corticotropin releasing hormonon át növelik a kortizoltermelést, amely elősegíti a visceralis obesitas és az inzulinrezisztencia kialakulását. A szimpatikus hiperaktivitás, tónusfokozódás befolyásolja a szívfrekvenciát, a cardiovascularis paramétereket, magasabb katecholaminszinttel jár; igazolható, hogy szimpatikotóniás vasoconstrictio esetén csökken a véráramlás, ennek következtében a glükózutilizáció és az inzulinérzékenység is, a thrombocytaaktivitás és a thrombocytaaggregáció pedig fokozódik. Ezekkel a folyamatokkal együtt a visceralis zsírszövetben megváltozik a zsírakkumuláció, amely a már említett szabadzsírsav-felszaporodással és a kortizol hatásával együtt stimulálja a dyslipidaemia keletkezését. Julius is azt hangsúlyozza a vizsgálatai alapján, hogy a fokozott szimpatikus tónus képezheti a vérnyomás-emelkedést, az inzulinrezisztenciát, a dyslipidaemiát magába foglaló tünetegyüttes közös okát, részben a béta-adrenerg-receptor stimulációján és a szimpatikus vasoconstrictión keresztül (22).

Tehát a szimpatikus hiperaktivitásból kiindulva eljuthatunk a metabolikus szindróma legfontosabb klinikai jellemzőjéhez, a visceralis elhízáshoz, a hypertoniához, a dyslipidaemiához, a glükózintoleranciához és a hypercoagulabilitáshoz, valamint az inzulinrezisztenciához és a hyperinsulinaemiához. Ugyanakkor ismertek olyan adatok is, hogy az inzulinrezisztencia, a visceralis obesitas vagy maga a hypertonia is növelheti a szimpatikus aktivitást.
 

Tágabb értelmezés

A metabolikus szindróma eredetére, hátterére vonatkozó vita nem zárult még le. További vizsgálatok hivatottak kideríteni, hogy az inzulinrezisztenciáé, a visceralis elhízásé vagy a szimpatikus hiperaktivitásé-e a kulcsszerep; hogy prioritásokról vagy (ami szintén kézenfekvő) kölcsönhatásokról, esetleg mindkettőről van-e szó. Mindenesetre a diagnosztikában és a kezelésben mindhárom irányra kell figyelnünk, nem beszélve arról a feltevésről, amely szerint csak egy metabolikus betegség van, és pusztán idő kérdése, hogy annak tünetei (a hypertonia, a dyslipidaemia, a hyperglykaemia és a többiek) mikor jelennek meg.

Már Reaven sem tartotta kizártnak, hogy egyéb, az inzulinrezisztenciától látszólag távol eső vagy eddig ismeretlen rizikófaktorok is a szindróma részeként jelenhessenek meg. S valóban, napjainkra legalább egy tucat eltérést sorolnak a szindrómába: a hyperurikaemiát, a posztprandiális állapotokat (posztprandiális lipaemiát és hyperglykaemiát), hyperapobétalipoproteinaemiát, a szabad zsírsavak felszaporodását, az atherogen small dense LDL koncentrációjának a növekedését, a hypercoagulobilitatiót hyperfibrinogenaemiával, a VII-es faktor fokozott aktivitásával, a PAI-1-szint emelkedésével, a thrombocytaaktivitás fokozódásával; a homocysteinaemia, a microalbuminuria, a hyperleptinaemia is ide tartozhat. Tehát a szindróma diagnosztikáját és terápiáját illetően ezekre is figyelnünk kell.
 

Diagnózis

Természetesen a metabolikus szindróma megállapításához nem szükséges valamennyi felsorolt komponens jelenléte. Nem alakult még ki konszenzus az orvosi irodalomban és társaságokban arról, hogy hány komponens jelenléte esetén mondható ki a metabolikus szindróma diagnózisa. Halmos 1995-ös megfogalmazása szerint: "Ha hypertonia és obesitas mellett a zsírparaméterek vagy a szénhidrát-anyagcsere is kóros, a szindróma léte valószínű. Ha ehhez hyperinsulinaemia is társul, a gyanú már tény" (10).

