ORVOSI NYELV
A "bakteriálisan fertőzött" mondatok gyógyítási lehetőségeiről
Grétsy Zsombor
 
 
 


dr. Grétsy Zsombor, 1142 Budapest, Kacsóh Pongrác út 101.

LAM 2000;10 (5): 453-455. 


Az orvosi szakirodalom visszatérő, nyomasztó, sőt, olykor már-már tragikomikus problémája a baktériumok neveinek írásával kapcsolatos hihetetlen zűrzavar. Jól illusztrálja ezt a következő néhány példa. Először egyetlenegy tankönyv, egyetlenegy oldaláról: Staphylococcus (nagybetűvel), de e mellett már staphylococcusok (vajon a többes szám kisbetűsít?!), Staphylococcus-fertőzés (kötőjellel, de ugyan miért?), mellete: Staphylococcus törzsek (ezúttal különírva - már nem is kérdezek semmit...). Ha egyéb műveket, publikációkat is előveszünk, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a kombinatorika szabályai szerinti összes lehetséges írásvariáció létezik, gyakran egymás mellett, teljességgel inkonzekvensen. Vibrio kimutatás és aureustenyészet, colibakterium, kólibacilus és kólibacillus, kötőjelek és egybeírások, kisbetűk és nagybetűk, hibrid alakok és hasonulási bakik: szóval teljes a paletta.

Sajnos a kérdéskör egészét átfogó szabályzat egyszerűen nem létezik, tehát, ha egy kis rendet szeretnénk teremteni, magunknak kell végiggondolnunk a magyar helyesírás szabályainak és a szakma elveinek a tükrében, hogy mit, hogyan is írjunk. Erre szeretnék most kísérletet tenni, az idevágó irodalom átrágása, és a nyelvész, illetve más szakértők zaklatása után. Két sarkalatos megállapítással kell kezdenem.

1. A baktériumok nevei idegen szavak. A magyar helyesírás szabályai tizenegyedik, jelenleg is érvényes kiadásának ide vonatkozó paragrafusai egyértelműek (1). Röviden: a nem általános használatú tulajdonneveket, közszavakat, kifejezéseket, szólásokat idegenesen, azaz a forrásnyelv szabályai szerint írjuk. Így járunk el akkor is, ha az idegen szavak a magyarban nem használt betűket tartalmaznak (1. és 212-214. pontok).

2. Noha a rendszertani genusok neveit nagybetűvel írjuk (például: Klebsiella pneumoniae), és egyes onomasztikusok (például Gardiner) szerint bizonyos tulajdonnévszerű tulajdonságaik is vannak, ennek ellenére - most nem részletezendő megfontolások miatt - ezek a szavak semmiképpen sem tekinthetők tulajdonnévnek (2)!

Az előző két, látszólag triviális megállapítás felvet egy olyan meglepő kérdést és következtetést, amelynek logikai következményei segítenek minket a probléma megoldásában.

Furcsa, de mint látni fogjuk, rendkívül jelentős az 1. ponttal kapcsolatban, hogy voltaképp mi is a bacilusok (vagy bármely más élőlényfaj, állat, növény vagy éppen egy gomba) tudományos nevének forrásnyelve, amire a szabályzat is hivatkozik. Kétségtelen tény, hogy a keresett forrásnyelv alapvetően a latin és görög nyelv szavaira épül, és elsődlegesen a latin írásmódhoz kell alkalmazkodnunk (3), azonban ki kell mondanunk, hogy nem a latin a keresett forrásnyelv. Ennek több bizonyítéka is van.

A jelentéktelenebb, de azért figyelemre méltó körülmény, hogy a rendszertani kifejezések etimológiailag rendkívül heterogének, sok nyelv szavai bukkannak föl a latin és a görög eredetű szavak mellett. Gondoljunk csak a legkülönbözőbb nemzetiségű személyek neveiből kialakított genusnevekre: Morganella, Listeria, Bartonella, Escherichia stb. (4).

