ORVOSI SZOCIOLÓGIA
Az orvosi identitás alakulása: orvostanhallgatók nézete az orvosi pályáról, az orvosszerepről
Csabai Márta, Barta Krisztina
 
 
 


dr. Csabai Márta, Debreceni Egyetem OEC, Magatartástudományi Intézet,
4012 Debrecen, Nagyerdei krt. 98.
Támogatás: A tanulmány az ETT 80-4/1998 pályázat támogatásával készült

LAM 2000;10 (7-8): 638-644.


Az orvosi pálya hagyományosan a kiemelkedő presztízsű foglalkozások közé tartozik. Ezt tükrözte a korábbiakban az orvosegyetemekre való jelentkezők aránya is, sőt a sokszoros túljelentkezésben bizonyos mértékig a pályáról alkotott nézetek túlidealizáltsága fogalmazódott meg (1). Az utóbbi években azonban a jelentkezési arány csökkenését figyelhettük meg a hazai orvosegyetemeken. Míg a 60-as években például átlagosan tízszeres volt a túljelentkezés, ez az arány az utóbbi években jelentősen csökkent, a legutóbbi évek felvételi adatai szerint nem egészen háromszoros. Ez a változás felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalomban élő hagyományos orvoskép, az orvosi szakmával és annak attribútumaival kapcsolatos reprezentációk - más, inkább preferált pályák előtérbe kerülésével egyidejűleg - jelentős átalakulásokon mentek át a rendszerváltást követő évek gazdasági-társadalmi változásai hatására.

Az orvosi pálya inherens módon konfliktusos létezést jelent. A számos tipikus konfliktus közül kettő tekinthető olyannak, ami igen erőteljesen nehezíti, sok esetben akár lehetetlenné is teheti az orvosi hivatás gyakorlását: ezek az orvosi szereppel való valódi azonosulás képtelensége és a kiégettség. A két probléma kauzális összefüggést mutat, és sok esetben mindkettő a korai pályaválasztás, a "korai zárás" következményeképp jön létre. Számos nemzetközi és hazai vizsgálat eredménye utal arra, hogy a szakmai csoportok között a segítőfoglalkozásúak, és köztük is kiemelten az orvosok körében a legmagasabb a különböző devianciajelenségek (válás, suicidium), egészségkárosító (dohányzás, helytelen táplálkozás) és addiktív (alkohol- és drogfogyasztás) viselkedések aránya. Mindezek a háttérben álló Helfer- és kiégettségi szindrómával hozhatók összefüggésbe. Az okok között sokan kiemelik az orvosi pályával kapcsolatos korai elkötelezettséget, a korai zárást a pályaválasztásban. Hazai adatok szerint az orvosegyetemre jelentkezők mintegy fele 14 éves kora előtt dönt az orvosi hivatás mellett (2). Szintén közismert a felvételizőknek, majd az egyetemre bekerült hallgatóknak a gyógyítószakmával kapcsolatos túlidealizált attitűdje, és az ennek következményeképp a későbbiekben átélt frusztrációk, maladaptív pszichológiai védekezési mechanizmusok jellemzői is. Ugyancsak jól ismert jelenség az orvosok - szocializációjukból eredő - magárautaltság-érzése, a társas támogatás vélelmezett hiánya, illetve a rendelkezésre álló támogatási és konfliktuskezelési, megküzdési módok nem megfelelő kihasználtsága (3).

