ZENETÖRTÉNETI ROVAT
A párizsi szalonok kedvence
Malina János
 
 
 


Malina János, 1122 Budapest, Krisztina körút 13.

LAM 2000;10 (5): 468-471. 



 

Fryderyk Chopin

George Sand 1839-ben

 

Nyugalom? Azt hamarosan megtalálom. De nélkülük! - ezt az orvosokra vonatkozó, bizonyára igazságtalan, de emberileg nagyon is érthető kifakadást a 19. század zenéjének egyik nagy megújítója, Fryderyk (Frédéric) Chopin (1810-1849) vetette papírra életének utolsó esztendejében. Az amúgy fegyelmezett, "jó" betegnek minden oka megvolt rá, hogy tuberkulózisának végső stádiumában elveszítse a türelmét. Jóllehet, gyógyíthatatlan betegségének diagnózisát először 1838-ban mondták ki határozott formában, s ezt azután más orvosok még később is határozottan cáfolták, Chopin már 1830-ban, amikor húszévesen elhagyta Lengyelországot, a krónikus tüdőbetegség jeleit mutatta, sőt halálsejtelmek is gyötörték: "Azt hiszem, azért megyek el, hogy a hazámat örökre elfelejtsem; azt hiszem, hogy meghalni megyek" - írta egyik barátjának küldött levelében. Ám az is könnyen lehetséges, hogy a zeneszerző már ennél is korábban megkapta az elsődleges fertőzést: húga, Emilka ugyanis tüdőtuberkulózisban halt meg 1827-ben. De 1830-31 táján is hosszan érintkezett tuberkulotikus betegekkel: először nyolc hónapos bécsi tartózkodása során, amikor gyakori vendége volt lelkes támogatójának, Václav Würfelnek, egy még Varsóból ismert zongoristának, aki előrehaladott tüdőtuberkulózisban szenvedett, azután pedig végleges letelepedésének színhelyén, Párizsban, ahol egy ideig együtt lakott gyermekkori barátjával és későbbi első számú kezelőorvosával, Jan Matuszyn´skival - ő 1842-ben vált ugyanennek a betegségnek az áldozatává.

Mindezek alapján igen valószínűnek mondhatjuk, hogy Chopin legalább egy, de inkább két évtizeden át viaskodott a tbc-vel, s betegsége hozzávetőlegesen 1835-től kezdve - ekkor fordult elő első ízben, hogy vért köpött -, ha nem is folyamatosan, de súlyos tüneteket okozott. Voltaképp inkább az szorul magyarázatra, hogyan élhetett betegségével ilyen sokáig, miközben környezetében sorra haltak meg a vele nagyjából egykorú tuberkulotikusok. Ilyen körülmények között érthető, ha Chopinnek élete vége felé elege lett a beteg életformájából, állapotának feltartóztathatatlan rosszabbodásából, a különféle kínos kezelésekből, s kétségbeejtő helyzetét, az egész folyamatot - legalábbis részben - kezelőorvosainak számlájára írta, akiknek a számát ötvenre teszi. Az utolsó időben már az is előfordult, hogy gyógyszereit nem volt hajlandó bevenni. A kínosabb kezelési módok - így a régebbi orvoslásban panaceaszerűen alkalmazott érvágás, piócafelrakás, hashajtás - már korábban sem voltak ínyére; húga haláltusájának idején írott egyik levelében is elborzadva ír az ilyenfajta kezelésről. Nem csoda, hogy életének Párizsban töltött szakaszában előszeretettel fordul a "soft" módszerekkel gyakorolt, s akkoriban újdonságnak számító homeopatikus orvoslás felé. 1844-től például az e módszerrel gyógyító dr. Molin kezelte, akiről, miután 1848-ban meghalt, a zeneszerző azt írta, hogy - akkori orvosaival ellentétben - ismerte annak a titkát, hogyan lehet őt talpra állítani. (Itt persze arról lehet szó, hogy nem akarta felismerni: állapota immár nem tartható a korábbi, hosszú ideig stagnáló szinten.)

