ZENETÖRTÉNET
Egy szertelen talentum - Robert Schumann
Malina János
 
 
 

Malina János, 1122 Budapest, Krisztina körút 13.

LAM 2000;10 (10): 829-832.



 

Robert Schumann portréja. Josef Kriehuber litográfiája, 1839

 

Minden zenekedvelő hallott valamit arról, hogy az ifjú Robert Schumann (1810-1856), a német romantikus zene emblematikus figurája, Chopinnel és Liszttel együtt a zongorajáték és a zongorára való komponálás nagy megújítója, fényes zongoristakarrier előtt állt, ám azt saját ifjúkori szertelenségének, szélsőséges makacsságának köszönhetően mégsem érhette el: hogy ugyanis ujjának (talán az örök mumusnak, a negyedik ujjnak) mozgékonyságát növelje, egy elmés megoldással felfelé feszítve tartotta (más verziók szerint a szomszédos ujjakkal összekötő bőrt bevágta), amivel azután a kezét végleg tönkretette. Ugyancsak közismert továbbá, hogy élete vége felé öngyilkosságot kísérelt meg (a Rajnába vetette magát), és hátralévő éveit elmegyógyintézetben töltötte. Ez így látványosan romantikus keretbe foglalja a nagy romantikus zeneszerző életét; a baj csak az, hogy ez a kép egyáltalán nem pontos. Egyfelől az ujjhistóriáról egymásnak szögesen ellentmondó korabeli beszámolók maradtak fenn, amelyek még abban sem egyeznek, hogy melyik volt az érintett ujj; az viszont egyértelműen dokumentálható, hogy Schumann-nak, mielőtt még bármilyen szamárságot elkövethetett volna, már erőteljes kézpanaszai voltak. Ami pedig a "megőrülés" körülményeit illeti, azok megfelelnek a valóságnak, csakhogy azt a hamis képet alakítják ki az érdeklődőben, hogy Schumann negyvenvalahány éves koráig zseniális, romantikus, szertelen, de egészséges ember volt, majd egy szép napon elmebetegség kerítette hatalmába, és attól fogva "őrült" volt. Ez nagyon jól megfelel az elmebetegség tradicionális kultúráktól örökölt, a betegség kimondását a társadalomból, egy kicsit tulajdonképp az emberi fajból való kiközösítéssel azonosító képének, a valóságnak azonban nemigen, különösen ebben az esetben nem. Az igazság az, hogy Schumann kora ifjúságától kezdve súlyos lelki és személyiségzavarokkal küzdött, és ha egy-két zeneszerzőről, akinek portréját ebben a rovatban felvázoltuk, azt mondtuk, hogy egész élete szinte megszakítatlan szenvedés volt (gondoljunk csak Paganinira vagy Chopinre), akkor Schumann sem sokkal marad el tőlük.

Schumann több generációra visszamenőleg értelmiségi családból származott, s ebben a családban vissza-visszatértek a mentális problémák. Nővére tizenkilenc évesen öngyilkos lett, édesapja pedig hajlamos volt a búskomorságra. Az édesapa író, könyvkiadó és könyvkereskedő volt; 1807-ben költözött a türingiai Zwickauba, ahol három évvel később Schumann megszületett. Az ifjú sokoldalú tehetséget örökölt, falta a könyveket és írogatott,  s jóllehet már tízéves kora előtt feltűnést keltett zongorajátékával és rögtönzőkészségével, végleg csak 1830 után kötelezte el magát a zenei pálya mellett. Kora ifjúságától fogva kitűnt érzelmeinek szélsőséges hevességével, lett légyen szó egy olvasmányról, egy szerelmi kapcsolat fordulatairól, halálesetről vagy saját sikereiről és kudarcairól. Gyakran szűnni nem akaró sírógörcs kerítette hatalmába, mint 1829-ben, tizenkilenc évesen, amikor az istenített Schubert halálhíréről értesült. Mint levelei tanúsítják, 1827-ben már rákapott a pezsgőivásra. Tudjuk, hogy legkésőbb 18 éves korában már állandó rettegés alakult ki benne a megőrüléstől. Lipcsei joghallgatóként - szeretett édesanyjának tett ismételt ígéretei ellenére - egyáltalán nem járt az előadásokra, és gyakran napokig semmi mást nem tett, mint rajongott irodalmi példaképe, Jean Paul modorában írogatott és a zongoránál improvizált. Kézenfekvő, hogy ezek depressziós periódusok voltak, bár nehéz szemére nem vetni egy bizonyos akaratgyengeséget sem - persze végeredményben ugyanannak az éremnek két oldaláról van szó. (Mindenesetre első alkotói periódusára jellemző a megkezdett, de befejezni nem tudott kompozíciók magas száma; ezt csak azoké múlja fölül, amelyekről terveket szövögetett, de megvalósításukhoz hozzá sem kezdett.) Állandó pénzzavarban él; és amikor 1830-ban "bentlakó diákként" új, az addigiaknál jóval rangosabb zongoratanárának, Friedrich Wiecknek a lipcsei házába költözik, ismételt fogadkozásra kényszerül, hogy változtat életvezetésén, különös tekintettel a szivarozásra és a mértéktelen italozásra. Elhatározásához ezúttal sem képes tartani magát.