Az éretlen, kiforratlan személyiség családi vagy egyéb modellekkel való azonosulási igénye sok esetben dependenciaproblémákat, bizonytalan önértékelést, az önérvényesítés deficitjeit takarja. Az idealizált szerepelképzelésekkel való konfrontáció szükségszerűen fellép az egyetemi évek alatt, a csalódások, frusztrációk feloldásának módja azonban jelentős mértékben az egyén megküzdési képességeinek függvénye. Az orvosi hivatás klasszikus attribútumai, a hagyományos tekintélyelvű szerepkészlet bizonyos összetevői átalakulóban vannak, így napjainkban egyre kevésbé áll rendelkezésre a korábban kiemelt grafikációt jelentő hatalmi pozíció mögé rejtőzés. A szereptávolítás egyéb módjai egyaránt veszélyesek, hiszen a feldolgozatlan identitásproblémákra rárakódó mindennapi elvárások jelentősen gyengítik az orvos stressztűrő képességét. Az orvosok (és orvostanhallgatók) mentálhigiénéjének és egészségviselkedésének problémái kiemelt jelentőséggel bírnak abból, a fentiekben már említett szempontból, hogy a megújult egészségügyi szisztémában az orvosok a lakossági prevenció területén fontos vélemény- és viselkedésformáló, segítő szerepbe, modellhelyzetbe kerülnek.
 

A felmérés előzményei, módszerek

Felmérésünk - amelyet 1999-ben végeztünk debreceni orvostanhallgatók körében - célja a fentiekben bemutatott problémák köré szerveződő, azoknak az orvostanhallgatók szerepfelfogását, pályaképét, szakmai identitását és problémamegoldási stratégiáit befolyásoló pszichológiai tényezők feltárása volt. Vizsgálatunk elsősorban a felszíni jelenségek, "tünetek" mögött meghúzódó pszichológiai folyamatok, dinamikus struktúrák megismerését célozta.

A korábbi években Magyarországon több szórványos felmérés született orvosok és orvostanhallgatók bizonyos viselkedésmintái, attitűdjei felmérésére (2), azonban ezek kevéssé érintették az említett pszichológiai struktúrák összefüggéseit. Saját korábbi vizsgálatainkban kísérletet tettünk az orvostanhallgatók egészségreprezentációit és egészségviselkedésüket befolyásoló pszichológiai tényezők feltárására (4, 5).

Jelen vizsgálatunkkal, amelyet kérdőíves felmérés mellett csoportos interjúmódszerrel, fókuszcsoport-technikával végeztünk, módszertani szempontból ahhoz, a társadalomtudományokban alkalmazott új megközelítéshez kívántunk kapcsolódni, amely szerint a személyes (és szakmai) identitás és a külvilághoz való viszony megfogalmazása a (speciális szakmai csoporthoz tartozó) egyén tapasztalatait felölelő narratív tartalmakból áll össze. Ennek szakirodalmi előzményei közül példaként említhetjük Arthur Kleinman betegségnarratívumokkal kapcsolatos úttörő munkásságát (6) és Gillian Rice-nak az orvosi pályaképet személyes szakmai utak, élettörténetek eredőjeként felvázoló munkáját (7).

A kérdőíves felmérésben 270, I-VI. éves hallgató vett részt. A kérdőív 19, általunk összeállított kérdésből állt. A kérdések három főbb tartalmi csoportot alkottak. Az első kérdésblokkban a hallgatók pályaválasztásával, motivációival, az orvosi pályára vonatkozó elképzelésekkel kapcsolatos kérdések szerepeltek. A második csoportba tartozó kérdések a tanulmányi kudarcokra, az egyetemmel, a korábbi elvárásokkal kapcsolatos esetleges csalódottságra, frusztrációkra vonatkoztak. A harmadik kérdésblokk az orvostan-hallgatói és orvosi léttel kapcsolatos viszonyulásokat, nézeteket tárta fel.

A kérdőív mellett fókuszcsoport-technikát alkalmaztunk. A metódus hátterében az a csoportlélektani megfigyelés áll, hogy csoporthelyzetben a vélemények polarizálódnak, ha valamilyen jelentőségük van, és ha elkötelezik az egyéneket. A vita strukturálja a kognitív mezőt, így bizonyos alapvető dimenziók jobban észlelhetővé válnak, a csoportos választási kényszer kiugróbbá teszi az adott dimenziót. A kényszerű konszenzusra törekvő csoportvita jól közvetíti az egyéni attitűdök, vélemények alakulásának dinamikus természetét.

