INFEKTOLÓGIA
A herpesvírusok elleni vakcináció lehetőségei
Gyulai Zsófia
 
 
 
 


dr. Gyulai Zsófia: Szegedi Tudományegyetem, Általános Orvostudományi Kar, Orvosi Mikrobiológiai Intézet
H-6720 Szeged, Dóm tér 10.

LAM 2000;10 (7-8): 612-622.

Érkezett: 2000. április 3.
Elfogadva: 2000. június 21. 



ÖSSZEFOGLALÁS

A jelenleg forgalomban lévő vakcinák védelmet biztosítanak számos fertőző betegséggel szemben, azonban rendkívül sok fertőzés kialakulását még ma sem tudjuk védőoltással megakadályozni. A bárányhimlőt kivéve ide sorolhatók a herpesvírusok által okozott megbetegedések is. A herpesvírusok igen elterjedtek a populációban, és noha klinikailag a fertőzés általában tünetmentes vagy enyhe lefolyású, csökkent immunfunkciójú egyéneknél és újszülötteknél súlyos, gyakran életveszélyes megbetegedések fordulnak elő. A megfelelő vakcinációs stratégia kialakítását megnehezíti a gazdaszervezet és a vírus közötti összetett kölcsönhatás. Különböző mechanizmusok segítségével a herpesvírusok rejtve maradhatnak a fertőzés kiváltotta immunválasz elől. A herpesvírusok az akut fertőzést követően latenciát alakítanak ki, amelynek kapcsán a patogén genomja hosszú ideig a gazdasejtben tartózkodik, és a latens fertőzés alatt csak néhány gén transzkripciója, esetleg transzlációja megy végbe. A herpesvírusok többféle módon gátolják az adaptív immunválaszban szerepet játszó citotoxikus T-lymphocyták antigénfelismerő és a fertőzött sejtet pusztító hatását is. A hatékony immunvédelem kialakítása azért is nehéz, mert nemcsak a herpesvírus okozta megbetegedéstől kellene megvédeni a szervezetet, hanem a fertőzéstől, így a latencia kialakulásától is; erre azonban a természetes fertőzés által kialakított immunválasz sem képes. Ezen megbetegedésekkel szemben a konvencionális úton előállított vakcinák (élő, attenuált, illetve inaktivált vírusok) nem biztosítanak kellő védelmet, vagy alkalmazásuk nem biztonságos. A géntechnológia alkalmazása új, izgalmas korszakot nyitott a vakcinagyártás területén, lehetővé téve hatékony és biztonságos oltóanyagok kifejlesztését. Ezen új, alternatív megoldások közé tartoznak a rekombináns vakcinák és a DNS-immunizálás.

herpes simplex vírusok, varicella-zoster vírus, cytomegalovirus, Epstein-Barr-vírus, rekombináns vakcinák, DNS-immunizálás


A vakcináció az orvostudomány legnagyobb felfedezései közé tartozik. Jenner korszakalkotó megfigyelése után, amely a himlő elleni sikeres vakcinációhoz és az 1970-es évek végére a Föld himlővírus-mentesítéséhez vezetett, 80 év telt el, míg Pasteur létrehozta a veszettség megelőzésére az első élő, attenuált kórokozót tartalmazó vakcinát. Nem sokkal ezután Salmon és Smith elölt Salmonella baktériumokkal tudott immunizálni. Így már több mint száz éve ismert az immunizálás két fő alapmódszere, az élő, attenuált mikroorganizmusokkal és az inaktivált, teljes kórokozókkal végzett vakcináció. A tisztított, egyedi mikrobiális antigénkomponensek immunogenitásának felismerése megteremtette az alegységvakcinák bevezetésének elméleti alapját. Az oltóanyagok ezen típusába sorolhatók a tokos baktériumok tisztított poliszacharid-antigénjeit tartalmazó készítmények is. A molekuláris biológiai módszerek fejlődésével lehetővé vált a mikrobiális gének klónozása különböző vektorokba (vírusok, baktériumok, gombák, növények), és az ezek által termeltetett baktérium- vagy vírusfehérjéket használják fel immunizálás céljára. A tisztított fehérjék általában humorális immunválaszt hoznak létre; a rekombináns expressziós vektorok (baktériumok, vírusok és plazmidok) felhasználásával végzett vakcinálás azonban úgy celluláris, mint humorális immunválaszt eredményez.

A herpesvírusok családjába tartozó több mint 100 különböző vírus közül jelenlegi ismereteink szerint nyolcat sorolunk az embert megbetegítő kórokozók közé. Ezen nagyméretű, borítékos, kettős szálú, lineáris DNS-genommal rendelkező vírusok által okozott megbetegedések széles spektrumot alkotnak; jellemző tulajdonságuk, hogy a primer fertőzést követően a gazdaszervezetben latenciát alakítanak ki, amelyet a vírus periodikus reaktivációi követnek. A herpesvírusok igen elterjedtek, a populáció nagy része fertőződik velük és immunitással rendelkezik. Klinikailag a fertőzés általában enyhe vagy tünetmentes formában zajlik, de csökkent immunfunkciójú egyéneknél súlyos, gyakran életveszélyes megbetegedések fordulnak elő.

A herpesvírusokat a szaporodási ciklus hossza, a sejtkárosító hatás és a latens fertőzés jellemzői alapján három (alfa-, béta- és gamma-herpesvírus) alcsaládba sorolják. Az alfa-herpesvírusok közé tartozik a herpes simplex vírus 1-es és 2-es típusa (HSV-1, HSV-2) és a varicella-zoster vírus (VZV), amelyek érző ganglionokban alakítanak ki latens fertőzést. A cytomegalovirus (CMV) béta-herpesvírus; latens módon valószínűleg a monocyta eredetű sejtek és a nyálmirigy, valamint a vesetubulusok epithelialis sejtjei hordozzák. A lymphotrop humán herpesvírus-6-ot (HHV-6) és humán herpesvírus-7-et (HHV-7) szintén a béta-herpesvírusok közé sorolják. A gamma-herpesvírusok közé tartozó Epstein-Barr-vírus (EBV) az oropharynx és a parotis epithelialis sejtjeit, valamint a B-lymphocytákat fertőzi meg, és a B-lymphocytákban alakít ki latenciát. Szintén gamma-herpesvírus a humán herpesvírus-8 (HHV-8). Az utóbbi két vírusnak kóroki szerepet tulajdonítanak bizonyos humán malignus daganatok kialakulásában. A humán patogén herpesvírusok által okozott megbetegedéseket és a latencia jellegzetes anatómiai lokalizációit az 1. táblázatban foglaltuk össze.
 

1. táblázat. A herpesvírusok főbb jellemzői

* Bármilyen sejtféleség lehet

 

Az élethosszig tartó fertőzöttség, valamint az immunhiányos állapotokban fellépő betegség és az újszülötteknél észlelhető súlyos kórlefolyás miatt szükséges a hatékony vakcina mielőbbi kifejlesztése. Az EBV- és a HHV-8-fertőzések megelőzése vakcinációval elősegíthetné az általuk okozott rosszindulatú daganatos megbetegedések előfordulásának csökkenését is.

A gazdaszervezet és a vírus közötti komplex kölcsönhatás nagymértékben lassítja a megfelelő vakcinációs stratégia kialakítását. Mindegyik herpesvírus latens fertőzést hoz létre, és ezen idő alatt csak néhány gén transzkripciója, esetleg transzlációja megy végbe; ezenkívül többféle mechanizmus révén gátolják az adaptív immunválaszban szerepet játszó citotoxikus T-lymphocyták (CTL) antigénfelismerő és sejtpusztító hatását, így blokkolják a vírusantigének prezentációját az MHC I hisztokompatibilitási antigénekkel (1). Mindezen hatásoknak köszönhetően a vírus rejtve maradhat az immunrendszer számára. Ismeretes továbbá, hogy a természetes fertőzés által kialakított immunvédelem csak részben védi meg a szervezetet az újrafertőződéstől, és az immunrendszer reaktivációk alkalmával létrejövő restimulációja nem jelent tökéletes védelmet az újbóli reaktivációkkal szemben. Ezen adatok birtokában tehát nehéz meghatározni a hatékony herpesvírus-vakcinával szembeni elvárásokat. Olyan törekvés látszik reálisnak, amely csökkentené a fertőzés helyén a replikálódó vírusok mennyiségét, így enyhítené az akut fertőzés tüneteit, csökkentené a latensen fertőzött sejtek számát, és így a reaktivációt is. A különböző herpesvírusokkal kapcsolatosan részletesebben tanulmányozott vakcinákat a 2. táblázatban foglaltuk össze.
 

