ZENETÖRTÉNET
A rejtőzködő fenegyerek - Maurice Ravel
Malina János
 
 
 


 Malina János, 1122 Budapest, Krisztina körút 13.

LAM 2000;10 (7-8): 653-655.



 

Az ifjú Maurice Ravel

Ravel a 30-as években

 

Maurice Ravel (1875-1937), ez a svájci apától és baszk anyától származó, mégis oly kétségbevonhatatlanul francia és párizsi zeneszerző, két okból is számot tarthat megkülönböztetett érdeklődésünkre. Az egyik: jellemének különössége, viselkedésének extravaganciája, a másik pedig utolsó éveinek betegsége, amely kegyetlen lassúsággal, lépésről lépésre fosztotta meg alkotóképességétől és bizonyos alapvető zenei készségeitől.

Ravel édesapja kultúra- és zeneszerető mérnökember volt, aki nagy örömmel figyelte fia korán megmutatkozó zenei képességeit, és készségesen támogatta tanulmányait. A leendő zeneszerző kiegyensúlyozott családi légkörben nőtt fel: minden bizonnyal boldog gyermekkora volt. Az erős családi kötelékekre utal az is, hogy bátyja és családja az utolsó, nehéz években folyamatosan gondját viselte. Az a családtag azonban, akihez a legmeghatározóbb jelentőségű kapcsolat fűzte, minden bizonnyal az édesanyja volt, aki gyengéd szeretettel vette körül gyermekeit. A kényeztetés Maurice esetében oda vezetett, hogy a gyermek akaratosan, már-már zsarnoki módon viselkedett édesanyjával. Ám viszonozta is az anya feltétel nélküli szeretetét: az mindvégig felülmúlhatatlan ideál maradt számára, amelyhez a maga módján egész életében hűséges maradt.

Ravel már nagyon korán a tehetségéhez méltó zenei oktatásban részesült, amit elsősorban az tett lehetővé, hogy a család kevéssel születése után Párizsba költözött. Már 1882-ben egy nagynevű zongoratanár foglalkozott vele, tizennégy éves korában pedig a Conservatoire előkészítő osztályába járt, zongoraszakra. Húszévesen fejezte be tanulmányait, éppen akkor, amikor véglegesen a zeneszerzői életpálya mellett döntött. Két évvel később, 1897-ben rászánta magát arra, hogy visszatérjen a Conservatoire-ra, immár elsősorban a zeneszerzés kedvéért. Szilárd eltökéltséggel végrehajtott elhatározások és valamifajta belső bizonytalanság keverednek ebben a történetben.

Ravel Gabriel Fauré osztályába íratkozik be, s ezúttal - mintegy eddigi tanulmányainak megkoronázásaképpen - olyasvalaki veszi kézbe zenei irányítását, aki egy személyben jelentékeny alkotó és olyan tanáregyéniség, aki dogmáktól mentesen, őszinte rokonszenvvel és empátiával képes inspirálni és bátorítani nem mindennapi tanítványát. Ravel, mint ajánlásaiból és személyes megnyilatkozásaiból kiderül, nem volt hálátlan tanítvány (még ha zeneszerzői stílusára jóval erősebben hatott néhány más kortársa). Magával az intézménnyel azonban ekkorra valóságos állóháborúba bonyolódott az ifjú zeneszerző, aki immár többé-kevésbé irányíthatatlanná vált. Önfejűségére jellemző, hogy amikor 1900-ban a később valóságos botránykővé váló Római Díjra első ízben pályázott, a kötelezően megadott szövegre komponált kantáta helyett egy keringőt nyújtott be, egyszerűen azért, mert a szöveg nem volt kedvére való. Valószínűleg ez a kihívó, sőt provokatív viselkedés határozta meg azután a sorsát a következő években is, amikor újra és újra megpályázta a díjat (bár ekkor már nem volt az intézmény hallgatója, csak Fauré óráit látogatta vendéghallgatóként). 1901-ben, 1902-ben és 1903-ban azonban már hiába komponál egy-egy kantátát, mindannyiszor valamelyik - ma már teljesen ismeretlen - vetélytársának ítélik oda a pálmát. Ravel, hogy fenékig ürítse a keserű poharat, 1905-ben még egyszer pályázik, mintegy kiprovokálva, hogy - teljesen jogosan, a korhatár túllépésére hivatkozva - ismét visszautasítsák.

Mivel ezekben az években Ravel már ismert zeneszerző volt, akinek a műveit rendszeresen előadták, a fentiek bőséges teret kaptak a sajtóban, s ez Ravelt végeredményben nagyobb népszerűséghez segítette, mint amennyit a Római Díj elnyerése jelentett volna. Mégsem valószínű, hogy Ravel előre kitervelt módon a közvélemény "megdolgozását" tűzte volna ki célul. Sokkal inkább a gyermekkorban elsajátított viselkedésminta inadekvát körülmények között való követésére ismerünk rá: gyermeki csökönyösségre, amely azonban nem a túlságosan sokat elfogadó és feltétel nélkül megbocsátó anyával, hanem egy megfellebezhetetlen hatalmú (és alig kikezdhető tekintélyű), személytelen intézménnyel találja magát szemben. Ez az intézmény ellentmondást nem tűrő módon megkövetel bizonyos dolgokat, ehhez pedig Ravel nincs hozzászokva - ráadásul immár bontakozó és nem is alaptalan önérzete tiltakozik az "iskolás" előírások ellen. Az ütközést, a kudarcot pedig nem kíséri alkalmazkodás.