A felmérés során a kérdőívet kitöltő, azonos évfolyamra járó orvostanhallgatók közül 20 fókusz-csoportot szerveztünk  az I-VI. évfolyamban. Minden csoport öt hallgatóból állt, tehát a felmérés ezen részében összesen 100 hallgató véleményét ismerhettük meg. A fókuszcsoportoknak két problémát kellett megvitatniuk és a vita során valamiféle konszenzusra jutniuk:

1. Az orvosegyetemi felvételihez kapcsolódó személyes alkalmassági vizsga létjogosultságát és szükségességét, illetve

2. az orvosok - mint egészségviselkedés szempontjából modellhelyzetben lévő személyek - rizikóviselkedésének és devianciajelenségeinek megváltoztatására irányuló lépések kérdését.

Mindkét kérdés közvetlenül érinti a fentiekben vázolt tipikus orvosi konfliktushelyzeteket, és mivel etikai-morális dilemmákat is implikál, alkalmasnak tűnt csoportos vita indítására, a nézőpontok ütköztetésére, arra, hogy a vizsgálandó konfliktusok a csoport terében is megjelenjenek. Az első fókuszcsoport-dilemma megfogalmazásának hátterében az állt, hogy a hallgatókat - indirekt úton - rávezessük az "alkalmas", sőt akár "ideális" (és természetesen az "alkalmatlan") orvos tulajdonságainak megfogalmazására. A második esetben - szintén burkolt módon - arra kérdeztünk rá, hogy milyennek látják az orvosi pályát, annak nehézségeit, az orvosi életmód problémáit.

A 60 perces fókuszcsoport-beszélgetésekről hangfelvételt készítettünk, majd megtörtént ezen felvételek legépelése. A számítógépen rögzített szövegekben előforduló leggyakoribb tartalmakból tartalmi kategóriákat készítettünk, majd a kategóriák segítségével kódoltuk a 20 ülés mintegy 300 gépelt oldalnyi terjedelmű szövegét. A kódolás során minden egyes megszólalást külön tartalmi egységként kezeltünk, majd ezeket az említés gyakoriságának függvényében a későbbiekben szalagdiagramon ábrázoltuk (1. és 2. ábra). A kódolás elkészülte után következett a szöveg tartalomelemzése.
 

1. ábra. Az orvosi alkalmassággal kapcsolatos tartalmi kategóriák említési gyakorisága a fókuszcsoportokban

2. ábra. Az orvosi pályával kapcsolatos tartalmi kategóriák említési gyakorisága a fókuszcsoportokban

 
 

A felmérés eredményei

Az orvosi pálya választásának motivációi

A kérdőív első kérdésblokkja az egyetemi felvételt megelőző pályaválasztás hátterét és a jelenlegi pályaorientációt tárta fel. A korábbi hazai vizsgálatokhoz hasonlóan a mi felmérésünkből is az derült ki, hogy a hallgatók viszonylag korán, átlagosan 14 éves korukban döntöttek az orvosi pálya választásáról. Az, hogy mennyire körvonalazott, megalapozott elképzelésekkel érkeznek az egyetemre a hallgatók, természetesen igen nagy szórást mutat. Különösen jól mutatják ezt a fókuszcsoportokban elhangzottak, amelyekből a pályaválasztás előtti bizonytalan elképzelések és az azokkal való szembesülés frusztrációjáról értesülhetünk.

 Az I. éves hallgatók számára még nagyon éles az emlék, amikor idealisztikus elképzelésekkel - vagy éppen elképzelések híján - megérkeztek az egyetemre. Ez a - csalódással, szorongásokkal, felfedezésekkel, izgalmakkal fűszerezett - élmény az egyetem utolsó évére szignifikáns, a későbbi tanulmányokat és az attitűdök alakulását meghatározó tapasztalattá válik, ekkorra a hallgatók tanulmányaik során többször is szembekerülhetnek az orvosi munkával kapcsolatos elképzelések és a realitás konfliktusával. Mindezek fényében érdemes végignézni, hogy milyen motívumokat tulajdonítanak a pályaválasztással kapcsolatos döntésüknek.
 