2. táblázat. Herpesvírus-vakcinák
 
 

Herpes simplex vírusok

A többi herpesvírushoz hasonlóan a herpes simplex vírusok is igen elterjedtek a populációban. Széles gazdaspektrummal rendelkeznek, gyorsan szaporodnak és erősen citolitikus hatásúak. A két herpes simplex vírus (HSV-1 és HSV-2) között jelentős mértékű a szekvenciahomológia, és szerológiailag is keresztreakciók figyelhetők meg. A HSV-1 közvetlen kontaktussal, elsősorban fertőzött nyál közvetítésével, a HSV-2 elsősorban szexuális úton, transplacentarisan és az újszülött szülőcsatornán történő áthaladása során fertőz. A primer fertőzés egészséges gazdaszervezetnél gyakran tünetmentesen következik be, vagy a fertőzés akut gingivostomatitis, keratoconjunctivitis, herpes labialis (HSV-1 esetén), illetve genitalis herpes (HSV-2 esetén) formájában zajlik. A vírus lokálisan, a bőr és a nyálkahártya sejtjeiben szaporodik, és az adott területet ellátó érzőganglionok neuronjaiban hoz létre latenciát. A latencia ideje alatt csak az úgynevezett LAT- (latency associated transcripts) gének átíródása megy végbe, de ezen molekulák funkciója mindmáig ismeretlen (2). Különböző epizódok (menstruáció, láz, stressz, ultraibolya-sugárzás, hormonális hatások) gyakran a fertőzés reaktiválódását idézik elő annak ellenére, hogy humorális és celluláris HSV-specifikus immunválasz egyaránt kimutatható a gazdaszervezetben. A reaktivációk gyakran tünetmentesek, és általában a primer fertőzésnél enyhébb lefolyásúak. Ritkán előforduló, de súlyos következménye a fertőzésnek, illetve a reaktivációnak a herpes-keratoconjunctivitis vagy encephalitis.

Súlyos, gyakran halálos kimenetelű az újszülöttek fertőződése. A betegség általában generalizált herpesmegbetegedés vagy encephalitis formájában zajlik. Az újszülöttek leginkább akkor veszélyeztetettek, ha az anya primer HSV-2-fertőzésen esik át a terhesség alatt. A betegség súlyos formában zajlik, és gyakoribbak a reaktivációk immunkárosodott egyéneknél (AIDS-betegeknél, szervtranszplantátumot kapott személyeknél) is. Az a tény azonban, hogy agammaglobulinaemiás betegek a normális populációnál nem veszélyeztetettebbek, a celluláris immunválasz fontos szerepére utal az immunvédelemben.

A herpes simplex vírusok elleni vakcina kifejlesztése érdekében folyó kutatások fontosságát a fentiek mellett az is nyomatékosítja, hogy a genitalis herpes gyakorisága a rendelkezésre álló hatékony antiviralis terápia ellenére világszerte egyre nő.

Kezdetben sejtkultúrákban szaporított, inaktivált teljes virionvakcinákat állítottak elő, de a magas költségek, a potenciálisan onkogén DNS-szennyeződés miatt, valamint a molekuláris biológia fejlődésével egyéb stratégiák kerültek előtérbe.

A herpes simplex vírusok esetében a sejtkultúrában végzett sorozatos passzálás nem alkalmas stabilan attenuált vírustörzsek létrehozására; ezért genetikailag attenuált vírusvakcinákkal, így a neurovirulenciáért, latenciáért vagy reaktivációért felelős gének eltávolításával, valamint szaporodásukban gátolt mutáns vírusok létrehozásával próbálkoznak. Két mutáns vírustörzset fejlesztettek ki a HSV-1 F-törzséből; ezekből a timidinkináz és néhány, a neurovirulenciáért felelős gén hiányzott, viszont tartalmaztak HSV-2-glikoproteineket kódoló géneket. Ezek a vírusok attenuáltnak és védőhatásúnak bizonyultak állatkísérletekben (3, 4). Egy másik, szintén a neurovirulenciáért felelős (gamma 34,5) gén deletiójával is csökkenteni tudták a vírus virulenciáját, de ez a vírus latenciát alakít ki és reaktiválódhat (5, 6). A vírus szaporodásában és sejtről sejtre terjedésében fontos szerepet játszó glikoprotein H génjének kiiktatásával olyan mutáns vírust hoztak létre, amely in vivo csak egy szaporodási ciklusra képes (7). A vírust állatoknál védőhatásúnak találták a fertőzéssel és reaktivációval szemben. Mivel ezekkel a deletiós mutáns vírusokkal kapcsolatban potenciálisan fennáll annak a veszélye, hogy a gazdaszervezetben a vad típusú vírussal rekombinálódva visszanyerik a virulenciájukat, előállítottak egy kettős mutáns vírust. Mindkét mutáció a vírus szaporodóképességének elvesztéséhez vezetett. Ez a kettős mutáns vírus egérkísérletben, genitalis herpes modellezésekor protektív immunitást hozott létre; csökkentette az akut vírusürítést, valamint nem vagy csak kismértékben alakított ki latenciát (8).

Sok kísérlet folyik a vírusburok glikoproteinjeit tartalmazó alegységvakcinákkal. Ezek közül a legfontosabbak a glikoprotein B és D (gB és gD), mivel ezek a szervezetet érő természetes fertőzés során mind humorális [neutralizáló ellenanyagok és ellenanyag-dependens celluláris citotoxicitás (ADCC)], mind celluláris immunválaszt kiváltanak. Ezek az antigének nagy hasonlóságot mutatnak a HSV-1 és a HSV-2 esetében, így vakcinálási célra alkalmazva mindkét vírussal szemben védelmet biztosíthatnak. Kísérleti tengerimalacok rekombináns HSV-1-gD, vagy -gB és -gD glikoproteinnel végzett vakcinálása védelmet biztosított az intravaginalisan adott HSV-2 által okozott klinikai tünetekkel szemben, de nem védte meg az állatokat a tünetmentes fertőzéssel szemben. Ezek a vakcinák nagymértékben csökkentették a vaginában a vírusreplikációt, így a latencia kialakulását és a reaktivációk gyakoriságát is (9, 10). A vakcinált állatokban termelődött ellenanyagok in vitro mind a HSV-1-es, mind a HSV-2-es típust neutralizálták. Arról nincs adat, hogy az antigénekkel szemben létrejött-e celluláris immunválasz. A vakcináció hatékonysága függött az alkalmazott adjuvánstól, a teljes Freund-adjuváns hatékonyabbnak bizonyult az alumínium-hidroxidnál. A komplett Freund-adjuváns egy víz-olaj emulzió, amelynek olajfázisa elölt mycobacteriumokat tartalmaz, és az antigént a vizes fázisban oldják. Hatékonyságát növeli, hogy bizonyos T-lymphocyta- és macrophag-szubpopulációkat is stimulál. Toxikus hatása miatt azonban a Freund-adjuváns nem alkalmazható embernél.

Klinikai kipróbálások tanúsága szerint alumínium-hidroxid-adjuvánssal együtt adott rekombináns HSV-2-gD szeronegatív egyéneknél antigén-neutralizáló ellenanyagok termelődését váltotta ki, genitalis herpesben szenvedő embereknél pedig fokozta az ellenanyag-termelődést (11). A vakcina azonban csak kismértékben csökkentette a herpes genitalis reaktivációinak gyakoriságát (12). A Chiron gyógyszergyár is kifejlesztett egy rekombináns HSV-2-gD és -gB tartalmú vakcinát, amit egy új, olaj a vízben emulzió (MF59) típusú adjuvánssal adtak együtt. Ez a vakcina azonban, noha termelődtek neutralizáló ellenanyagok, nem biztosított védelmet a primer HSV-2-fertőzéssel és megbetegedéssel szemben, és nem befolyásolta a reaktivációk gyakoriságát sem (13). A vakcináltaknál csak alacsony ADCC-választ tudtak kimutatni; CTL-válasz létrejöttét nem vizsgálták (14).

Többen beszámoltak a herpes simplex vírus proteinjeit kódoló plazmid-DNS-vakcinák hatékonyságáról állatkísérletekben. A molekuláris genetika fejlődésével megnyíló új lehetőségek egyike a protektív immunválaszt kiváltó viralis antigéneket kódoló, rekombináns plazmid-DNS felhasználása immunizálásra (15, 16). Az immunogén fehérje kifejeződéséért egy erős promoter felelős, amely különböző emlőssejttípusokban is jól működik. Az ilyen módon elkészített plazmid-DNS-t izomba vagy bőrbe adva a géntermék (fehérje) hosszú ideig tartó helyi szintézise jön létre, amely hatékony immunválaszt eredményez. Az immunválasz mind B-, mind T-sejtes. A HSV-2-gD és -gB vakcinák immunogénnek bizonyultak genitalis herpes modellezésénél tengerimalaccal és egérrel végzett kísérletekben, azaz mind humorális, mind celluláris immunválaszt kiváltottak, és védelmet biztosítottak az akut megbetegedéssel szemben, valamint csökkentették a vírusreplikációt a genitalis traktusban (17-21). A HSV-2-gD-DNS vakcinával immunizált állatoknál jelentős mértékben csökkent a reaktivációk száma a kontrollállatokhoz viszonyítva (19, 21). Egérben a HSV-1-gD-t kifejező expressziós vektor védőhatást fejtett ki letalis intraperitonealis felülfertőzéssel szemben, és neutralizáló ellenanyagok termelődését indukálta. Lymphocytaproliferációs és CTL-választ nem tudtak kimutatni (22). HSV-DNS vakcina humán kipróbálásáról egyelőre nincsen adat.