Az effajta szocializáció nagy veszélye, hogy ha a környezet túlságosan elfogadó, akkor ez végső soron elbizonytalanítja a gyermeket: ha ugyanis semmifajta tekintélyt nem kell elfogadnia, akkor nincs mód arra, hogy megbizonyosodjék értékéről, cselekedeteinek helyességéről. Hogy effajta bizonytalanság Ravelban is kialakult, arra számos jel utal zenéjében és cselekedeteiben. Kompozícióit például sohasem mutatta meg másnak vázlatosan vagy a teljes és végleges elkészülés előtti bármilyen fázisban (mondjuk Borogyinnal ellentétben, akinek soha le nem írt operarészleteit zenészbarátai az eljátszások alapján már könyv nélkül tudták). A világ elé tárt műnek (amely, mint egy ízben írta, csak csoda révén jöhet létre) a mesterségbeli tudás legmagasabb szintjén kell lennie, amely már a legapróbb korrekcióra sem szorul, s mindenről el kell tudni benne számolni. Vagyis: a tökéletesen megmunkált felszín vasabroncsába kell szorítani a legbelül meglévő bizonytalanságot és félelmet. Ez a bizonytalanság sajátosan ötvöződött a magánéletét is meghatározó rejtőzési igénnyel. Saját személyiségét, érzelmeit - legalábbis deklarált, "tetten érhető" módon - alig-alig engedi felbukkanni műveiben. (Az objektivitás bűvöletétől ugyancsak nem megérintetlen Sztravinszkij egyenesen "svájci órásmesternek" nevezte őt.) Álarcok sokaságát használja, s ez a fő gyökere szenvedélyes érdeklődésének az egzotikum, a gyermekek, az állatok (különösen az egzotikus macskák) és a mesék világa, a klasszikus görögség és a XVIII. századi francia zene iránt. Mindez szinte pontos leképezése magánélete furcsaságainak: a mechanikus játékok iránti gyűjtőszenvedélyének, tökéletesen titokban tartott szexualitásának, fiatal kora dandyöltözködésének (ismét a kifogástalan és személytelen felszín alá rejtett személyiség), nagy gyermek- és állatszeretetének, amelyhez nem társulnak igazán intenzív és érzelmileg is elkötelező felnőttkapcsolatok. 1916-ban elvesztett édesanyjához való hűsége egész életében töretlen maradt.

A Conservatoire-affér utolsó fordulója, 1905 után mindössze másfél évtizeddel Ravelt az elkeseredetten hajszolt díjnál összehasonlíthatatlanul nagyobb megtiszteltetés érte: a Becsületrend odaítélése. Talán valamilyen bosszúszomj - vagy inkább a benne tovább élő gyermeki dac - hajtotta, amikor úgy döntött, hogy a kitüntetést nem fogadja el. (Ezzel persze egy pillanatra ismét az érdeklődés középpontjába került, mégpedig a másfél évtizeddel korábbinál jóval kedvezőtlenebb megvilágításban.) Ami biztosan nem szerepelt a motívumok között, az a francia nemzet iránti érdektelenség. Ha ugyanis Ravel életének különböző korszakaiban elutasító volt a tekintély, a meggyepesedett - vagy annak gondolt - intézmények iránt, annál egyértelműbben mutatta ki hazája iránti elkötelezettségét a világháborúban. Egyik levelében gúnyosan emlegeti Saint-Saenst, akinek a háború alatt írott műveire "jó hatással lett volna egy kis szolgálat a tarackok mellett". Ám nemcsak szavakban volt hazafi, hanem mindenáron be akart vonulni, ami azért ütközött nehézségbe, mert nem érte el az előírt testsúlyt (Ravel rendkívül kistermetű volt, mintegy 150 cm-es testmagassággal), és szívnagyobbodást is megállapítottak nála. Végül sikerült gépkocsivezetőként egy hadtápegységhez kerülnie, a tartalékos beosztást azonban ismét súlyos csalódásként élte meg. Talán nem abszurd a feltételezés, hogy a fenegyerekséggel leplezett hűség a közösséghez nem más, mint magánéletének, rejtőzésének, anyja iránti kitartó érzelmeinek valamifajta leképezése.

Ravel életében a háború kezdetén  kimutatott szívnagyobbodás az első adat a súlyosabb betegségre. 1916-ban a hadseregben kapott súlyos dizentériával kerül kórházba; közvetlenül ezután értesül édesanyja haláláról. Talán a nagy veszteség váltja ki azokat az álmatlansági rohamokat, amelyek a háború második felében gyötrik.