Ennél sokkal fontosabb - mondhatom perdöntő - bizonyíték a következő. Bár a rendszertani nevek sok szempontból kötődnek a latin nyelv szabályaihoz (a tudományos nevek formailag latinos jelzős vagy birtokos szerkezetek, például: St. aureus, E. coli), de néhány lényeges pontban eltérnek a latin nyelvtantól. Az, hogy a genusok neveit mindig nagybetűvel írjuk, és az, hogy az élőlények tudományos nevei mindig kéttagúak, nem következik a latin nyelv semmiféle szabályából! Ezek a kötelmek egyedül annak köszönhetőek, hogy Carl von Linné így alkotta meg a hagyományosan mindmáig használt, úgynevezett binominális nómenklatúra rendszert, evvel mintegy önálló nyelvet teremtve a maga sajátos szabályaival, írásmódjával. Ez a mesterséges nyelvkonstruálás tökéletesen analóg a Zamenhof szerkesztette eszperantó esetével: ő is a már létező (elsősorban neolatin és germán) nyelvek szóelemeit és nyelvtani struktúráit felhasználva hozott létre egy teljesen önálló, sajátos szabályokkal, megoldásokkal operáló nyelvet. A különbség csupán annyi, hogy a Linné-féle nyelv a világ egy sokkal szűkebb szegmentumának leírására készült, és csak erre alkalmas: az élőlények világos megnevezésére.

Ezek után csak egyetlen, de igazán meglepő következtetést vonhatunk le: a baktériumok tudományos nevei mint idegen szavak, a Linné-féle binominális nevezéktan nevű, hipotetikus, virtuális forrásnyelvből erednek. És ettől a pillanattól kezdve egyszerűbb dolgunk van: a magyar helyesírás ide vonatkozó, az 1. pontban már idézett, összefoglalt paragrafusai szerint ennek a nyelvnek az írási szabályai szerint kell használnunk őket, márpedig ennek a Linné-féle nyelvnek meglehetősen egyszerűek a szabályai. Nézzük most ezeket!

a) szabály

Az első előírás az, hogy a genust nagybetűvel kell írni. Ez Linné praktikus, a kiemelést, kihangsúlyozást szolgáló, de alapvetően önkényes előírása. Így ezekre a genust kezdő karakterekre nem is szabad nagybetűként gondolni (hiszen például tulajdonnévi tartalmat nem fejezhetnek ki, ahogy azt a 2. pontban említettem), hanem csupán a "Linné-nyelv" speciális karaktereinek tekinthetjük őket, éppen úgy, mint a sok, más nyelvekben létező, de a magyarban nem használt karaktert (például: Ă, Ä, Ĺ, Ę, Ë, Î, Ń, amelyekről a szabályzat kimondja, hogy mérlegelés nélkül átveendők a magyar nyelvi környezetbe (1. és 214. pont). Ezt a furcsa megállapítást talán szemléletesebbé teheti, ha elképzeljük, hogy Linné a genusok neveinek a kiemelésére a nagybetűzés helyett például a kezdőbetű aláhúzását alkalmazta volna.

Ekkor sokkal nyilvánvalóbb lenne, hogy Linné a maga nyelve számára addig nem létező, latin betűkből formált, de azért új, saját karaktereket talált ki. Ebben az esetben ma így írnánk a rendszertani nemek neveit: staphylococcus, actinomyces, treponema, bartonella stb.