A génsebészeti úton előállított, HSV-1- és HSV-2-fehérjéket expresszáló rekombináns vakcinák felhasználásánál számos előny adódhat. A herpes simplex vírusok által okozott fertőzések megelőzésében hatékonysága az élő, attenuált vakcináéhoz hasonlítható. Ezen oltóanyagok alkalmazása esetén azonban nem kell számolni a HSV latenciájával, reaktivációjával és potenciális onkogenitásával kapcsolatos problémákkal. Több vacciniavírus-, adenovírus-, varicella-zoster vírus-, adeno-associated vírus- és Salmonella typhimurium-HSV rekombináns vakcina hatékonyságát mutatták ki állatoknál; emberi kipróbálás még nem ismert (23-28).
 

Varicella-zoster vírus

A varicella-zoster vírus (VZV) az egyetlen olyan herpesvírus, amelynek a megelőzésére engedélyezett vakcina áll rendelkezésre. A bárányhimlő kórokozója cseppfertőzéssel, illetve hólyagbennékkel terjed. A légutakban végbemenő lokális szaporodás után a vírus a véráramba kerül, majd a bőr sejtjeit fertőzi meg, és azokban szaporodik. Retrográd axonalis transzport útján kerül az érzőganglionok neuronjaiba, ahol latens fertőzést alakít ki. A primer varicella ép immunrendszerű gyermek esetén általában jóindulatú betegség, de felnőtteknél, újszülötteknél és csökkent immunfunkciójú egyéneknél súlyos komplikációk léphetnek fel. A celluláris immunrendszer fontos szerepet játszik a vírusszaporodás visszaszorításában (29). Csökkent celluláris immunválasz következtében a vírusszaporodás elhúzódó; gyakoriak a szövődményes kórformák, így a pneumonia, a máj és a központi idegrendszer fertőződése, valamint haemorrhagiás varicella. A leginkább veszélyeztetettek a leukaemiás gyermekek és a veleszületett immunhiányos állapotban szenvedők (30).

A celluláris immunválasz idős korban vagy betegség, immunszuppresszív terápia esetén bekövetkező csökkenését teszik felelőssé az ezen embercsoportoknál megfigyelt herpes zoster (övsömör) kialakulásáért, amely a VZV reaktivációját jelenti (31). Fontos tehát a populáció varicellaspecifikus celluláris immunválaszának fenntartása, noha bizonytalan, hogy a restimuláció elsősorban szubklinikus reaktivációk vagy a vírussal való újrafertőződések eredménye-e (32, 33). Ezen tényezők ismerete fontos az esetleges tömeges vakcináció hatásának és annak megítélése szempontjából, hogy szükséges-e szeropozitív, VZV-hordozók vakcinálása.

Az Oka vírustörzset tartalmazó vakcinát, amelyben élő, attenuált vírus található, Japánban fejlesztették ki. A vírustörzset az 1970-es évek elején egy Oka nevű varicellás gyermekből izolálták; tengerimalac eredetű és humán embrionális, valamint humán diploid (WI-38) sejtekben véghezvitt sorozatos passzálással attenuálták (34). A varicellavakcinát azóta számos országban, köztük Dél-Koreában, az USA-ban és Európa több országában, így Magyarországon is engedélyezték. A vakcinatörzs gyakorlatilag minden vírusantigént kifejez; antiviralis ellenanyagokat, lymphocytaproliferációs választ, citotoxikus T-lymphocytákat (CTL) egyaránt indukál (35). Egészséges, egy alkalommal vakcinált gyermekeknél a szerokonverzió 97%-os, hosszú távon 85-90%-uk védett a varicellamegbetegedéssel szemben (36, 37). Mindezek ellenére előfordul a fertőzésveszélynek gyakran kitett, vakcinált iskolás gyermekek között vad típusú, VZV által okozott megbetegedés, de a posztvakcinációs varicella ritka és szerencsére szinte minden esetben enyhébb lefolyású, mint a természetes fertőzés. A vakcinavírus képes latens fertőzés kialakítására, reaktivációra, és zostert okozhat. Azonban a rendelkezésre álló adatok szerint leukaemiás gyermekeknél vakcinációt követően lényegesen ritkábban fordult elő zoster, mint természetes fertőzés után, és a betegség lefolyása is enyhébbé vált (36). Normális immunrendszerű gyermekeknél a vakcinációt követően ritka a kiütés, ezért feltételezhető, hogy reaktiváció is ritkán fog előfordulni (38).

A Magyarországon Varilrix néven forgalomban lévő vakcina alkalmazása kilenc hónaposnál idősebb, az USA-ban forgalomban lévő vakcina (Varivax) beadása pedig 12-18 hónapos kor között javasolt. 13 éves kor fölött két vakcinadózis adása ajánlott. Hazánkban a varicellavakcina az általános vakcinációs programba még nem került be, csak magas rizikócsoportba tartozó (leukaemiás, immunszupprimált, szervtranszplantációra váró, krónikus betegségben szenvedő, veszélyeztetettek környezetében élő) gyermekek oltását engedélyezték (39). Immunkompetens egyéneknél az Oka vakcina biztonságos; leggyakoribb mellékhatás az oltás helyére lokalizálódó diszkomfort, láz, kiütés az oltás helyén, esetleg testszerte enyhe, varicellához hasonló eruptió. A védőoltás kontraindikált vakcinakomponensekkel (zselatin, neomycin) szembeni túlérzékenység, kezeletlen aktív tuberkulózis és terhesség esetén. Bizonyos esetekben a vakcina alkalmazása fokozott elővigyázatosságot, körültekintést és egyedi elbírálást igényel. Fontos a beteg általános állapotának, immunstatusának mérlegelése és a folyamatban lévő gyógyszeres terápia hatásainak és mellékhatásainak monitorozása. Ellenjavallttá válhat a vakcina beadása malignus betegségek, primer vagy szerzett immunhiányos állapotok (például AIDS-szel együtt járó immunszupprimált állapot) esetén, celluláris immundeficientia, hypogammaglobulinaemia és dysgammaglobulinaemia fennállásakor. Immunszuppresszív dózisban adott, szisztémás szteroidkezelés alkalmazásakor a vakcina csak a terápia minimum három hónapos szüneteltetése után adható be. Vér, plazma vagy immunglobulinok adása után a vakcina beadásával legalább öt hónapot kell várni (40).

A tömeges vakcináció egyik fontos célja a populációban cirkuláló vad varicellavírus előfordulásának csökkentése lenne, egyrészt a védőoltásban nem részesültek, másrészt a csökkent immunfunkciójú egyének védelmében. A tömeges vakcináció kérdése azonban nem egyértelmű. A vakcina indukálta immunválasz csökkenésével a vakcináltak felnőttkorban válhatnak fogékonnyá az idősebb korban jellemző, súlyos lefolyású varicellával szemben. A populáció immunkészültségének fenntartása érdekében ezért indokolttá válhat egy második oltás alkalmazása. A vírusspecifikus immunválasz időskori vakcinációval létrehozott ismételt stimulálásával csökkenthető a zosteres esetek száma (41, 42). Felmerülhet a varicellafertőzésen korábban át nem esett felnőttek védőoltásának szükségessége is, a természetes fertőzés kapcsán ebben az életkorban megfigyelt komplikációk kivédése érdekében. A klinikai tünetek kivédésére az Oka vakcina esetleges posztexpozíciós alkalmazását is javasolják (43).
 

Cytomegalovirus

A cytomegalovirus-fertőzés közvetlen kontaktussal, nyállal, szexuális úton, vértranszfúzióval, szervtranszplantációval vagy transplacentaris úton terjed. A szülőcsatornán való áthaladás közben is fertőződhet az újszülött. A populáció átfertőzöttsége igen nagy, felnőttkorra az emberek 50-100%-a átesik az infekción. Ennek klinikai következménye a gazdaszervezet immunstatusától függ. Egészséges immunrendszerű gyermekeknél és felnőtteknél a fertőzés általában tünetmentes formában zajlik, illetve fiatal felnőtteknél mononucleosis infectiosa szindróma jön létre. Súlyos következményekkel jár a cytomegalovirus-fertőzés újszülötteknél, immunhiányos állapot esetén és transzplantációt követően. A vírus a primer fertőzés után gyakorlatilag minden esetben latenciát alakít ki a gazdaszervezetben. Az utóbbi időben gyűlnek az adatok a CMV-fertőzésnek az atherosclerosis és az angioplasticus műtétek utáni restenosis kialakulásában játszott etiológiai szerepére vonatkozóan is (44-46).