Végzetes betegségének előhírnökeként 1926-ban Ravel szellemi fáradékonyság jeleit észleli, és "agyvérszegénységről" panaszkodik. A következő évben egy koncert során kizökken a zenei folyamatból, és ugyanebben az időben ugrásszerűen megnő a kottázás során ejtett hibák száma. Mindezt ideges panasznak minősítik, és orvosa, dr. Valléry-Radot, egy teljes év pihenést javasol. Ravel valóban helyrejön, és a következő évben sikeres hangversenykörutat tesz az Egyesült Államokban.

1932-ben azonban aggasztó folyamat veszi kezdetét. Ebben az évben autóbaleset éri, amelynek során mellkassérülést szenved, és elveszti egyik fogát, idegállapota pedig olyan rossz, hogy idegösszeomlásként kezelik. Ettől kezdve egyre fáradékonyabb, szellemi ereje egyre hanyatlik, kedélye mind apatikusabb. 1933-tól az írás is nehézzé válik számára. Nyolc napig tart, amíg sikerül befejeznie azt a rövid levelet, amelyben egy ismerősének fejezi ki részvétét édesanyja halála miatt. Súlyos emlékezetkiesés is fellép; ahogy maga mondja, "leszállt a köd". Ebben az évben fejezi be utolsó kompozícióit, és amikor novemberben a G-dúr zongoraversenyt vezényli, már nem tud kapcsolatot teremteni a zenekarral.

Ravel 1933-ban keresett fel egy híres neurológust, Téophile Alajouanine-t. Legjobban az aggasztotta, hogy nem volt képes kifejezni magát zeneileg: magában hallotta a zenét, de nem volt képes leírni. Állapota tehát olyan motoros aphasia volt, amely elsősorban a zenével kapcsolatban lépett fel (majd egyéb területeken is elhatalmasodott). Alajouanine Wernicke-aphasiaként határozta meg a zavart, amelynek okát az agykéreg degeneratív elváltozásában és az agykamrák megnagyobbodásában látta; hangsúlyozta, hogy paralízis nem jelentkezik, és kizárta a Pick-betegséget. Megállapítása szerint az írást jelentős mértékben nehezíti apraxia, s a kottaírás és a zongorázás is erősen sérült. Ugyanakkor a különböző zenei percepciós vizsgálatok (saját kompozíciók felismerése, a játék során szándékosan ejtett hibák meghallása) jó eredményt hoztak. A hallott hangok megnevezése viszont ugyancsak nehézséget okoz, nyilvánvalóan az általános aphasia következtében, hiszen a mindennapos tárgyak nevét is nehezen találja a beteg. Ezzel szemben hangversenyen képes figyelni, a hallott előadásról véleményt mondani.

Ez volt tehát a helyzet 1933-ban. Családtagjai, barátai egyre nagyobb aggodalommal figyelték Ravel állapotának rosszabbodását, és megpróbálták elviselhetővé tenni az életét. Hangversenyre vitték, tanácsot kérő előadóművészeket hívtak meg hozzá, még külföldi nyaralásra is elvitték. Ravel azonban hamarosan a saját nevét sem tudta leírni; a mozgás, a beszéd egyre nagyobb nehézséget okozott számára. Ezért 1937-ben egyik barátja, Ida Rubenstein a neves idegsebész, Clovis Vincent segítségét kérte. Dr. Vincent agydaganatra gyanakodott, és fivérének jóváhagyásával decemberben megoperálta Ravelt. Véleménye szerint az agykamrák megnagyobbodását agytumor okozta, amely megakadályozza a cerebrospinalis folyadék áramlását. A beavatkozás azonban teljesen céltalannak bizonyult, mert dr. Vincent tumort nem talált, és az agykamrák nyomása sem volt abnormális. Ez közvetve megerősítette az agykéregsorvadás fennállását.

A műtét után Ravel kómába esett, és 11 nappal később, 1937. december 28-án meghalt. Mivel a hozzátartozók a boncolás elvégzéséhez nem járultak hozzá, a halált kiváltó közvetlen okot nem ismerjük. Felmerült, hogy subduralis haematoma léphetett fel.  Figyelmet érdemel, hogy dr. Alajouanine szabadságon volt a műtét idején, és csak utólag értesült a beavatkozásról és eredményéről.

A Ravel betegségével foglalkozó irodalom nem egységes a diagnózist illetően. Vita folyt arról, hogy az aphasiát az agykéreg általános sorvadása vagy pedig (a műtét során normális képet mutató homloklebenyi agykéregből következtetve) valamilyen fokális elváltozás okozhatta-e. Utóbbira az újabb irodalomban meggyőző példák találhatók. Alajouanine leírása mindenesetre egyaránt magyarázható szűkebb értelemben vett aphasiával és lassan progrediáló általános dementiával is. A szakértők egy része Alajouanine véleményével szemben a Pick-féle betegség mellett érvel, és újabban felvetették az Alzheimer-kór lehetőségét is.