Ne higgyük, hogy Chopin legalább húszéves koráig egészséges fiatalember volt. Amiben szerencsés volt, az a szeretetteljes, nyugodt családi légkör, amellyel édesapja, egy Lotaringiából bevándorolt francia tanárember, lengyel édesanyja és lánytestvérei körülvették. Életének utolsó éveiben is Ludwika nővérének párizsi látogatásai jelentették számára a leghatékonyabb támaszt. Ebben a környezetben igen zsenge korban megnyilvánuló tehetsége és ezzel járó csodagyerekstátusa sem okozott számára olyan lelki megterhelést, mint amilyen - mondjuk - az apja által úgyszólván rabszolgaállapotban tartott Paganinire nehezedett.

A testi egészség tekintetében azonban, sajnos, más volt a helyzet. Chopin vézna, gyenge, sokat betegeskedő gyermek volt, aki különösen a megfázásra volt rendkívül hajlamos: rendszeresen bajlódott felső légúti megbetegedésekkel. Gyakran volt mandulagyulladása is. Az orvosok ezért a nyári szünidőben szabad levegőre, vidékre küldték, egyébként pedig az egészségesnek tartott zabkása és egy pörköltmakk-őrleményből főzött ital bőséges fogyasztásának előírásán kívül hashajtással és piócákkal kezelték. Chopin leveleinek visszatérő motívuma ekkoriban: "zabkásával etetnek, mint valami lovat".

A gyermek Chopin alkatától nemcsak testileg, hanem lelkileg is távol állt a sok mozgás a szabad levegőn, a sportolás. Érzékeny és könnyen elérzékenyülő, introvertált természete már ekkor megmutatkozott. Ez azonban valóban alkati volt és nem betegség, amint ezt gyengéd családi kötődése és számos jó barátja bizonyítja. Nehezen oldódott, de nagyon is szociális lény volt. A fiatal Chopin valószínűleg nem volt boldogtalan: ábrándos, elvágyódásra és borúlátásra hajló természete humorral és a - meghitt - társaság szeretetével párosult.

Hihetetlen érzékenységét és sebezhetőségét jól jellemzi, amit egy levelében első szerelmével kapcsolatban írt: "Amikor vasárnap a templomban váratlanul megpillantottam, azonnal kirohantam, és egy negyedórán keresztül nem tudtam, hogy mi is történt velem."

Testi megjelenése is maga volt a finomság, a törékenység. A legszebb szavakkal talán Liszt írta le őt: "Kék szeme inkább szellemmel teli, mint merengő. Szelíd, finom mosolya sohasem vált keserűvé. Finom bőre varázslatosan áttetsző volt, szőke haja selymes, egész viselkedését annyi nemesség fémjelezte, hogy az ember önkéntelenül is úgy lépett hozzá, mint valami herceghez."

Útlevelének tanúsága szerint Chopin testmagassága 170 cm volt, ám rendkívüli soványsága miatt kissé hórihorgasnak hatott. Keze igen finom és keskeny volt, egyébként nőiesen finom alakját kiugró sasorra tette mégis férfiassá és különlegessé. (Egy kései levelében, keserű humorral, két legkérlelhetetlenebb ellenségeként említi nagy orrát és nem elég mozgékony negyedik ujjait...)

Chopin életének 1830 utáni szakaszát a lehető legélesebb kontrasztok jellemzik. Zeneszerzői alkotóereje kimeríthetetlen, életművében nyoma sincs megtorpanásoknak, válságoknak. Zeneszerzőként - és ameddig koncertezni tud, zongoraművészként is - körülrajongják, Liszttel együtt a párizsi szalonok kedvence. Zongoratanárként is működik, és Párizsban a legmagasabb honoráriumot kapja. Amikor - 1842 után - állapota már nem engedi meg a rendszeres koncertezést, anyagilag nehezen tudja fenntartani korábbi életszínvonalát és fizetni a tetemes orvosi költségeket, és kénytelen túlfeszített óraadással agyonhajszolnia magát. Magánéletében egyaránt jelen van a súlyos szerelmi csalódás és - George Sand oldalán - a szerelmi beteljesülés. Betegsége pedig 1838-tól kezdődően ismételten a halál közvetlen közelébe ragadja, miközben a válságos időszakok után több ízben is olyan jól érzi magát, hogy orvosai egyáltalán nem is tartják tüdőbetegnek. (Robert Koch felfedezése előtt persze a tuberkulózis azonosítása egyáltalán nem volt könnyű feladat.) Mindez együtt: egy par excellence romantikus élet - persze, ha a művészet és nem a szenvedő művész szemszögéből nézzük. Heroikusnak azonban nevezhetjük Chopin szempontjából is, különösen, hogy - talán az utolsó esztendőtől eltekintve - mindvégig megőrzi tartását, nem roppan össze, az alkatából és helyzetéből adódó, érthető depressziókon rendre úrrá lesz, humorra való képességét pedig szinte az utolsó pillanatig megőrzi. Ugyanaz az emberi minőség segíti őt megpróbáltatásai során önmaga megőrzésében, amely - Liszthez vagy Schumannhoz hasonlóan - sikereinek tetőpontján sem hagyja őt megszédülni, amelynek révén mindig megőrzi érzékenységét, művészi és emberi érdeklődését mások iránt.