A WHO egyik szakbizottságának 1999-es, még csak munkaváltozatnak tekintett ajánlása a glükózintoleranciához vagy inzulinrezisztenciához csatlakozó, legalább két másik metabolikus rizikófaktor jelenléte esetén már javasolja a metabolikus szindróma megnevezést.

A magunk orvosi gyakorlatában akkor állapítjuk meg a metabolikus szindróma diagnózisát, ha a halálos négyes komponensei (az abdominalis obesitas, a hypertonia, a dyslipidaemia és az IGT vagy a diabetes mellitus) mind kimutatható. Nem tartjuk feltételnek a biokémiai komponensek, az inzulinrezisztencia, illetve hyperinsulinaemia (gyakorlatban meglehetősen nehéz) igazolását.
 

Kezelés

A tudomány mai állása szerint a szindróma kezelése egyet jelent a háttérként feltételezett eltéréseknek (a visceralis obesitasnak, az inzulinrezisztenciának és a szimpatikus hiperaktivitásnak) a lehetséges kezelésével és a szindróma komponenseinek egyidejű agresszív terápiájával.

Az elhízás kezelésén keresztül elért eredmények közül Dengel és munkatársainak 1998-as intervenciós vizsgálatát idézzük, amelyben diétával és aerobik mozgásprogrammal hat hónap alatt elért testsúlycsökkentés után az inzulin clamp technikával mért inzulinrezisztencia, valamint a vérnyomás, a glükózintolerancia, a dyslipidaemia is szignifikánsan csökkent (23). Másrészt ismert, hogy a reális célkitűzésnek tartott 10 kg fogyás hogyan javítja vagy normalizálja az összes metabolikus paramétert, sőt a mortalitási mutatókat is. Egy hosszú távú, 1200-1500 kcal energiatartalmú étrenddel, viselkedés- és mozgásterápiával, újabban gyógyszeres segítséggel is (orlistat, sibutramin) fél éven belül elérhető a reális célkitűzés. Miután a metabolikus rizikófaktorok közül elsőként, majd legnagyobb arányban az elhízás jelenik meg, ennek eredményes kezelésével a legnagyobb hatásfokkal előzhetjük meg a metabolikus szindróma kialakulását, vagy fékezhetjük meg a progresszióját. Az ideális testtömeget 35-40%-kal meghaladó testtömegű beteg inzulinérzékenysége 30-40%-kal csökkent; testsúlyredukcióval ez a folyamat megfordítható (24).

Az inzulinérzékenységet életmód-változtatással és gyógyszerekkel javíthatjuk. Az inzulinérzékenységet fokozza a fogyókúra (már csupán a telítettzsír-bevitel csökkentése is), a fizikai tréning önmagában is, továbbá a dohányzás elhagyása; elhízás esetén alkalmazható az orlistat, amely szelektíven a zsírbevitelt csökkenti. Gyógyszeres kezelést igénylő glükózintolerancia fennállásakor a metforminnak az az előnye a szulfanilureákkal szemben, hogy nem módosítja az inzulinszekréciót, viszont fokozza az izmok és a máj inzulinérzékenységét; ráadásul kedvezően hat a testsúlyra, a lipidekre és a fibrinolízisre is. Az akarbóz a posztprandiális hyperglykaemia mérséklésével csökkentheti a hyperinsulinismust.

Hazánkban még nincsenek forgalomban az úgynevezett glitazonok, amelyek nemcsak a vércukorszintet befolyásolják, hanem az inzulinérzékenységet is javítják (insulinsensitizerek). Sajnos első képviselőjük, a troglitazon májkárosodást okozott; az újabb, hatékony roziglitazon mentes ettől a mellékhatástól.