b) szabály

A második Linné-előírás, hogy egy élőlény tudományos neve mindig kéttagú, ami - minthogy ez alól nincs kivétel - logikailag teljesen ekvivalens azzal az átfogalmazással, hogy a nemre és a fajra utaló névrészek közé egy speciális karaktert, a szóközt (ez a "space" feliratú billentyű) kell beiktatni. Ez a szóköz tehát nem azonos a magyar vagy más nyelvekben használt szóközökkel, hanem egy hipotetikus, virtuális nyelv, a "Linné-nyelv" egy speciális "betűje" az eddigi logikai elemzésünk szerint, s mint ilyen, megint csak átveendő a forrásnyelv szabályainak következményeként. (Ez a gondolat a matematikai modellelmélet formalizált nyelveket vizsgáló ágának egy érdekes, konkrét példája. Természetesen sem a nyelvésztől, sem az orvostól nem várható el, hogy komoly absztrakt matematikai ismeretei legyenek, de talán segítség a számukra, ha számítógép-használóként megszokták, hogy a szóköz épp olyan karakter, mint a többi: egy adott gomb leütésével megjeleníthető, egy másikkal eltüntethető, és ráadásul megfelelő gépbeállítás esetén a monitoron látható is mint egy apró pont vagy mint egy üres téglalapocska. A szóköz tehát ebben az esetben egy valódi betű, amit kinézetéről könnyen fel is ismerünk: nem látszik.) Ez már azért is következetes gondolat, mert például a kéttagúnak látszó Mycobacterium bovis kifejezés valójában egy entitást jelöl, egy baktériumfajt, s ilyeténképpen a "Linné-nyelv" egy öszetett szavának tekintendő, amely a "Linné-nyelv" szabályai szerint tartalmaz egy összekötő funkciójú "space" betűt. Linné éppenséggel azt is mondhatta volna nevezéktana kidolgozásakor, hogy a genus külön is használható, de ha a fajmegjelölést is hozzátesszük, akkor a két szó egybeírandó. Persze ez a bizarr megoldás józan módon eszébe sem jutott, amivel mégiscsak igen megnehezítette számunkra a megfelelő helyesírás kiötlését.

Ezen elemzés után, a Magyar helyesírás szabályai című könyv idegen szavak írására vonatkozó paragrafusai segítségével, és a Linné-féle nyelv mint forrásnyelv saját szabályait végig szem előtt tartva, áttekinthetően, pontokba szedve megfogalmazhatóak a baktériumnevek írásának alapelvei.

1. A genusok nevei mindig nagybetűvel írandók, a toldalékolt formákban is (a 215., a 216. és a 217. pontok alapján): Staphylococcusok, Staphylococcusszal, Clostridiummal (ez utóbbi kettő a -val, -vel hasonulásának példája), Klebsiella, de Klebsiellát, Klebsielláról, Salmonellák, Salmonellával (szóvégi magánhangzónyújtás, 216. pont!). A melléknévi formává képzés logikusan csak így történhet: Mycobacteriumbeli enzimek, Yersiniás fertőzöttség, Streptococcalis (a melléknevesítés ezekben az esetekben nem kisbetűsíthet, hiszen nem tulajdonnevekről van szó, hanem a genusok forrásnyelvbeli szabályos alakjairól).

2. A genusoknak az összetételeikben is meg kell őrizniük a Linné-nyelvből "örökölt" nagy kezdőbetűket (pontosabban az annak látszó speciális kezdőkaraktereket...). Az ennek megfelelő, szerintem helyes alakok: Streptococcusfertőzés, Neisseriainfekció - ezek egyszerűen egybeírandó összetett szavak.

3. A binominális alakok toldalékolásakor a genus nagybetűs, a speciesmegjelölés szabályosan, idegen szóként toldalékolódik: Staphylococcus aureusszal, Klebsiella pneumoniaet stb.