Ugyanebben az évben már súlyos kézpanaszai vannak. Egy szeptemberi keltezésű levele szerint "ha a negyedik ujjamat túlerőltetem, egész testem görcsösen kicsavarodik, és hatperces skálázás után kimondhatatlan fájdalmat érzek...". A zongoristapályáról mintegy két évvel később mond le végleg.

1833-ban hónapokig gyötri egy "lázas meghűlés". Majd sógornője, Rosalie halála után súlyos búskomorságba esik. Október 17-ének "szörnyűséges éjszakáján" már-már odáig jut, hogy kiugorjon negyedik emeleti szobájának ablakán; egyes források szerint ezt meg is kísérli. Attól kezdve erős fóbiát érez az emeletekkel szemben, és az esetet követően - ugyanazon a házon belül - leköltözik a földszintre. Újabb csapást jelent Julius fivérének néhány héttel későbbi, november 18-i halála. December folyamán szoros barátság alakult ki közte és egy vele egykorú zeneszerző, Ludwig Schunke között. Egy lakásba költöztek, és Schunke barátsága sokat segített abban, hogy Schumann kedélyállapota egy időre határozottan javult. A következő év decemberében Schunke tüdőbajban meghalt - egészen a romantikus életrajzok szerzőinek szája íze szerint.
 

Clara Wieck portréja. Elwine von Leysner tollrajza, 1836

 

Ugyancsak széles körben ismert tény, hogy az amúgy kicsapongásra hajlamos Schumann életének nagy szerelme Friedrich Wieck igen tehetséges leánya, Clara volt, s hogy az atya a szó szoros értelmében mindent megtett azért, hogy megakadályozza kettejük házasságát. Azt, hogy - kacskaringós történetével és minden problémájával együtt - valóban nagy szerelemről volt szó, az is valószínűsíti, hogy az egyébként elhatározásaihoz ragaszkodni nemigen tudó zeneszerző milyen hallatlan kitartást tanúsított ennek a házasságnak a létrejötte érdekében: képes volt ezért szilárd egzisztenciát teremteni magának (amit persze megkönnyített növekvő zeneszerzői hírneve), doktori címért folyamodni a jénai egyetemen, kitartóan pereskedni. A végül 1840-ben megkötött házasságot megelőző évtizedben (hiszen Clara és Robert 1828-ban, a lány kilencéves korában ismerkedett meg) kettejük viszonya változó és kényes volt, nem csupán az apa (ismerjük el, polgári szempontból több mint érthető) következetes ellenkezése miatt, hanem azért is, mert időszakonként Clara is húzódozott, azonosult apja feltételeivel és fenntartásaival, egy ízben pedig formális és "végleges" szakításra is sor került közöttük. Ám így is nemegyszer találkoztak, szinte folyamatosan leveleztek (ha kellett, titokban, közvetítőkön keresztül), és Schumann jó néhány művét Clarának ajánlotta, vagy éppenséggel az ő portréját formálta meg kompozícióiban. Op. 11-es fisz-moll szonátáját mint "Florestan és Eusebius", tehát mint két személy - vagy mondjuk inkább úgy, mint kettős személyiség - dedikálta Clarának. Mint ismeretes, zenekritikáiban és egyéb, ugyancsak egyéni hangú esszéisztikus írásaiban környezetének tagjait különféle, következetesen használt irodalmi neveken szerepeltette. Florestan és Eusebius egyaránt saját magát jelentette, pontosabban Florestan az aktív, pozitív, sikeres énjét, Eusebius pedig a passzív, álmodozásra hajlamos oldalát. (A zenei írásokban Meister Raro, azaz Friedrich Wieck áll a középpontban, egyensúlyt tartva a két szélsőség közt.) E szokatlan írói eszközt az utókor gyakran, túlságosan is mechanikusan, a tudathasadás (schizophrenia) jeleként értékelte, jóllehet erre a betegségre valójában semmilyen ismert tény nem mutat. Annál több a mániás depresszióra (más néven bipoláris érzelmi rendellenességre vagy pszichózisra), amelyhez paranoia és hipochondria társult. S az ezzel járó "fent" és "lent" állapotot, ezek kínzó kettősségét ilyen módon valóban "kiírhatta" magából Schumann.