Miután a hypertoniásoknak több mint a fele túlsúlyos, továbbá csökkent a glükóztoleranciája és dyslipidaemiás is, nem mindegy, hogy a metabolikus szindrómás hypertoniások kezelésében milyen antihipertenzív gyógyszert választunk. Sajnos a béta-receptor-blokkolók és a diuretikumok ronthatják az inzulinérzékenységet és a lipidstatust is. A kalciumantagonisták semlegesek; az ACE-gátlók egy részéről (captopril, enalapril, ramipril) már bizonyított, hogy javítják az inzulinérzékenységet, miközben nincs káros hatásuk a lipidszintekre. Az egyéb antihipertenzív szerek közül az alfa1-receptor-blokkolók (prazosin, doxazosin), illetve az imidazolin1-agonista moxonidin, valamint a carvedilol javítja az inzulinérzékenységet. Az alfa1-receptor-blokkolók emellett a lipidszintekre is kedvező hatásúak. Természetesen az antihipertenzív szer kiválasztásánál nemcsak a metabolikus, hanem elsősorban a vérnyomáscsökkentő hatást kell figyelembe venni, bár a felsorolt kedvező metabolikus hatású szerek egyúttal jó vérnyomáscsökkentők is.

A szimpatikus tónust a béta-receptor-blokkolók és az imidazolin1-agonisták egyaránt csökkentik, de a béta-receptor-blokkolók kedvezőtlen anyagcserehatása miatt az imidazolin1-agonisták kerülnek előtérbe; ennek a gyógyszercsoportnak a tagjai centrális támadáspontjukon keresztül csökkentik a szimpatikus tónust, a perifériás artériákon belül a szimpatikus efferentációt, sőt, a moxonidin még az inzulinérzékenységet is javítja. A kalciumantagonisták egy része növelheti a szimpatikus aktivitást; az ACE-gátlók, az alfa1-receptor-blokkolók neutrálisnak tekinthetők.

Jelenleg még nem állnak rendelkezésre olyan vizsgálati adatok, amely szerint a metabolikus szindróma befolyásolása csökkentené a szívinfarktus kockázatát. Elméletileg azonban ez egyértelműen várható, hiszen ez a tünetegyüttes jelenti az egyik legnagyobb coronariakockázatot; Szegedi és munkatársai felmérése szerint infarktuson átesett betegek között férfiaknál 56,2, nőknél 59,2%-ban tudták a négyesfogat, a metabolikus szindróma jelenlétét kimutatni (25).