3. ábra. A "Milyen hatásra választotta az orvosi pályát?" kérdésre kapott válaszok eloszlása

 

A kérdőíves felmérésben megkérdezett hallgatókat döntésükben elsősorban a "szakma iránti érdeklődés" motiválta, legalábbis a legnagyobb arányban, 40,13%-ban döntöttek emellett a rendelkezésre álló válaszlehetőségek közül (3. ábra). Jelentősnek mondható a szerepmodellekkel (orvos a családban, ismerős orvos, filmen, regényben szereplő orvosfigura) való azonosulás hatására történő választás is, ami a mintában 18,39%-ot tett ki. Nagyon hasonló arányban, 17,95%-ban szerepelt a saját betegség vagy a családtag betegsége kapcsán megfigyelt orvosi szerep és magatartás motiváló hatása, a betegségélmény segítőszerepbe való fordítása. Igen figyelemre méltó, hogy ezeket valamelyest megelőzi az orvosi presztízzsel, hatalommal, a magas keresettel kapcsolatos motiváció, amely mintánkban 19,95%-ban szerepelt. Érdekes megfigyelni, hogy a fókuszcsoportokban, ahol egymás előtt kellett megnyilvánulni, és nem állt rendelkezésre a kérdőív anonimitása nyújtotta biztonság, az orvosi szakma presztízs, hatalmi és anyagi vonatkozásait kevésbé említették a hallgatók, legalábbis kevésbé nyílt formában (1. és 2. ábra).

A felmérésekből kiderült az is, hogy a magas presztízzsel kapcsolatos reprezentáció elsősorban a gyógyító orvosok szerepével asszociálódik és kevésbé jellemző a tudományos pályán lévő orvosokra. Az alábbiakban a pályaképpel kapcsolatos reprezentációkat mutatjuk be.
 

Elképzelések az orvosi szerepről, a hallgatók pályaképe
 

4. ábra. A "Milyen céljai vannak (voltak a felvételikor) az orvosi pályával kapcsolatban?" kérdésre kapott válaszok eloszlása

 

A kérdőíves felmérésben szereplő hallgatók döntő többsége, 89,6%-a klinikusként, gyógyító orvosként szeretne elhelyezkedni. A gyógyító orvos reprezentációja magában foglalja az embereken való segítés, törődés mozzanatát - a megkérdezettek 40,64%-a válaszolta azt, hogy a későbbiekben "embereken szeretne segíteni" -, de ugyanígy megjelenik itt az elismertség, az anyagi előnyök motívuma is (4. ábra). A megkérdezettek 19,31%-a válaszolta azt, hogy az orvosi szakma gyakorlása által "elismertséget szeretne szerezni", míg 12,67%-ban említették, hogy "sok pénzt szeretnének keresni". A fókuszcsoportok is megerősítették, hogy a hallgatók a gyakorló orvost segítő, jó kapcsolati, kommunikációs készséggel rendelkező személynek tekintik. Az "orvos" tehát elsősorban a klinikust, a gyakorló orvost jelenti a hallgatók számára. Az orvoslás tudományos aspektusait kevésbé tekintik önállóan művelhető területnek. A kutatóorvost valójában nem tekintik a szó valódi értelmében orvosnak; ez azonban nem jelent egyszerű "tudományellenességet", hanem inkább az orvosszereppel kapcsolatos nézetek bizonytalanságait. Kutatómunkával, a szakmához szükséges tudományos háttér megszerzésével a válaszadók 16,7%-a szeretne foglalkozni.”