A humán cytomegalovirus jelenleg a leggyakoribb congenitalis fejlődési rendellenességet okozó fertőző ágens. Az újszülöttek 0,5-2,5%-a születik intrauterin korban lezajlott HCMV-fertőzéssel; a fertőzés következményei születéskor az érintett gyermekek körülbelül 10-15%-ánál figyelhetők meg. A fertőzés a legsúlyosabb esetekben a magzat méhen belüli elhalásához vezet. A születés után súlyos tünetekkel jelentkező cytomegaliás zárványbetegség az érintett gyermekek körülbelül 5%-ánál fordul elő. Ugyancsak 5%-ban figyelhető meg atípusos megbetegedés a központi idegrendszer érintettségével. Az esetek zömében (a fertőzött gyermekek 90%-ánál) az infekció tünetei közvetlenül a születés után nem láthatók, de ezen gyermekek 10-15%-ánál (azaz az összes élve született gyermek körülbelül egy ezrelékénél) négy-öt éves korra késői következmények - mentális retardáció, chorioretinitis, microcephalia és halláskárosodás - alakulhatnak ki (47, 48).

A csontvelő-, illetve szervtranszplantációt követő CMV-infekcióból eredő szövődmények az érintettek 20-60%-ánál jelentkeznek (pneumonia, hepatitis, nephritis, encephalitis, csontvelő-depresszió, bakteriális és gombás fertőzések iránti esendőség formájában) (49, 50). Humán immundeficientia vírus- (HIV-) fertőzést követően az esetek 20%-ában figyelhető meg súlyos, cytomegalovirus okozta betegség.

Komoly következményekkel járó intrauterin fertőzések általában olyan anyák gyermekeinél figyelhetők meg, akiknél a terhesség alatt primer CMV-fertőzés zajlott le. Szeropozitív terhes anyák egy részénél a CMV reaktiválódik a terhesség alatt, a vírus áthatol a placentán és megfertőzi a magzatot; tartós vírusürítés is létrejöhet, de ilyen esetekben ritka a szervi károsodás (48, 51). Hasonlóképpen fontos tényező a donor és a recipiens CMV-szerostatusa a transzplantációt követően kialakuló betegség szempontjából: súlyos, gyakran életveszélyes megbetegedés szeropozitív donor és szeronegatív recipiens esetében gyakori, míg szeropozitív recipiensnél a tünetek általában enyhék (49). Ezek a megfigyelések arra utalnak, hogy a vírusspecifikus immunitás védelmet jelent a CMV okozta megbetegedéssel szemben, a természetes immunitás azonban nem védi meg sem a szeropozitív AIDS-betegeket, sem az egészséges szeropozitív egyéneket az újrafertőződéstől vagy a reaktivációtól (52-55). A vírus ki tud térni az immunfelügyelet alól, és a primer infekciót követően krónikus vagy latens vírusfertőzést alakít ki. A reaktivációval járó vírusürítés lehetővé teszi új gazdaszervezetek fertőződését.

A szeropozitivitás CMV-specifikus celluláris immunitással is együtt jár; nem tisztázott azonban, hogy a CMV okozta betegségekkel szembeni védelemért milyen arányban felelős a humorális és milyen arányban a celluláris immunitás. A celluláris immunitás fontosságát mutatja az immunvédelemben, hogy csontvelő- vagy vesetranszplantációt követően a CD8+, MHC I-hez kötött CTL-válasz kimutathatósága a HCMV által okozott betegség enyhébb lefolyásával jár együtt. CD8+ T-sejt-klónokkal végzett specifikus adaptív immunterápiával kivédhető vagy enyhíthető a csontvelő-transzplantáltaknál fellépő megbetegedés és a viraemia kialakulása (56-59). A CTL-válasz fehérjespecificitásának vizsgálata szerint a CMV-specifikus CTL-válasz főbb célpontjai a pp65 mátrixantigén, valamint az igen korai 1 (IE1) antigén (60).

Az elmúlt 25 év alatt és jelenleg is különböző próbálkozások folynak a CMV által okozott betegségek megelőzésére.
 

Élő, attenuált vakcinák

Két élő vakcinavírustörzset hoztak létre, egyet Angliában és egyet az USA-ban. Elek és Stern az AD-169 laboratóriumi törzset használta egészséges felnőttek immunizálására (61, 62), de a törzset nem fejlesztették tovább. Plotkin és munkatársai humán embrionális fibroblastsejteken izoláltak és tenyésztettek egy új vírustörzset (Towne) (63). A Towne vírustörzs egy klasszikus attenuált vírus, amely a szeronegatív vakcinált egyéneknél szerokonverziót hozott létre, és neutralizáló ellenanyagokat, vírusspecifikus lymphocytaproliferációs, valamint specifikus, MHC-hez kötött citotoxikus választ egyaránt indukált. Azonban a létrehozott immunválasz egy év elteltével gyengült. A vakcinát az oltottak jól tolerálták, csak enyhe lokális és szisztémás tünetek alakultak ki (64-66). Szeronegatív vesetranszplantáltaknál végzett klinikai kipróbálások során a Towne vakcina által kiváltott immunvédelmet nem találták teljes értékűnek a természetes fertőzéssel szemben. Bár az immunizálás nem akadályozta meg a fertőzést, de csökkentette a CMV-fertőzés által előidézett megbetegedés gyakoriságát és súlyosságát. A vakcinavírus nem reaktiválódott az immunszuppresszált gazdaszervezetben; ez arra utal, hogy a vírus nem alakított ki latenciát (67-69). Egy másik vizsgálatban a HCMV-Towne törzzsel immunizált és alacsony passzázsszámú Toledo vírustörzs különböző mennyiségeivel felülfertőzött egészséges, eredetileg szeronegatív egyének dózisfüggő módon rezisztensnek mutatkoztak ugyan a betegséggel szemben, de nem a fertőzéssel szemben, tehát az immunitás nem teljes értékű (70). A természetes CMV-fertőzés megvédte az anyákat a gyermek által közvetített fertőzéstől, míg a Towne vakcina nem bizonyult védőhatásúnak (71).
 

Glikoprotein B-alegységvakcina

A cytomegalovirus burok-glikoproteinjein (gB, gH és gcII) találhatók a neutralizáló ellenanyagok termelődéséért felelős epitópok. Ezek közül a legalaposabban vizsgált a gB-fehérje, amely a természetes szeropozitív egyéneknél kimutatható neutralizáló ellenanyagok legalább felének a termelődését váltja ki (72). Transzfekció segítségével bejuttatták a gB termelődéséért felelős génszakaszt kínai hörcsög ovariumsejtjeibe, és így a gB-fehérjét stabilan expresszáló sejtvonalat hoztak létre. A termelt gB jobb szekréciója érdekében a beültetett génszakasz 3' vége hiányzott (73). Mivel a vírus-glikoproteinek rossz immunogének, egy olaj a vízben adjuvánst, az MF-59-et használtak az immunizáláshoz. Az adjuvánssal együtt adott antigén három dózisával végzett immunizálás magas titerű neutralizáló ellenanyagot indukált (74, 75), de a harmadik oltást követő hatodik hónapra a neutralizáló ellenanyagok szintje gyorsan esett. Ezért a résztvevők egy része negyedik oltásban is részesült, ami jó és hosszabb ideig fennmaradó anamnesztikus immunválaszt eredményezett.
 

Genetikai vagy DNS-immunizálás

A DNS-vakcinák jó immunogének állatmodellekben, hatékonyan stimulálják a celluláris immunrendszert is, de még sok a biztonságosságukkal kapcsolatos megoldatlan probléma. A DNS-immunizálással az első próbálkozásokat egereknél végezték a CMV-pp65 tegumentproteint és gB-antigént kifejező eukaryota expressziós plazmidvektorok használatával (76, 77). A gB- és pp65-proteineket kódoló plazmidvektorokkal végzett immunizálás során a két plazmid mind egyedüli, mind kombinációban alkalmazva gB- és pp65-specifikus ellenanyagokat és pp65-specifikus CTL-választ indukált az egerekben. Embernél malária- és HIV-fertőzés megelőzése, valamint HIV-fertőzöttek kezelése érdekében próbálkoztak DNS-immunizálással. A Plasmodium falciparum circumsporozoita egyik immunogén fehérjéjét kódoló plazmidvakcinával specifikus CTL-választ tudtak kiváltani olyan egyéneknél, akik a vakcinációt megelőzően nem estek át maláriafertőzésen (78). HIV-szeronegatív önkénteseknél rövid ideig tartó, specifikus lymphocytaproliferációs választ sikerült indukálni egy HIV env/rev DNS-vakcinával (79). HIV-fertőzött vakcináltaknál a specifikus CTL-válasz fokozódását és az ellenanyagszint emelkedését figyelték meg, de a vakcina nem befolyásolta a betegség lefolyását (80). Eddig tehát a DNS-vakcinák csak részleges eredményt nyújtottak embernél, de a DNS-vakcináció fejlesztése a jövőben várható.
 