1837 elején Clarával való kapcsolata átmenetileg éppen szünetelt, és egy-két hónapig úgy festett, hogy a zeneszerző túltette magát a veszteségen: olvasott, komponált, régi zeneszerzők műveit tanulmányozta. Márciusban mégis kicsordult a pohár, és kitörő elkeseredésének szinte színpadias módon adott nyomatékot: állandóan részeg volt, és olyan botrányosan viselkedett, hogy egyébként béketűrő szállásadónője eltávolítással fenyegette. Ekkoriban írt egy olyan cikket, amelyben Clara is két személyként szerepel: "Ambrosia" az, akin gúnyolódik, akinek szemrehányásokat tesz, és "Beda" az, akit továbbra is rendületlenül szeret. Októberben, amikor több hónapos koncertkörútra viszi apja a lányt, öngyilkossági tervekről ír naplójában. A következő év nyarán, egy jóval rövidebb távollét hatására, arról ír, hogy "csak egy pillanat választott el attól, hogy ne bírjam tovább".

1839-ben jut el a Friedrich Wieckkel folytatott kötélhúzás a tetőpontjára - igaz, ekkorra Clara már szilárdan elkötelezi magát mellette. Az ősz folyamán egy idős barátját is elveszíti - ekkor vesz erőt rajta először a szorongató félelem amiatt, hogy ihlete elapadt, s attól fél, hogy többé nem fog tudni komponálni. Wieck kijátssza utolsó kártyáját: azt kéri a bíróságtól, hogy Clara és Robert házasságát a komponista súlyos iszákossága miatt ne engedélyezze. Végül azonban a bizonyítékok beküldését elmulasztja, s ez a végső győzelmet jelenti; a házasságot végül 1840. szeptember 12-én megkötik.

Ez az esemény mindenféle értelemben fordulópontja Schumann életének, és ez egy időre valószínűleg valóban boldoggá tette. Ezt támasztja alá, hogy ez az év az életműben "a dalok éve", és ha természetesen nem állíthatjuk is, hogy minden zeneszerző szükségképpen boldog, amikor dalokat komponál, az ihlet szökőárszerű feltámadása egy intim, lírai műfajban nem lehet véletlen. Egyébként bizonyos fokig Schumann zeneszerzői ambíciói is változáson mennek keresztül ekkor: addigi életműve túlnyomórészt zongoracentrikus volt, ezentúl - részben Clara hatására - áttörésre törekszik más műfajokban, elsősorban a zenekari és kamarazenei kompozíciók, valamint az opera területén. Schumann egyik tragédiája, hogy, jóllehet ezután is alkot remekműveket, 1840 utáni életműve nem olyan meghatározó és erőteljes, mint korábbi zongora-oeuvre-je és az 1840-es dalok. Az okok áttekintése meghaladja ennek az írásnak a kereteit, biztos azonban, hogy ez a relatív sikertelenség az idő előrehaladtával egyre kínzóbb frusztrációt okozott neki. Ehhez hozzájárult életének utolsó évtizedében folytatott karmesteri és kóruskarnagyi tevékenységének negatív fogadtatása. És még valami, ami személyiségének paranoid vonásaival függött össze: Clarának, aki immár a felesége volt, töretlenül sikeres zongoristakarrierje, ami a mellőzöttség érzésével töltötte el. Valóban, igen nehéz szituáció még egy Schumann-nál kevésbé labilis művész számára is.

1842 őszén mégis megkomponálja csodálatos Esz-dúr zongoraötösét, mégpedig egy olyan időszakban, amikor makacs álmatlanság gyötri. 1844-ben annál rosszabbul alakul az az utazás, amelyre Mendelssohn beszéli rá, és amelytől már jó előre tart. Az év elején feleségét kíséri el egy öt hónapos oroszországi hangversenykörútra. Ennek során egy időre ágynak esik, ám a fő baj, ami súlyos búskomorságba ejti, Clara sikereinek "testközelből" történő megtapasztalása, az elhanyagoltság érzése. Augusztus végén teljesen összeroppan: egy ideig képtelen zenét hallgatni; ha mégis megteszi, úgy érzi, mintha késsel hasogatnák az idegeit. Ráadásul a Lipcséből eltávozó Mendelssohn helyére sem őt nevezik ki a híres Gewandhaus koncertjeinek élére. A Harz-hegységbe tett utazás és egy karlsbadi kúra után állapota inkább csak rosszabbodik. Kevéssel ezután Drezdába költözik feleségével, de ez sem hoz számára nyugalmat. Álmatlansága félelmetes éjszakai látomásokkal párosul; ezek ettől fogva vissza-visszatérő kísérői az életének. Minden reggel könnyek közt ébred, sőt még a járás is nehezére esik. Lassan elmúlik azonban ez a nehéz korszak, s Drezdában néhány nyugodtabb év következik. 39. születésnapja táján megint depressziós periódus tör rá, az 1849-es év végén pedig az erősen rövidlátó Schumannt valamiféle szempanasz kényszeríti tétlenségre egy héten át.