Összevetve ezt azzal, hogy a hallgatók 89,6%-a szeretne klinikusként dolgozni, és csak 6,53%-uk kutatóként, arra következtethettünk, hogy a hallgatók szerint a gyakorló orvosnak szüksége van tudományos háttérre, tehát inkább a "tudós orvos" mint az "orvos tudós" szerep áll közelebb elképzeléseikhez. Mindezt befolyásolhatják azok a tanulmányi frusztrációk is, amelyeket - a fókuszcsoportokban rögzített beszámolók tanúsága szerint - a preklinikai évek során él át a hallgatók jelentős része. Ezt támasztja alá a kérdőíves vizsgálat azon eredménye, amelyet a "Melyik évet érezte eddig a legnehezebbnek az egyetemen?" kérdésünkre kaptunk. Figyelembe véve, hogy a válaszadók I-VI. éves hallgatók voltak, tehát a korábbi évekről csak a felsőbb éveseknek van tapasztalata, az eredmény nyilvánvalóan elgondolkodtató (az I. év 73,73%-kal szerepelt). A kezdeti frusztrációk, tanulmányi kudarcok, az idealizált elképzelésekkel kapcsolatos csalódások egyfajta "elméletellenességet" alakíthatnak ki a hallgatók bizonyos részénél, megkérdőjelezik az elméleti tárgyak fontosságát, azokat csupán szükséges rossznak tekintik. Jó orvossá szeretnének válni, de az, hogy pontosan kit  tekintenek a hallgatók "jó orvosnak", nagy változatosságot mutat és sokat változik az egyetemi évek alatt. A fókuszcsoportok vizsgálata megerősítette azt, a szakirodalomból is ismeretes jelenséget, hogy a frissen felvételizettek meglehetősen idealisztikus elképzelésekkel érkeznek az egyetemre.

Az alsóbb és felsőbb évesek közötti különbségek jól tükröződnek a fókuszcsoportok azon eredményeiben, amely szerint az alsóbb évesek magasabbra értékelik az orvosi szakma presztízsét, hangsúlyozzák az orvos példamutató, modellszerepét és a hivatástudat fontosságát (1. és 2. ábra). Különösen jellemző a szinte mitizált orvoskép az I. évesek körében. A hősies mozzanatokkal színezett kép a későbbiekben sokat bizonytalanodik, halványul, és egyre nehezebb közvetlenül megfogalmazni, hogy milyen is a jó orvos. Sokszor pontosabban le tudják írni a hallgatók, hogy kit tekintenek alkalmatlannak: akit a pénz hajt, aki flegma, aki "nem veszi komolyan", gátlástalan, nincs benne empátia, segítőkészség, felelősségtudat, együttérzés. A fenti tulajdonságok "pozitívba fordításával" megkapjuk az ideális orvosról alkotott elképzelést. Láthatjuk, hogy a hallgatók nagy jelentőséget tulajdonítanak a kapcsolati, kommunikációs készségnek, az empátia meglétének. A fókuszcsoportok tartalomelemzése is megerősíti ezt, hiszen az első, az alkalmassággal kapcsolatos dilemma megbeszélése során a "kapcsolati, kommunikációs készség" bizonyult a leggyakrabban előforduló tartalmi kategóriának (1. ábra). Érdekes megfigyelni, hogy a hallgatók az állóképességet, a fizikai erőt, a stressztűrő képességet is gyakran hangsúlyozták mint az alkalmasság fontos kritériumát. Gyakran említették még az empátiás készséget és a hivatástudatot. Ez a kép természetesen nem egyformán körvonalazott minden hallgatónál. Különösen a frissen felvételizetteknél tapasztaltuk az "altruista gyógyító" és a "lelketlen", munkáját mechanikusan végző szakember munkájával kapcsolatos elképzelések között feszülő ellentéteket.

A "jó orvos" ideáltipikus képével sokszor konfliktusba kerül az anyagi elismertség, biztonság igénye is. A pénz, az anyagiak témája - bár a névtelen kérdőíves felmérésből kiderült, hogy a hallgatók reális elvárásnak tekintik az anyagi sikert - a fókuszcsoportok szemtől szembeni helyzetében rejtetten, negatív verbalizációba "csomagolva" jelent meg, jól tükrözve azt, hogy milyen konfliktusokat okoz a szakmai identitás már e korai szakában a magyar egészségügy ezen anomáliájával, a hálapénz intézményével való találkozás.
 