Rekombináns vírusvakcinák

Az adenovírus (81), vacciniavírus (82) és canarypox- (ALVAC-) vírus (83) expressziós vektorok által kifejezett CMV-gB-protein immunogénnek bizonyult kísérleti állatokban, neutralizáló ellenanyagokat és lymphocytaproliferációt indukált, valamint specifikus CTL-választ váltott ki egerekben (84). A gB gén meghatározott szakaszait, így az első 700, 465 vagy 303 aminosavat, valamint a HCMV igen korai antigén- (IE-) exon-4 génjét tartalmazó és azokat kifejező adenovírus-rekombinánsok szintén képesek voltak CMV-specifikus CTL-indukcióra egerekben (85).

Eddig a legnagyobb sikert a poxvírus expressziós vektorok aratták. A poxvírusok, mint a vacciniavírus is, jó indukálói a celluláris immunrendszernek, valamint nagy mennyiségű idegen DNS-t képesek befogadni, és az ezek által kódolt fehérjéket is jól kifejezik (86). Azonban a vacciniavírus immunhiányos gazdaszervezetben kontrollálatlanul replikálódik, és így a vele végzett immunizálásnak különböző szövődményei ismertek (87). Szárnyas poxvírusok, mint a canarypoxvírus, biztonságosnak látszanak emberi alkalmazásra. A canarypoxvírus szárnyasok sejtjeiben jól szaporodik, emlőssejtekben viszont nem (88). Annak ellenére azonban, hogy a canarypoxvírus-fertőzést követően emlőssejtekben nem keletkeznek fertőző virionok, a korai géneken található információk átíródnak és kifejeződnek, így a vakcina szempontjából érdekes idegen DNS-szakaszt a vírus korai promotere alá beültetve az idegen információ kifejeződik. A canarypoxvírus sem immunszuppresszált egereknél, sem HIV-fertőzött felnőtt embereknél nem okozott mellékhatásokat (89, 90).

Az állatoknál kapott pozitív eredmények birtokában embernél is vizsgálták a canarypox-HCMV rekombináns vírusok immunogenitását. Kimutatták, hogy egy canarypox-CMV-gB rekombináns vírussal végzett első oltás után alkalmazott Towne vakcinavírus nagy titerű ellenanyagválaszt indukált, azaz a canarypox-CMV-gB rekombináns megalapozó, felkészítő (priming) hatást gyakorol (91). Mivel a cytomegalovirus elleni immunvédelemben a celluláris immunválasz kimutatottan fontos szerepet játszik, egy canarypox-CMV-pp65 rekombináns hatását is vizsgálták embernél, és az immunizált szeronegatív önkénteseknél nemcsak pp65-specifikus ellenanyagokat, de erős pp65-specifikus CTL-választ is ki tudtak mutatni (92, 93).
 

Epstein-Barr-vírus

Az Epstein-Barr-vírus a fertőző mononucleosis elsőrendű kórokozója. Ezenkívül összefüggésbe hozták immunkárosodott egyének lymphoproliferativ megbetegedéseivel és több humán malignus megbetegedéssel (például: Burkitt-lymphomával, nasopharyngealis karcinomával, Hodgkin-kórral és bizonyos T-sejtes lymphomákkal). A gyermekkorban bekövetkező primer fertőzés általában tünetmentesen zajlik, későbbi életkorban az esetek 50%-ánál fertőző mononucleosis alakul ki. A vírus igen elterjedt, a felnőtt lakosság közel 90%-a átesett a fertőzésen. A fertőződés nyál útján megy végbe; a vírus az oropharynx és a nyálmirigyek epithelialis sejtjeiben kezd szaporodni, majd fertőzi a B-lymphocytákat, amelyekben latensen perzisztál. Az a tény, hogy a vírust bizonyos T-sejtes lymphomákkal is összefüggésbe hozták, felveti annak a lehetőségét, hogy T-lymphocytákat is megfertőzhet. A reaktiválódás általában tünetmentes, de a nyálban kimutatható a vírus. A gyakori reaktivációk restimulálják az immunrendszert, így sok embernek magas az EBV-specifikus ellenanyagszintje. Fontos szerepet játszanak az EBV elleni immunválaszban a felszíni glikoproteinek: a gp340, amely ellen neutralizáló ellenanyagok termelődnek és a gp85, amely a korai humorális immunválasz fő célpontja. A celluláris immunválasz olyan EBV-fehérjékre irányul, amelyek a latensen fertőzött B-sejtek felszínén vagy sejtmagjában fejeződnek ki. In vitro az EBV transzformálja a fertőzött lymphocytákat, és állandó szaporodásra képes lymphoblastoid sejtvonalak (LCL) jönnek létre. Ezen sejtek in vitro szaporodása latens viralis génektől, illetve az általuk kódolt latencia alatt is kifejeződő antigénektől (EBNA 1-6, LMP1, 2A, 2B, EBER 1,2) függ. A latencia helyei in vivo is a B-lymphocyták (94), és egészséges immunrendszerű embernél az EBV által fertőzött B-sejtek nagyfokú szaporodását valószínűleg a latens antigénekre specifikus citotoxikus T-lymphocyták kontrollálják (95). Az a megfigyelés, hogy károsodott immunrendszerű egyéneknél olyan B-sejtes lymphomák alakulnak ki, amelyek ugyanazokat a latens antigéneket fejezik ki, mint az LCL, alátámasztja ezt az elképzelést (96).

Az optimális vakcina célja mind a fertőző mononucleosis, mind az Epstein-Barr-vírussal etiológiai összefüggésben álló daganatos betegségek megelőzése volna. Ahhoz azonban, hogy a daganatos betegségek megelőzhetőek legyenek, a latencia kialakulását kellene megakadályozni, ami rendkívül nehéz feladat.

Az Epstein-Barr-vírus potenciális onkogenitása miatt az attenuált vírust tartalmazó vakcina nem volna biztonságos, így alegységvakcinákkal, illetve rekombináns vacciniavírussal végeznek próbálkozásokat.

Kimutatták, hogy a vírus fő strukturális proteinje, a gp340 neutralizáló ellenanyagokat indukál tamarinokban, és védőhatást fejt ki a lymphoma kialakulásával szemben (97). Ez a védőhatás a későbbiekben nem bizonyult teljesnek, azonban egy vaccinia-EBV-gp340 rekombinánst protektívnek találtak a tamarinoknál anélkül, hogy neutralizáló ellenanyagokat ki tudtak volna mutatni (98). Érdekes módon szeronegatív gyermekeknél végzett vizsgálatokban is kimutatták egy vaccinia-gp340 rekombináns védőhatását az immunizálást követő természetes EBV-fertőzéssel szemben (99). Próbálkoznak a gp340-alegységvakcina egy továbbfejlesztett változatával is. Immunstimuláló komplexekbe (Iscoms) beépített gp340-antigénnel immunizáltak tamarinokat, és protektív immunitást hoztak létre (100). A vakcina az ellenanyagválasz mellett citotoxikus T-lymphocytákat is indukált (101). A harmadik lehetséges EBV-vakcina egy szintetikus CTL-epitóp. Ez a szintetikus nonapeptid az EBV egyik latens nukleáris antigénjének (EBNA-3) része, és HLA (humán leukocyta-antigén) B8-hoz kötötten prezentálódik (102). A vakcina humán kipróbálása jelenleg zajlik; hátránya, hogy mivel a különböző HLA I-allélok más-más epitópokat prezentálnak és az emberek HLA-alléljai egymástól eltérőek, a vakcinának több CTL-epitópot is tartalmaznia kell.
 

HHV-6, HHV-7, HHV-8

Ezekkel a herpesvírusokkal kapcsolatos molekuláris biológiai ismereteink hiányosak. Jelenleg az általuk okozott megbetegedésekről, ezek epidemiológiájáról, patológiájáról, a létrehozott immunválaszról nem tudunk eleget, így védőoltással kapcsolatos kísérleteket eddig nem végeztek.
 