Persze nem is akármilyen személyiségek tartoztak a környezetéhez: Heine, Rossini, Bellini, Liszt, Mendelssohn, Delacroix, Balzac, Mickiewicz, később George Sand - és a sort még folytathatnánk. Chopinnek valóságos szenvedélyévé válik a szalonok rendszeres látogatása, s a rendszeres éjszakázás, a zártkörű hangversenyek egészséges ember számára is megterhelőek lettek volna. Ráadásul számára a nyilvános játék mindig rendkívüli igénybevételt jelentett. Több korabeli leírás is beszámol arról, hogy műsorai befejeztével - amelyeknek hasonlíthatatlan szuggesztivitásáról igen sokan beszámolnak - szinte önkívületben, a végsőkig kimerülten hagyta el a pódiumot, a lelkes gratulációkat mintha nem is érzékelte volna. (Nem tudhatjuk persze, hogy mindebből mennyi írható a testi gyengeség, és mennyi a rendkívüli koncentráció okozta lelki-érzelmi kimerültség rovására.) Mindenesetre Chopin végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy eljárjon ezekre a kimerítő estélyekre - akkor is, amikor zongoraóráit már félig fekve, sezlonjáról csupán időnként felemelkedve adta, hogy a fekhelye mellé helyezett kisebb zongorán tanítványának előjátsszon valamit.

A téli időszak már az első párizsi években szabályszerűen visszatérő légúti betegségeket és általános rossz közérzetet hozott Chopin számára. Az első igazán komoly válság 1835-ben következett be. Ez év őszén Karlsbadba utazott, hogy meglátogassa éppen ott időző szüleit - ez volt az utolsó találkozásuk. Utána Drezdába ment, a grófi Wodzin´ski család meghívásának eleget téve. Az ott töltött néhány nap alatt mély vonzalom alakult ki közte és az ifjú Maria Wodzin´ska között. Ez a kapcsolat azután nem teljesedett be, mert egy évvel később a leány édesapja megtagadta hozzájárulását tervezett házasságukhoz. Drezdából azonban még boldogan, egy következő évi találkozást tervezgetve indult haza Chopin. Útközben rosszul lett, s Párizsba érve magasra szökött a láza, köhögött és vért köpött. Orvosai - élükön dr. Raciborskival - egyelőre súlyos influenzára gyanakodtak. A beteg azonban olyannyira legyengült, hogy nemcsak környezete kezdett a legrosszabbtól tartani, hanem Chopint is halálfélelem gyötörte: azt képzelte, hogy a temetésére hívó harang szavát hallja. Elkészítette végrendeletét; Lengyelországban pedig még a halálhíre is elterjedt. Ám hamarosan lényegesen jobban lett, bár rendkívüli mértékben legyengült, továbbra is köhögött és gyakran berekedt.

A betegség legközelebb 1837 februárjában okozott hasonló tüneteket; a már említett orvos barát, dr. Matuszyn´ski ekkor köpölyözést és hólyaghúzó tapaszokat rendelt, továbbá a vérköpés ellen jégdarabokat nyeletett vele. Ismét elterjedt a hír, hogy a zeneszerző halálán van, de a legrosszabb időszakot megint csak gyors javulás követte.