4. Az igazi probléma a binominális alakok összetételeinek írása. Erről a kérdésről, azaz az idegen szavak és kifejezések szóösszetételben való megjelenéséről a helyesírási szabályzat decensen hallgat. Próbáljuk követni tehát a magyar összetételek egybeírására vonatkozó szabályokat, ahogy azt az akadémiai állásfoglalás irányelvei is javasolják (3). A leglogikusabb megoldás megtalálásához figyelembe kell venni a "Linné-nyelv" szóközének "betűszerűségét" (amit már a mozgószabály alkalmazhatatlansága is támogat, hiszen azt borzasztó lenne leírni egybe, hogy Escherichiacoli...) és a hat szótagúnál hosszabb, többszörösen összetett szavakra vonatkozó 138. pontot (1). A binominális alakok összetételeiben a genus nagybetűvel írandó, a fajt jelölő szó kisbetűs, és hozzá kötőjellel kapcsolódik a szóösszetétel következő tagja. Példák: Streptococcus pyogenes-tenyészet, E. coli-kimutatás, Klebsiella oesenae-fertőzés stb. Ezekben az esetekben elképzelhetőnek (csak zavaróan logikátlannak és az ide vonatkozó helyesírási szabályokat sértőnek) tartom az egyes vélemények szerint szintén támogatható háromszavas írást is: Hemophylus influenzae allergia. Ez a szemnek talán szebb megoldás (bár ez ízlés dolga...), de mint láttuk, logikailag helytelen, épp úgy, mintha a teljes egybeírással próbálkoznánk. Egy riasztó példa: K. oesenaeinfekció - ráadásul középen három magánhangzó egymás után...

5. A genus nevéből származó, de attól formájukban és nem csupán jelentéstartalmukban elszakadt szavak kisbetűvel írhatók: streptolysin, sztreptolizin, streptokinase, sztreptokináz. Mint a példák is mutatják, ezek a szavak már jövevényszónak is tekinthetők, magyaros átírásuk is sok esetben elfogadott, szótárazott (3, 5).

6. Kisbetűvel írható a genus, amikor - kivételesen - egy szóösszetételben előtagot kap. Evvel a szigorú következetességből engedünk ugyan, de ez megakadályozza az olyan, a magyar szemtől már végképp idegen - bár logikus - formák megjelenését, mint a postStreptococcalis írásmód. Ez elfogadható kompromisszum: poststreptococcalis.

7. A rövidített binominális alakok esetében úgy célszerű eljárnunk, mintha a teljesen kiírt formát használnánk: E. colival, K. penumoniae-törzs stb.

Sajnos, az Orvosi helyesírási szótár tele van az előzőeknek ellentmondó alakokkal (például: Streptococcus, de streptococcalis, vagy ami még érthetetlenebb: streptococcusagglutinatio stb.).

Ennek egyik nyilvánvaló oka, hogy az összeállítók tulajdonnévként kezelték a genusok neveit. Ugyanakkor a könyvből a kettős nevezéktani alakok toldalékolásának és összetételbe illesztésének példáit megint csak szemérmesen "kifelejtették"...

Remélem, gondolatmenetem logikája a helyszűke miatti vázlatosság ellenére is érthető és meggyőző. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a probléma megközelítéséről sokat lehet (és kell is) vitatkozni. Úgy vélem, álláspontom világos, de rögtön azt is hozzáteszem, hogy az Orvosi helyesírási szótárt mértékadónak kell tekinteni, még akkor is, ha nem mindenben értünk vele egyet, tehát a benne rögzített formák használatát semmiképpen nem lehet hibáztatni.

Mindezek után kíváncsian várjuk a problémakör iránt érdeklődők véleményét, megjegyzéseit, észrevételeit és javaslatait, mert jó volna rendezni ezt a visszatérő helyesírási kérdést - és azt gondolom, jobb egy nem tökéletes, de általános konszenzusban fogant, egységes szabály, mint a teljes, nevetségességig fokozódó összevisszaság.

Irodalom

  1. A magyar helyesírás szabályai, tizenegyedik kiadás. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984.
  2. J. Soltész Katalin. A tulajdonnév funkciója és jelentése Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979. p. 106.
  3. Orvosi helyesírási szótár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1992.
  4. Tóth Mária. Az orvosi szakszókincs fejlődésének története az orvosi helyesírás tükrében (bölcsészdoktori disszertáció) 1987.
  5. Brencsán János. Új orvosi szótár. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1983