Összefoglalás

Az akut fertőzést követően az emberi herpesvírusok az egész életen keresztül latens formában perzisztálnak a fertőzött szervezet sejtjeiben, ami korlátozza ezen vírusok élő, attenuált formájú használatát vakcinaként. A HSV által okozott betegségek megelőzésére a HSV-glikoprotein B és D antigénjeit rekombináns formában tartalmazó vakcinák, az ezen proteineket kódoló DNS-vakcinák és genetikailag attenuált mutáns vírusok hatékonyságát kísérleti körülmények között vizsgálják. A VZV okozta megbetegedés megakadályozására az Oka (élő, attenuált VZV-t tartalmazó) vakcinát néhány országban használják, a zostermegbetegedés előfordulása a vakcinált egyének körében még nem ismert. A CMV-megbetegedések kivédésére kidolgozott canarypox rekombináns vakcinák kisszámú humán kipróbálása kedvező eredményt hozott; folyik a rekombináns vakcinák további fejlesztése. Az EBV-vel szemben biztató eredmények születnek rekombináns alegység- és szintetikuspeptid-tartalmú vakcinákkal.

Köszönetnyilvánítás

A közlemény prof. Gönczöl Éva OTKA T 19256 és MKM FKFP 2025/97 számú pályázatának támogatásával készült.
 