5. ábra. A "Hogyan látja jövendő orvosként az életmódját?" kérdésre kapott válaszok eloszlása

 

Felmérésünk több szempontból is alátámasztja, hogy a hallgatók reprezentációiban az orvos a segítő, gyógyító szakembert testesíti meg, aki jó kapcsolati, kommunikációs készséggel, hivatástudattal és rendkívüli állóképességgel, kitartással bír, és aki magas szintű teljesítményének megfelelő anyagi juttatásokra (lenne) jogosult. A kérdőíves felmérés szerint a hallgatók 18,23%-a tart attól, hogy gyakorló orvosként túl sok időt kell majd tölteni a munkahelyén, 37,9%-uk véli úgy, hogy emiatt nehéz lesz családot alapítania, és 15,67%-uk tart attól, hogy munkájáért nem kap megfelelő anyagi elismerést (5. ábra). A hallgatók elsősorban szakembernek tekintik az orvost, és kevésbé jelenik meg náluk a karizmatikus, tekintélyelvű orvos képe. Az általunk kapott adatok szerint a tekintélyelvű orvoskép inkább a képzés korábbi szakaszában lévő hallgatók körében jellemző, és nagymértékben keveredik az orvosi szereppel kapcsolatos idealisztikus elképzelésekkel. A hallgatók többsége inkább azt az elképzelést tartja magáénak, hogy az orvos magasan képzett és kiemelt fontosságú munkát végző szakember, azonban ez inkább presztízst és társadalmi rangot jelent, mint a betegekkel való tekintélyelvű kapcsolatot. A hallgatók képesek az orvos munkáját társadalmi kontextusba helyezni, összefüggésbe hozni azokkal az elvekkel, amelyeket a szociális érintkezés egyéb szféráiban elfogadottnak tartanak. A karizmatikus, tekintélyelvű orvos szerepét a példamutató viselkedésű, modellhelyzetben lévő egészségügyi szakember képébe igyekeznek konvertálni. A hétköznapi viselkedésben is példamutató orvos szerepét csábítónak, de nehezen vállalhatónak érzik. Ez az a pont, ahol leginkább megjelenik az orvosi identitás definiálásának nehézsége, az a konfliktus, amelyet korábban  az orvosi szerep pervazív jellegével kapcsolatban említettünk. Az orvosi  szerep ambivalens, konfliktusos jellegű. Ezt jelzi az is, hogy ez a két vélemény, amelyeket a "példamutató, modellszerep" és a "magánélet fontossága" tartalmi kategóriák szerint kódoltunk, nagyon magas gyakorisággal fordult elő a fókuszcsoportokban. Az orvosi identitás definiálása, a szerepek körvonalainak megrajzolása természetesen hosszú folyamat, amelynek az alsóéves  hallgatók még az elején tartanak. Arról, hogy ebben a hallgatók - érzésük szerint - milyen segítséget kapnak az egyetemtől, hogyan reagálnak az esetleges kudarcokra és hogyan látják az orvosi pálya nehézségeit, buktatóit, az alábbiakban lesz szó.
 

Az orvosképzéssel és az orvosi pálya nehézségeivel kapcsolatos reprezentációk
 

6. ábra. A "Miért gondolt arra, hogy abbahagyja az egyetemet?" kérdésre kapott válaszok eloszlása

7. ábra. A "Miért döntött mégis úgy, hogy marad?" kérdésre kapott válaszok eloszlása

 