Chopin 1838-ban ismerkedett meg George Sanddal, azzal a nála idősebb, rendkívül erős akaratú asszonnyal, aki társává vált a következő csaknem tíz évben. A zeneszerző állapota az év vége felé ismét rosszabbodott; a tünetekben új elemet a légzési nehézségek jelentettek. Ráadásul depressziója is állandósult. Ekkor határozták el a híressé vált mallorcai tartózkodást, ami azután a szerény lakáskörülmények, a vártnál kevésbé enyhe időjárás, nem utolsósorban pedig a betegségtől rettegő helyi lakosok kiközösítő viselkedése révén nem járt a kívánt eredménnyel, sőt végül valóságos rémálommá vált. Chopin állapotának rosszabbodása szükségessé tette, hogy konzíliumot hívjanak össze három helyi orvos részvételével. Ez az esemény nemcsak azért méltó az érdeklődésünkre, mert ezek a provinciális orvosok állapították meg először - legalábbis nyíltan először - a helyes diagnózist, hanem azért is, mert Chopin élvezetes, halált megvetően ironikus levélben számol be róla: "Az utóbbi két hétben olyan beteg voltam, mint egy kutya: a 18 fokos meleg, a rózsák, pálmák, narancsok és fügék ellenére meghűltem. A sziget három leghíresebb orvosa kezel: az egyik megszagolta azt, amit kiköptem, a másik megkopogtatott ott, ahonnan a köpet jött, a harmadik megtapogatott és hallgatózott, miközben köptem. Az egyik azt mondta, hogy már elpatkoltam, a másik, hogy éppen elpatkolok, a harmadik, hogy el fogok patkolni. ...Alig tudtam megakadályozni, hogy ne vágjanak eret rajtam, és ne adjanak hólyaghúzó tapaszt."

A halálfélelmektől gyötört Chopin, aki élettársával együtt akkor már egy elhagyott kolostorban volt kénytelen meghúzni magát, 1839 februárjában útnak indult hazafelé. Az utazás szerencsétlenül indult, mert már a sziget fővárosában tüdővérzés lépett fel. Mégis úgy döntöttek, hogy azonnal elhagyják a szigetet. Barcelonáig egy állatokat szállító vitorláson utaztak, éjszaka, miközben Chopin vért köpött és légzési problémái voltak. Barcelonában egy francia katonaorvosnak végre sikerült elállítania a vérzést. Ezt követően ismét gyors javulás következett, s egy héttel később megkockáztathatták a tengeri átkelést Marseille-be. Ott egy bizonyos dr. Cauvičres Chopin állapotát "igen veszélyes"-nek nyilvánította, és teljes nyugalmat, tápláló étrendet és sok tejet javasolt - az obligát hólyaghúzó tapaszokon kívül. Mikor azután a beteg ismét a gyors javulás jeleit mutatta, dr. Cauvičres kizárta a tuberkulózis lehetőségét, és úgy nyilatkozott: ha Chopin az egész tavaszt délen töltötte volna, valószínűleg két hónap után egészségesen utazhatott volna haza. A bizakodó hangulat magát a zeneszerzőt is hatalmába kerítette: "Egészségi állapotom napról napra javul. A húzótapaszok, az étrend, a pirulák, a fürdők, és mindennél inkább az én tündérem odaadó gondoskodása ismét lábra állított, még ha kissé vézna lábakra is."

Párizsba csak a nyár elején utaztak vissza, és még júniusban átköltöztek az írónő Párizs környéki birtokára, Nohant-ba. Ettől kezdve felváltva laktak George Sand párizsi lakásában és - általában a nyári hónapokban - a birtokon. Utóbbi mindig kissé unalmas volt a társaságkedvelő Chopin számára, az ottani nyugalom viszont kétségtelenül jó hatással volt egészségére, és a komponálásnak is kedvezett.