Irodalom

  1. Ploegh HL. Viral strategies of immune evasion. Science 1998;280: 248-53.
  2. Ho DY. Herpes simplex virus latency: molecular aspects. Prog Med Virol 1992;39:76-115.
  3. Meignier B, Longnecker R, Roizman B. In vivo behavior of genetically engineered herpes simplex viruses R7017 and R7020: construction and evaluation in rodents. J Infect Dis 1988;158:602-14.
  4. Meignier B, Martin B, Whitley RJ, Roizman B. In vivo behavior of genetically engineered herpes simplex viruses R7017 and R7020. II. Studies in immunocompetent and immunosuppressed owl monkeys (Aotus trivirgatus). J Infect Dis 1990;162:313-21.
  5. Spivack JG, Fareed MU, Vályi-Nagy T, Nash TC, O'Keefe JS, Gesser RM, et al. Replication, establishment of latent infection, expression of the latency-associated transcripts and explant reactivation of herpes simplex virus type 1 gamma 34.5 mutants in a mouse eye model. J Gen Virol 1995;76:321-32.
  6. Spector FC, Kern ER, Palmer J, Kaiwar R, Cha TA, Brown P, et al. Evaluation of a live attenuated recombinant virus RAV 9395 as a herpes simplex virus type 2 vaccine in guinea pigs. J Infect Dis 1998;177:1143-54.
  7. Boursnell MEG, Entwisle C, Blakeley D, Roberts C, Duncan IA, Chisholm SE, et al. A genetically inactivated herpes simplex virus type 2 (HSV-2) vaccine provides effective protection against primary and recurrent HSV-2 disease. J Infect Dis 1997;175:16-25.
  8. Da Costa XJ, Jones CA, Knipe DM. Immunization against genital herpes with a vaccine virus that has defects in productive and latent infection. PNAS USA 1999;96:6994-8.
  9. Berman PW, Gregory T, Crase D, Lasky LA. Protection from genital herpes simplex virus type 2 infection by vaccination with cloned type 1 glycoprotein D. Science 1985;227:1490-2.
  10. Stanberry LR, Bernstein DI, Burke RL, Pachl C, Myers MG. Vaccination with recombinant herpes simplex virus glycoproteins: protection against initial and recurrent genital herpes. J Infect Dis 1987;155:914-20.
  11. Straus SE, Savarese B, Tigges M, Freifeld AG, Krause PR, Margolis DM, et al. Induction and enhancement of immune responses to herpes simplex virus type 2 in humans by use of a recombinant glycoprotein D vaccine. J Infect Dis 1993;167:1045-52.
  12. Straus SE, Corey L, Burke RL, Savarese B, Barnum G, Krause PR, et al. Placebo-controlled trial of vaccination with recombinant glycoprotein D of herpes simplex virus type 2 for immunotherapy of genital herpes. Lancet 1994;343:1460-3.
  13. Corey L, Langenberg AG, Ashley R, Sekulovich RE, Izu AE, Douglas JM Jr, et al. Recombinant glycoprotein vaccine for the prevention of genital HSV-2 infection: two randomized controlled trials. JAMA 1999;282:331-40.
  14. Kohl S, Charlebois ED, Sigouroudinia M, Goldbeck C, Hartog K, Sekulovich RE, et al. Limited antibody-dependent cellular cytotoxicity antibody response induced by a herpes simplex virus type 2 subunit vaccine. J Infect Dis 2000;181:335-9.
  15. Wolff JA, Malone RW, Williams P, Chong W, Acsadi G, Jani A, et al. Direct gene transfer into mouse muscle in vivo. Science 1990;247:1465-8.
  16. Ulmer JB, Donnelly JJ, Parker SE, Rhodes GH, Felgner PL, Dwarki VJ, et al. Heterologous protection against influenza by injection of DNA encoding a viral protein. Science 1993;259:1745-9.
  17. McClements WL, Armstrong ME, Keys RD, Liu MA. Immunization with DNA vaccines encoding glycoprotein D or lycoprotein B, alone or in combination, induces protective immunity in animal models of herpes simplex virus-2 disease. PNAS USA 1996;93: 11414-20.
  18. Bourne N, Stanberry LR, Bernstein DI, Lew D. DNA immunization against experimental genital herpes simplex virus infection. J Infect Dis 1996;173:800-807.
  19. Bourne N, Milligan GN, Schleiss MR, Bernstein DI, Stanberry LR. DNA immunization confers protective immunity on mice challenged intravaginally with herpes simplex virus type 2. Vaccine 1996;14:1230-4.
  20. McClements WL, Armstrong ME, Keys RD, Liu MA. The prophylactic effect of immunization with DNA encoding herpes simplex virus glycoproteins on HSV-induced disease in guinea pigs. Vaccine 1997;15:857-60.
  21. Bernstein DI, Tepe ER, Mester JC, Arnold RL, Stanberry LR, Higgins T. Effects of DNA immunization formulated with bupivacaine in murine and guinea pig models of genital herpes simplex virus infection. Vaccine 1999;17:1964-9.
  22. Ghiasi H, Cai S, Slanina S, Nesburn AB, Wechsler SL. Vaccination of mice with herpes simplex virus type 1 glycoprotein D DNA produces low levels of protection against lethal HSV-1 challenge. Antiviral Res 1995;28:147-57.
  23. Cremer KJ, Mackett M, Wohlenberg C, Notkins AL, Moss B. Vaccinia virus recombinant expressing herpes simplex virus type 1 glycoprotein D prevents latent herpes in mice. Science 1985;228:737-40.
  24. Cantin EM, Eberle R, Baldick JL, Moss B, Willey DE, Notkins AL, et al. Expression of herpes simplex virus 1 glycoprotein B by a recombinant vaccinia virus and protection of mice against lethal herpes simplex virus 1 infection. PNAS USA 1987;84:5908-912.
  25. Gallichan WS, Johnson DC, Graham FL, Rosenthal KL. Mucosal immunity and protection after intranasal immunization with recombinant adenovirus expressing herpes simplex virus glycoprotein B. J Infect Dis 1993;168:622-9.
  26. Heineman TC, Connelly BL, Bourne N, Stanberry LR, Cohen J. Immunization with recombinant varicella-zoster virus expressing herpes simplex virus type 2 glycoprotein D reduces the severity of genital herpes in guinea pigs. J Virol 1995;69:8109-113.
  27. Manning WC, Paliard X, Zhou S, Pat Bland M, Lee AY, Hong K, et al. Genetic immunization with adeno-associated virus vectors expressing herpes simplex virus type 2 glycoproteins B and D. J Virol 1997;71:7960-2.
  28. Chabalgoity JA, Khan CM, Nash AA, Hormaeche CE. A Salmonella typhimurium htr A live vaccine expressing multiple copies of a peptide comprising amino acids 8-23 of herpes simplex virus glycoprotein D as a genetic fusion to tetanus toxin fragment C protects mice from herpes simplex virus infection. Mol Microbiol 1996;19:791-801.
  29. Rotbart HA, Levin MJ, Hayward AR. Immune responses to varicella zoster virus infections in healthy children. J Infect Dis 1993;167:195-9.
  30. Feldman S, Hughes WT, Daniel CB. Varicella in children with cancer: Seventy-seven cases. Pediatrics 1975;56:388-97.
  31. Berger R, Florent G, Just M. Decrease of the lymphoproliferative response to varicella-zoster virus antigen in the aged. Infect Immun 1981;32:24-7.
  32. Meyers JD, Flournoy N, Thomas ED. Cell-mediated immunity to varicella-zoster virus after allogeneic marrow transplant. J Infect Dis 1980;141:479-87.
  33. Arvin AM, Koropchak CM, Wittek AE. Immunologic evidence of reinfection with varicella-zoster virus. J Infect Dis 1983;148:200-205.
  34. Takahashi M, Otsuka T, Okuno Y, Asano Y, Yazaki T. Live vaccine used to prevent the spread of varicella in children in hospital. Lancet 1974;2:1288-90.
  35. Arvin AM. Cell-mediated immunity to varicella-zoster virus. J Infect Dis 1992;166(Suppl1):35-41.
  36. Gershon AA, LaRussa P, Hardy I, Steinberg S, Silverstein S. Varicella vaccine: the American experience. J Infect Dis 1992;166(Suppl1):63-8.
  37. Bernstein HH, Rothstein EP, Watson BM, Reisinger KS, Blatter MM, Wellman CO, et al. Clinical survey of natural varicella compared with breakthrough varicella after immunization with live attenuated Oka/Merck varicella vaccine. Pediatrics 1993;92:833-7.
  38. Takayama N, Takayama M, Takita J. Herpes zoster in healthy children immunized with varicella vaccine. Pediat Infect Dis J 2000;19:169-70.
  39. A Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ módszertani levele a 2000. évi védőoltásokról. Johan Béla Országos Epidemiológiai Központ, Epidemiológiai Információs Hetilap 2000;7:33.
  40. Centers for Disease Control and Prevention internetoldal: http://www.cdc.gov/ncidod/srp/varicella.htm#vaccine
  41. Levin MJ, Hayward AR. The varicella vaccine. Prevention of herpes zoster. Infect Dis Clin North Am 1996;10:657-75.
  42. Trannoy E, Berger R, Hollander G, Bailleux F, Heimendinger P, Vuillier D, et al. Vaccination of immunocompetent elderly subjects with a live attenuated Oka strain of varicella zoster virus: a randomized, controlled, dose-response trial. Vaccine 2000;18:1700-6.
  43. Arbeter AM, Starr SE, Plotkin SA. Varicella vaccine studies in healthy children and adults. Pediatrics 1986;78:748-56.
  44. Melnick JL, Adam E, DeBakey ME. Cytomegalovirus and atherosclerosis. Bioessays 1995;17:899-903.
  45. Berencsi K, Endrész V, Klurfeld D, Kari L, Kritchevsky D, Gönczöl E. Early atherosclerotic plaques in the aorta following cytomegalovirus infection in mice. Cell Adhes Commun 1998;5:39-47.
  46. Speir E, Modali R, Huang ES, Leon MB, Shawl F, Finkel T, et al. Potential role of human cytomegalovirus and p53 interaction in coronary restenosis. Science 1994;265:391-4.
  47. Brown HL, Abernathy MP. Cytomegalovirus infection. Semin Perinathol 1998;22:260-6.
  48. Fowler KB, Stagno S, Pass RF, Britt WJ, Boll TJ, Alford CA.  The outcome of congenital cytomegalovirus infection in relation to maternal antibody status. N Engl J Med 1992;326:663-7.
  49. Glenn J. Cytomegalovirus infections following renal transplantation. Rev Infect Dis 1981;3:1151-78.
  50. Hillyer CD, Snydman DR, Berkman EM. The risk of cytomegalovirus infection in solid organ and bone marrow transplant recipients: transfusion of blood products. Transfusion 1990;30:659-66.
  51. Stagno S, Pass RF, Dworsky ME, Henderson RE, Moore EG, Walton PD, et al. Congenital cytomegalovirus infection: The relative importance of primary and recurrent maternal infection. N Engl J Med 1982;306:945-9.
  52. Spector SA, Hirata KK, Newman TR. Identification of multiple cytomegalovirus strains in homosexual men with acquired immunodeficiency syndrome. J Infect Dis 1984;150:953-6.
  53. Huang ES, Alford CA, Reynolds DW, Stagno S, Pass RF. Molecular epidemiology of cytomegalovirus infections in women and their infants. N Engl J Med 1980;303:958-62.
  54. McFarlane ES, Koment RW. Use of restriction endonuclease digestion to analyze strains of human cytomegalovirus isolated concurrently from an immunocompetent heterosexual man. J Infect Dis 1986;154:167-8.
  55. Chandler SH, Handsfield HH, McDougall JK. Isolation of multiple strains of cytomegalovirus from women attending a clinic for sexually transmitted disease. J Infect Dis 1987;155:655-60.
  56. Reusser P, Riddell SR, Meyers JD, Greenberg PD. Cytotoxic T-lymphocyte response to cytomegalovirus after human allogeneic bone marrow transplantation: pattern of recovery and correlation with cytomegalovirus infection and disease. Blood 1991;78:1373-80.
  57. Reusser P, Cathomas G, Attenhofer R, Tamm M, Thiel G. Cytomegalovirus (CMV) -specific T cell immunity after renal transplantation mediates protection from CMV disease by limiting the systemic virus load. J Infect Dis 1999;180:247-53.
  58. Riddell SR, Gilbert MJ, Li C-R, Walter BA, Greenberg PD. Reconstitution of protective CD8+ cytotoxic T lymphocyte responses to human cytomegalovirus in immunodeficient humans by the adoptive transfer of T cell clones. In: Michelson S, Plotkin SA, eds. Multidisciplinary Approach to Understanding Cytomegalovirus Disease. Elsevier Science Publishers, 1993.
  59. Walter EA, Greenberg PD, Gilbert MJ, Finch RJ, Watanabe KS, Thomas ED, et al. Reconstitution of cellular immunity against cytomegalovirus in recipients of allogeneic bone marrow by transfer of T-cell clones from the donor. N Engl J Med 1995;333:1038-44.
  60. Gyulai Z, Endrész V, Burián K, Pincus S, Toldy J, Cox WI, et al. Cytotoxic T lymphocyte responses to various HCMV proteins in healthy seropositive individuals: reevaluation of importance of IE-specific CTL. J Infect Dis 2000;181:1537-46.
  61. Elek SD, Stern H. Development of a vaccine against mental retardation caused by cytomegalovirus infection in utero. Lancet 1974;1:1-5.
  62. Neff BJ, Weibel RE, Buynak EB, McLean AA, Hilleman MR. Clinical and laboratory studies of live cytomegalovirus vaccine Ad-169. PSEBM 1979;160:32-7.
  63. Plotkin SA, Furukawa T, Zygraich N, Huygelen C. Candidate cytomegalovirus strain for human vaccination. Infect Immun 1975;12:521-7.
  64. Marshall GS, Plotkin SA. Progress toward developing a cytomegalovirus vaccine. Infect Dis Clin North Am 1990;4:283-98.
  65. Quinnan GV Jr, Delery M, Rook AH, Frederick WR, Epstein JS, Manischewitz JF, et al. Comparative virulence and immunogenicity of the Towne strain and a nonattenuated strain of cytomegalovirus. Ann Intern Med 1984;101:478-83.
  66. Adler SP, Hempfling SH, Starr SE, Plotkin SA, Riddel S. Safety and immunogenicity of the Towne strain cytomegalovirus vaccine. Pediat Infect Dis J 1998;17:200-206.
  67. Plotkin SA, Smiley ML, Friedman HM, Starr SE, Fleisher GR, Wlodaver C, et al. Towne-vaccine-induced prevention of cytomegalovirus disease after renal transplants. Lancet 1984;1:528-30.
  68. Plotkin SA, Higgins R, Kurtz JB. Multicenter trial of Towne strain attenuated virus vaccine in seronegative renal transplant recipients. Transplantation 1994;58:1176-8.
  69. Plotkin SA, Huang ES. Cytomegalovirus vaccine virus (Towne strain) does not induce latency. J Infect Dis 1985;152:395-7.
  70. Plotkin SA, Starr SE, Friedman HM, Gönczöl E, Weibel RE. Protective effects of Towne cytomegalovirus vaccine against low-passage cytomegalovirus administered as a challenge. J Infect Dis 1989;159:860-5.
  71. Adler SP, Starr SE, Plotkin SA, Hempfling SH, Buis J, Manning ML, et al. Immunity induced by primary human cytomegalovirus infection protects against secondary infection among women of childbearing age. J Infect Dis 1995;171:26-32.
  72. Gönczöl E, deTaisne C, Hirka G, Berencsi K, Lin W, Paoletti E, et al. High expression of human cytomegalovirus (HCMV)-gB protein in cells infected with a vaccinia-gB recombinant: the importance of the gB protein in HCMV immunity. Vaccine 1991;9:631-7.
  73. Spaete RR. A recombinant subunit vaccine approach to HCMV vaccine development. Transplant Proc 1991;23:90-6.
  74. Pass RF, Duliege AM, Boppana S, Sekulovich R, Percell S, Britt W, et al. A subunit cytomegalovirus vaccine based on recombinant envelope glycoprotein B and a new adjuvant. J Infect Dis 1999;180:970-5.
  75. Frey SE, Harrison C, Pass RF, Yang E, Boken D, Sekulovich RE, et al. Effects of antigen dose and immunization regimens on antibody responses to a cytomegalovirus glycoprotein B subunit vaccine. J Infect Dis 1999;180:1700-3.
  76. Endrész V, Kari L, Berencsi K, Kari C, Gyulai Z, Jeney C, et al. Induction of human cytomegalovirus (HCMV) -glycoprotein B (gB) -specific neutralizing antibody and phosphoprotein 65 (pp65) -specific cytotoxic T lymphocyte responses by naked DNA immunization. Vaccine 1999;17:50-8.
  77. Pande H, Campo K, Tanamachi B, Forman SJ, Zaia JA. Direct DNA immunization of mice with plasmid DNA encoding the tegument protein pp65 (ppUL83) of human cytomegalovirus induces high levels of circulating antibody to the encoded protein. Scand J Infect Dis 1995;(Suppl)99:117-20.
  78. Wang R, Doolan DL, Le TP, Hedstrom RC, Connan KM. Induction of antigen-specific cytotoxic T lymphocytes in humans by a malaria DNA vaccine. Science 1998;282:476-9.
  79. Boyer JD, Cohen AD, Vogt S, Schumann K, Nath B, Ahn L, et al. Vaccination of seronegative volunteers with a Human Immundeficiency Virus type 2 env/rev DNA vaccine induces antigen-specific proliferation and lymphocyte production of b-chemokines. J Inf Dis 2000;181:476-83.
  80. MacGregor RR, Boyer JD, Ugen KE, Lacy KE, Gluckman SJ, Bagarazzi ML, et al. First human trial of DNA-based vaccine for the treatment of human immundeficiency virus type 1 infection: safety and host responses. J Infect Dis 1998;178:92-100.
  81. Marshall GS, Ricciardi RP, Rando RF, Puck J, Ge RW, Plotkin SA, et al. An adenovirus recombinant that expresses the human cytomegalovirus major envelope glycoprotein and induces neutralizing antibodies. J Inf Dis 1990;162:1177-81.
  82. Gönczöl E, deTaisne C, Hirka G, Berencsi K, Lin W, Paoletti E, et al. High expression of human cytomegalovirus (HCMV) -gB protein in cells infected with a vaccinia-gB recombinant; the importance of the gB protein in HCMV-immunity. Vaccine 1991;9:631-7.
  83. Gönczöl E, Berencsi K, Pincus S, Endrész V, Meric C, Paoletti E, et al. Preclinical evaluation of an ALVAC (canarypox) -human cytomegalovirus glycoprotein B vaccine candidate. Vaccine 1995;13:1080-5.
  84. Berencsi K, Rando R, deTaisne C, Paoletti E, Plotkin SA, Gönczöl E. Murine cytotoxic T cell response specific for human cytomegalovirus glycoprotein B (gB) induced by adenovirus and vaccinia virus recombinants expressing gB. J Gen Virol 1993;74:2507-12.
  85. Berencsi K, Gönczöl E, Endrész V, Kough J, Takeda S, Gyulai Z, et al. The N-terminal 303 amino acids of the human cytomegalovirus envelope glycoprotein B (UL55) and the exon 4 region of the major immediate early protein 1 (UL123) induce a cytotoxic T-cell response. Vaccine 1996;14:369-74.
  86. Magno A, Smith GL, Moss B. Vaccinia virus: a selectable eukaryotic cloning and expression vector. PNAS USA 1982;79:7415-9.
  87. Lane JM, Ruben FL, Neff JM, Millar JD. Complications of smallpox vaccination, 1968: National surveillance in the United States. N Engl J Med 1969;281:1201-8.
  88. Taylor J, Meignier B, Tartaglia J, Languet B, VanderHoeven J, Franchini G, et al. Biological and immunogenic properties of a canarypox-rabies recombinant, ALVAC-RG (vCP65) in non avian species. Vaccine 1995;13:539-49.
  89. Tartaglia J, Perkus ME, Taylor J, Norton EK, Audonnet JC, Cox WI, et al. NYVAC: a highly attenuated strain of vaccinia virus. Virology 1992;188:217-32.
  90. Plotkin SA, Cadoz M, Meignier B, Meric C, Leroy O, Excler JL, et al. The safety and use of canarypox vectored vaccines. Dev Biol Stand 1995;84:165-70.
  91. Adler SP, Plotkin SA, Gönczöl E, Cadoz M, Meric C, Wang JB, et al. A canarypox vector expressing cytomegalovirus (CMV) glycoprotein B primes for antibody responses to a live attenuated CMV vaccine (Towne). J Infect Dis 1999;180:843-6.
  92. Gyulai Zs, Pincus S, Cox WI, Meric C, Cadoz M, Zahradnik J, et al. Canarypox-CMV-pp65 recombinant immunization of seronegative subjects elicits pp65 specific CTL precursors with a frequency comparable to that of naturally seropositive individuals. 7th International Cytomegalovirus Workshop, Brighton, Great Britain. J Clin Virol 1999;12:164.
  93. Berencsi K, Gyulai Z, Pincus S, Cox WI, Meric C, Cadoz M, et al. Induction of human cytomegalovirus (CMV) specific cytotoxic T lymphocyte and helper T cell responses in humans by a canarypox-CMV-phosphoprotein 65 (pp65) recombinant 7th International Cytomegalovirus Workshop, Brighton, Great Britain. J Clin Virol 1999;12:165.
  94. Miyashita EM, Yang B, Babcock GJ, Thorley-Lawson DA. Identification of the site of Epstein-Barr virus persistence in vivo as a resting B-cell. J Virol 1997;71:4882-91.
  95. Khanna R, Burrows SR, Moss DJ. Immune regulation in Epstein-Barr virus-associated diseases. Microbiol Rev 1995;59:387-405.
  96. Hanto DW. Classification of Epstein-Barr virus-associated post-transplant lymphoproliferative diseases: implications for understanding their pathogenesis and developing rational treatment strategies. Annu Rev Med 1995;46:381-94.
  97. Morgan AJ. The development of Epstein-Barr virus vaccines. Vaccine 1992;10:563-71.
  98. Morgan AJ, Mackett M, Finerty S, Arrand JR, Scullion FT, Epstein MA. Recombinant vaccinia virus expressing Epstein-Barr virus glycoprotein gp340 protects cottontop tamarins against virus-induced malignant lymphomas. J Med Virol 1988;25:189-95.
  99. Gu SY, Huang TM, Ruan L, Miao YH, Lu H, Chu CM, et al. First EBV vaccine trial in humans using recombinant vaccinia virus expressing the major membrane antigen. Dev Biol Stand 1995;84:171-7.
  100. Morgan AJ, Finerty S, Lovgren K, Scullion FT, Morein B. Prevention of Epstein-Barr (EB) virus-induced lymphoma in cottontop tamarins by vaccination with the EB virus envelope glycoprotein gp340 incorporated into immune-stimulating complexes. J Gen Virol 1988;69:2093-6.
  101. Wilson AD, Lovgren-Bengtsson K, Villacres-Ericsson M, Morein B, Morgan AJ. The major Epstein-Barr virus (EBV) envelope glycoprotein gp340 when incorporated into Iscoms primes cytotoxic T-cell responses directed against EBV lymphoblastoid cell lines. Vaccine 1999;17:1282-90.
  102. Moss DJ, Schmidt C, Elliott SL, Suhrbier A, Burrows SR, Khanna R. Strategies involved in developing an effective vaccine for EBV-associated diseases. Adv Cancer Res 1996;69:213-44.