Irodalom

  1. WHO. Obesity: Preventing and Managing the Global Epidemic. WHO/NUT/NCD/98.1. Interim version of the report of the WHO Consultation. Final report will be published in the WHO Technical Report Series.
  2. Haffner SM, Lento S, Ronnemaa T, et al. Mortality from coronary heart disease in subjects with type 2. Diabetes and in nondiabetic subject with and without prior myocardial infarction. N Engl J Med 1998;339:229-34.
  3. Pados Gy. Az ischaemiás szívbetegség táplálkozással összefüggő fő rizikófaktorai: dyslipoproteinaemia, elhízás, hypertonia, glükózintolerancia. Orv Hetil 1999;140:1563-72.
  4. Assmann G, Cullen P, Chulte H. The Münster Heart Study (PROCAM). Eur Heart J 1988;19:S/A2-11.
  5. Hubert H, Feinleib M, McNamara P, Castelli W. Obesity as an independent risk factor for cardiovascular disease. A 26 year follow up of participants in the Framingham Study. Circulation 198367:968-77.
  6. Stamler J, Epstein FH. Coronary heart disease: Risk factors as quides to preventive action. Prev Med 1972;27:1-
  7. Kékes E. A főbb cardiovascularis rizikófaktorok vizsgálata hypertoniás populációban. Hypertonia és Nephrológia 2000;4(1):20-30.
  8. Audikovszky M, Lovas A, Augustin J, Pados G. Elhízottak rizikóstatusa és táplálkozási szokásai Magyarországon. Táplálkozás-Anyagcsere-Diéta 1997;2(3):2-6.
  9. Jermendy Gy. Antihipertenzív kezelés jellegzetességei alapellátásban nyilvántartott nem inzulindependens cukorbetegek körében. Diab Hung 1997;5:21-9.
  10. Halmos T. Metabolikus X-szindróma. Budapest: Springer; 1995.
  11. Reaven GM. Banting Lecture: The role of insulin resistance in human disease. Diabetes 1988;37:1595-607.
  12. Kaplan NM. Deadly quartet. Upper body obesity, glucose intolerance, hyperlipidaemia and hypertension. Arch Intern Med 1989;149:1514-20.
  13. Enzi G. Metabolic abnormalite in visceral obesity: the plurimetabolic syndroma. International Monitor. Eating pattern and weight controll.1994;4:2-8.
  14. Fujioka S, Matsuzava Y, Takonaga K, et al. Treatment of visceral obesity. Int J Obesity 1991;6(15):59-65.
  15. Reaven GM. The four musceteer; from Alexandre Dumas to Claude Bernard. Diabetologia 1995;38:3-14.
  16. Reaven GM. The role of insulin resistance and hyperinsulinemia in coronary heart disease. Metabolism 1992;41:16-9.
  17. Ducimetiere P, Eschwege E, Papoz L, et al. Relationship of plasma insulin levels to the incidence of myocardial infarction and coronary heart disease mortality in a middle-aged population. Diabetologia 1980;19:205-10.
  18. Pyöröla K, Sarolainen E, Kaukola S, et al. Plasma insulin as coronary heart disease risk factor relationship to other risk factors and predictive value during 9-year follow up of the Helsinki Policemen Study population. Acta Med Scand 1985;701(Suppl):38-
  19. Audikovszky M, Pados Gy, Debreczeni L, et al. Ciprofibrát (Lipanor) kedvező hatása a lipid, a fibrinogén és az atherogen small-dense LDL-szintekre metabolikus szindrómás betegekben. Háziorvos Továbbképző Szemle 1999;4:139-41.
  20. Halmos T. A metabolikus X-szindróma koncepciója. Hippocrates 1999;I(3):140-6.
  21. Björntorp P. Visceral obesity: A "civilization syndrome". Obesity Res 1993;1:206-22.
  22. Julius S. Sympatetic hyperactivity and coronary risk in hypertension. Hypertension 1993;21:886-93.
  23. Dengel DR, Hagberg JM, Fakley LE, et al. Improvements in blood pressure, glucose metabolism, and lipoprotein lipids after aerobic excercise+weight loss in obese, hypertensive middle agemen. Metabolism 1998;47:1075-82.
  24. DeFronzo RA. The metabolic cardiovascular syndrome: insulin resistance, hyperinsulinemia, coronary artery disease, hypertension and dyslipidemia. Progress in Diabetes 1992;4:1-12.
  25. Szegedi J, Vahlovics F, Görögh S, et al. A hypertoniabetegség epidemiológiai jellemzői Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Forum Medicorum 1998;4:5-7.


Metabolic syndrome - metabolic risk factors

Since abdominal type obesity, diabetes mellitus and the metabolic syndrome were classified as primary coronary risk factors beside hypercholesterolaemia and smoking, five out of six of the most significant risk factors are regarded of metabolic origin. Simultaneous occurrence of these factors are far more frequent in the population. The composition and background of this syndrome were subject of numerous analyses and classification from syndrome-X to metabolic syndrome. Reaven finds insulin resistance and compensatory hyperinsulinism as the primary cause, while Matsuzava et al regards visceral type obesity (visceral fat syndrome), and Björntrop views the increase in sympathetic tone (civilization syndrome) as fundamental.

In the diagnostics and therapy of the metabolic syndrome we should consider all factors mentioned above. We have to establish the presence of three or more classic risk factors for a firm diagnosis. In the therapy,  decreasing the body weight with diet and exercise is crucial, with adjuvant drug therapy of antidiabetics, insulinsensitizers, lipid-lowering agents and antihypertensives, as needed.

dr. Audikovszky Mária (correspondent): Szent Imre Hospital, 4th Department of Internal Medicine,
H-1502, Pf. 4 Budapest;
dr. Pados Gyula: Szent Imre Hospital, 4th Department of Internal Medicine

metabolic risk factors, metabolic syndrome, insulin resistance, visceral obesity, sympathetic hyperactivity