A házaspár a következő évben, a nem egészen egyértelmű előjelek ellenére, Düsseldorfba költözik, ahol Schumann elfoglalja a városi zeneigazgató posztját. Jellemző, hogy a zeneszerzőt elgondolkoztatja: a városban elmegyógyintézet működik - megint egy fóbia szól bele az életébe. Düsseldorfi tartózkodása kedvezőtlen előjellel kezdődik: első, ideiglenes szállásának ablakai forgalmas utcára néznek, s az utcazaj fellobbantja hangtúlérzékenységét, egy ideig csak nehezen tud dolgozni. Schumann Düsseldorfban hamarosan harcok és intrikák középpontjába kerül, s az ellene felhozott kifogások nem alap nélküliek. Főleg a vezénylésével és a vezetési képességével, a próbamunka fegyelmével van baj. Ez nem használ az állapotának. 1852-ben és 53-ban egymást követik a betegségek. "Reumás rohamok", álmatlanság, depresszió, majd idővel még nyugtalanítóbb tünetek: a beszéd elbizonytalanodása, a mozgás lelassulása, teljes apátia, szédüléses rohamok, halláspanaszok. (Ez persze - ördögi kör - visszahat a karmesteri tevékenységére is.) Érdekes, hogy pozitív élmények is betegségtüneteket váltanak ki nála: Joachim József csodálatos Beethoven-játékának hallatán hirtelen kiújulnak a beszédproblémái. Barátait az is nagyon aggasztja, hogy 1853 tavaszán kísérletekbe kezd a "mágneses asztaltáncoltatással" kapcsolatban. Július végén, egy bonni látogatás során pedig minden valószínűség szerint kisebb agyvérzés éri. Ugyanakkor ez a két év élénk alkotómunkában telik el, s a végső összeomlás végül is egészen váratlanul következik be.

1854. február 10-én Schumann "igen erős és fájdalmas hallási tünetekről" tesz említést naplójában. Ez a panasz a következő éjjelen és a rákövetkező napon tovább fokozódott. Ekkor folyamatosan úgy érezte, hogy "csodálatosan szép zenét" hall. Úgy tetszett neki, hogy angyalok veszik körül, akik egy zenei témát is lediktáltak - ezt le is írta, sőt variációkat is komponált rá. Néhány nap után azonban az angyalok tigriseknek, hiénáknak és hasonló szörnyetegeknek adták át a helyüket, s ezek pokolba jutással fenyegették. Közben világos időszakai is voltak, amikor képes volt beszélni, komponálni, levelezni. 26-án azt kérte, hogy szállítsák elmegyógyintézetbe, de sikerült őt megnyugtatni. Másnap délelőtt azonban - jegygyűrűjét és egy szakító levelet hátrahagyva - elhagyta szobáját, és a közeli hídról a Rajnába vetette magát. Néhány nappal később dr. Franz Richarz Bonn melletti elmegyógyintézetébe szállították, s attól kezdve nem engedélyezték Clarának, hogy meglátogassa őt. Állapota hullámzó volt, néha rendezett leveleket írt. Zenével is foglalkozott, időről időre kottákat kért. Levelezés útján - feleségén kívül - elsősorban kiadójával, Joachim Józseffel és Brahmssal tartotta a kapcsolatot. Brahmsot 1853-ban bizonyos fokig ő fedezte fel a nagyközönség számára, és a fiatal pályatárs - aki később életre szóló, szoros kapcsolatot alakított ki Clara Schumann-nal - többször meglátogatta őt. De Schumann ekkor már valóban teljesen magába zárkózott, és elveszett a világ számára. Az utolsó hónapokban alig evett, s a jelek szerint egyszerűen az alultápláltságba halt bele. Vagy Clara hiányába: amikor dr. Richarz két nappal a halála előtt táviratilag az elmegyógyintézetbe rendelte, s két és fél év után engedélyezte a találkozást, feleségének sikerült némi ételt Schumannba diktálnia. Ez a terápia azonban már későn érkezett: Schumann 1856. július 28-án meghalt.