Possibilities of vaccination against herpesvirus diseases

Currently available vaccines provide protection against various infectious diseases, but there is an even longer list of infections that can not yet be prevented by vaccination, including the majority of diseases caused by herpesviruses (with the exception of varicella). Herpesviruses are widespread in the population, and although most infections are asymptomatic or manifest in clinically mild symptoms, there are severe, often life threatening diseases seen in the immunocompromized patients and in neonates. The complex interplay between host and virus makes it difficult to mount useful vaccine strategies. Herpesviruses have developed a number of successful mechanisms to evade immunosurveillance. Following acute infection they establish latency, during which they express few, if any protein antigens. In addition, herpesviruses interfere with cytotoxic T-cell function and antigen recognition by different means. An ideal herpesvirus vaccine would not only prevent disease development, but also the infection and the establishment of latency, which is not easy to achieve, since even natural immunity does not provide complete protection. Conventional vaccines (containing attenuated live or inactivated viruses) do not afford protection against these viruses, nor their use would meet the necessary safety requirements. The use of gene technology has opened up an exciting new era in vaccinology, providing alternative possibilities for the development of effective and safe new vaccines. Examples of these alternative possibilities include recombinant vaccines and DNA-immunization.

Correspondence: dr. Gyulai Zsófia: University of Szeged, Faculty of Medicine, Department of Medical Microbiology;
H-6720 Szeged, Dóm tér 10.

herpes simplex viruses, varicella-zoster virus, cytomegalovirus, Epstein-Barr virus, recombinant vaccines, DNA-immunization