Felmérésünk egyik legmeglepőbb és az orvosképzés szempontjából egyik legelgondolkodtatóbb eredményének tekinthető, hogy a kérdőív "Gondolkodott-e már azon, hogy abbahagyja az egyetemet?" kérdésére a hallgatók meglehetősen magas arányban, 36,15%-ban válaszoltak igennel. Még figyelemre méltóbb ez az eredmény, ha megnézzük a kiváltó okokat. A válaszadók 36,13%-a válaszolta azt, hogy "Csalódott elvárásaiban, elvesztette vonzerejét az orvosi szakma"; 31,93% tanulmányi kudarcoknak tulajdonítja ezt; 20,16% "Nem tartja magát alkalmasnak a pályára"; 11,76%-nak pedig "Más terület felé fordult az érdeklődése" (6. ábra). Ezek az adatok mindenképp arra hívják fel a figyelmet, hogy meg kellene találni azt az eszközt, amelynek révén az érintett hallgatók segítséget kaphatnának motivációik, az orvosi szereppel kapcsolatos reprezentációk tudatosítására, önismeretük elmélyítésére. Különösen megerősítik ezt a következő, "Miért döntött úgy, hogy mégis marad?" kérdésre adott válaszok (7. ábra). Az érintett hallgatóknak csupán 20,91%-a válaszolta azt, hogy pozitív élmények hatására elmúlt a csalódottsága. A többiek, tehát a válaszadók döntő többsége nem tudatos meggyőződésből, elhatározásból, pozitív motivációktól vezéreltetve folytatja tanulmányait, hanem ha már elkezdte, befejezi (24,18%); megfutamodásnak érezné, ha abbahagyná (20,26%); reménykedik, hogy még megváltozik a véleménye (15%); szülői hatásra (13,07%); vagy egyszerűen nincs jobb ötlete (6,53%). A passzív, motiválatlan attitűd megjelent a fókuszcsoportokban is. A hallgatók egy része már I. éves korában kialakítja azt a hozzáállást, hogy "lesz, ami lesz": végül, aki nem bírja a követelményeket, szükségszerűen lemorzsolódik, aki pedig a hat évet kibírja, az megérdemli, hogy orvos legyen. Ez a  vélemény szélsőséges megfogalmazása annak - a fókuszcsoportokban meglehetősen jellemzőnek talált - álláspontnak, hogy az egyetemi éveknek kiemelkedő szerepe van az orvosi készségek, szerep és identitás alakításában. Kevéssé találtuk jellemzőnek azt a nézetet, amely szerint az orvosi pályára születni kell, az orvosi képességek nem alakíthatók (1. ábra). A magárahagyatottság, a saját sors alakításának lehetetlenségével kapcsolatos érzések, a motivációk, a célok hiánya már a képzési szakaszban előrevetíti az esetleges későbbi kiégettség, burnout árnyékát.  A hallgatóknak - és ez különösen igaz a motiválatlanul sodródó, pályájuk alakítása terén passzív orvostanhallgatókra - meg kell küzdeniük azzal is, hogy az orvosi tanulmányokat és magát az orvosi pályát is rendkívül megterhelő, stresszekkel teli feladatként élik meg. Különösen jól tükrözik ezt a fókuszcsoportok eredményei, ahol a "terhelés" és a "stressz" tartalmak a leggyakoribb kategóriákként szerepeltek. A szerepbizonytalanságok, motivációs kételyek tovább erősítik a terheléssel kapcsolatos szorongásokat és gyengítik a megküzdési képességbe vetett hitet. További adalékkal szolgál ennek a problémának a bemutatásához a kérdőív azon eredménye, amely szerint a kérdőíves felmérésben megkérdezett 270 hallgatónak csupán 41,5%-a kedveli az orvostanhallgatók életmódját, 39,23% elfogadja, 19,23%-uk határozottan nem szereti. Ez utóbbiak részben a sok tanulás miatt (41,48%) elégedetlenek életmódjukkal, részben pedig a társak és oktatók miatt (41,49%). A saját tevékenység (tanulás, amelynek célja az orvosi munka) és a kollégák (diáktársak és tanárok, azaz későbbi orvoskollégák) elfogadásának nehézsége vagy épp elutasítása szükségszerűen nehezíti, bizonyos esetekben meg is akadályozhatja a pozitív identitás, a szakmai önbecsülés kialakítását.
 

Konklúzió: a problémák megbeszélésének, tudatosításának szükségessége

A jelzett veszélyek, problémák mellett igen pozitívnak mondható, hogy a hallgatók jelentős része tudja a megoldást. Gyakran megfogalmazódott ugyanis a csoportos interjúhelyzetekben a segítő, tanácsadó,  önismeret-fejlesztő csoportokkal kapcsolatos igény, a Bálint-csoport szükségességének kérdése. Ez a hallgatók szerint segítené, hogy a diákok ne olyan stresszoldókhoz forduljanak, mint a káros szenvedélyek, mert később orvosként nehéz ebből kilépni.