Az előrehaladó betegség lassan felőrölte szervezetét. Erről ilyen mondatok tanúskodnak levelezésében: "Olyan gyenge vagyok, mint egy beteg kutya." "Az Ön hihetetlenül öreg, az Ön múmiaszerűen öreg Chopinje." "...mire reggel kiköhögöm magam, addigra 10 óra van..." 1843-44 telén annyira legyengül, hogy nem tud lépcsőn járni, fel kell vitetnie magát. Egy tanítványa írja róla 1844-ben: "Gyenge és sápadt volt, sokat köhögött, és gyakran vett be ópiumcseppeket cukorra csöpögtetve ...a homlokát kölnivízzel dörzsölgette."

Ekkor került kapcsolatba a már említett dr. Molinnel, aki homeopatikus alapon - a diétán kívül - kénes keverékeket és opiátokat írt elő. Chopin állapota továbbra is hullámzó volt. A kedélyállapota is: egyik jobb pillanatában írhatta, megint csak nem nélkülözve az öniróniát, lengyelországi rokonainak: "Én oly sok nálam erőteljesebb és fiatalabb embert túléltem, hogy szinte már halhatatlannak tartom magam."

1847 májusában megint egyszer annyira elhatalmasodott rajta a betegség, hogy minden pillanatban a legrosszabbtól kellett tartani. Ezt a válságot is túlélte, de légzési nehézségei immár állandósultak. És ebben az évben ment tönkre a kapcsolata George Sanddal, eléggé méltatlan vádak és intrikák közepette. Chopint mélyen megrázhatták a történtek; ezt követően már nem is igen komponált.

Kézenfekvő, hogy a szakítás anyagi helyzetét is tovább ronthatta. Így juthatott arra a kétségbeesett elhatározásra, hogy - jóllehet hat évvel korábban visszavonult a koncertezéstől, s állapota azóta is határozottan romlott - 1848-ban angliai koncertútra indul. Áprilistól novemberig tartózkodott a szigeten, s idejének jelentős részét a londoninál is jóval ridegebb klímájú Skóciában töltötte. Korábbi tanítványa, Jane Stirling szervezte meg ezt a kitérőt; s amikor az a szemmel láthatóan megalapozatlan híresztelés kapott lábra, hogy a hölggyel eljegyezték egymást, keserűen ezt írta egy lengyel barátjának: "Lehet, hogy kórházban halok meg, de nem szeretnék egy feleséget szegénységben hátrahagyni. ... közelebb vagyok a sírhoz, mint a hitvesi ágyhoz ... az én skót hölgyeim az idegeimre mennek."

A megerőltető utazástól teljesen elcsigázva tért vissza Párizsba. Dr. Molin időközben meghalt, új orvosaiban sohasem bízott meg egészen. Jellemző megjegyzése ebből az időből: "Erősebbnek érzem magam, mert rendesen étkezem és félredobtam az orvosságaimat." Immár kivételesnek számított, ha annyi ereje volt, hogy kimenjen az utcára és meglátogassa barátait.

A tünetek bővülése is jelezte a vég közeledtét. Állandó hasmenés jelentkezett, láb- és hasi vizenyő alakult ki és időnként teljesen elvesztette a hangját. (Míg az ödéma a szívelégtelenség nyilvánvaló jele volt, a többi tünet okaként a bél- és gégetuberkulózis lehetősége vetődött fel ismételten.)

Chopin állapotának megrázó dokumentuma az az 1849-ben, halála előtt néhány hónappal készült dagerrotípia, amelyen - az enyhén puffadt arc mellett - a tartásban, a száj szenvedő vonásában és az orr fölötti mély ráncokban kifejeződő, szinte kézzel fogható végső reménytelenség tanúskodik a betegség testi-lelki pusztításáról.

Chopin életének utolsó öröme Ludwika nővérének 1849. augusztusi látogatása lehetett. Október 16-ának éjszakáján, hajnali három órakor halt meg. Szinte mindvégig eszméleténél volt; mivel már nem tudott beszélni, az utolsó napon ceruzával rótta egy darab papírra utolsó kívánságát: azt, hogy ha meghal, nyissák fel a testét, nehogy elevenen temessék el.

A boncolási jegyzőkönyv szövegét nem ismerjük, mert egy párizsi tűzeset során megsemmisült. Abban azonban az esettel foglalkozó minden orvos egyetértett, hogy a halál oka előrehaladott, kavernás tüdőtuberkulózis volt.