Az  orvosok mentálhigiénéjének egyik legmegfelelőbb színtere az "orvosgyógyszer" hatékonyságát elősegítő Bálint-csoport, ami ma már egyre több helyen a hallgatók rendelkezésére áll. (A debreceni egyetemen a múlt évtől kezdődően minden orvostanhallgatónak kötelező részt vennie 20 óra Bálint-csoportban.) A csoportokban zajló problémafeltárás és -megbeszélés kifejezetten szakmai hangsúlyú, az orvosi szerep személyiségre centrál, így a személyes élettér és történet csak áttételesen van jelen. A bemutatott esetekben és az azokhoz kapcsolódó hozzászólásokban azonban jól körvonalazódik az orvos (orvostanhallgató) egyedi személyisége, ami összhangban van a bálinti elvekkel: csak az önmagával azonos, szerepét sajátjának érző orvos képes hatékony kapcsolatokra, sikeres gyógyítómunkára (8).

A Bálint-csoportokban az az általános elv érvényesül, hogy a személyes (eset)történetek elmondása transzformációval jár az illető személyiségére nézve: az interperszonális közegben megjelenő narratívum önreflexiók és külső visszatükröződések útján strukturálja újra az élményeket és tapasztalatokat, és ezeken keresztül a személyes és szakmai identitást. Az individuális élmény - (eset)történet - így a csoportban kollektív élménnyé válik. A csoportban elhangzó - korábban megoldatlannak, hiányosnak érzet - narratívum jelentésteli lesz, egyaránt segítséget, útmutatást adva az esetet prezentáló narrátornak és a hallgatóknak.

Amint azt a fókuszcsoportban az egyik III. éves hallgató megfogalmazta: "Az orvosoknak szükségük lenne arra, hogy kibeszéljék magukból a stresszt. Ha nem is naponta, hetente legalább, ami rárakódik, mert nem rakhatja rá a családjára. De valahol neki is szüksége van arra, hogy levezesse a feszültséget vagy stresszt. Nem a konkrét esetekről van szó, hogy X. néninek mi baja, hanem egyáltalán, hogy kibeszélje magából."

Ezt a "kibeszélést", az orvostanhallgatók mentálhigiénéjének fejlesztését, az orvosi szereppel való azonosulás konfliktusainak hatékonyabb kezelését kívántuk mi is elősegíteni a felmérésünkkel.

Köszönetnyilvánítás

A szerzők köszönetet mondanak Horváthné Jurácsik Irénnek a fókuszcsoport-interjúk gépeléséért.

Irodalom

  1. Buda Béla. Az orvosszerep és az orvosi viselkedés. In: Molnár László (szerk.). Orvosi szociológia. Budapest: Medicina; 1989. p. 98-108.
  2. Benson Katalin. Orvosegyetemre akarok menni! Budapest: Egészségünkért Alapítvány; 1994.
  3. Csabai Márta, Molnár Péter. Egészség, betegség, gyógyítás, Az orvosi pszichológia tankönyve. Budapest: Springer Orvosi Kiadó; 1999.
  4. Molnár Péter, Csabai Márta. The nature of change in illness representations II: towards a pro1cess view of health locus of control; 8th conference of the European. Health Psychology Society, Alicante, 1994.
  5. Csabai Márta, Molnár Judit, Molnár Péter. Value changes, locus of control, behavioural adjustment: A health paradigm-shift in the making. 7th conference of the European Health Psychology Society, Bruxelles, 1993.
  6. Kleinman A. The illness narratives: suffering, healing and the human condition. New York: Basik Books, 1988.
  7. Rice G. Understanding doctors, getting the best health care. London: Michael Joseph, 1990.
  8. Bálint Mihály: Az orvos, a betege és a betegség. Budapest: MPT, 1990.