ZENETÖRTÉNETI ROVAT
A flagelláns
Malina János
 
 
 


Malina János, 1122 Budapest, Krisztina körút 13.

LAM 2000;10 (4): 373-375. 



 

Percy Grainger

Anya és fia a zongora mellett

 

Ha feltennénk a találós kérdést: ki lehet az a zenész, akit az oxfordi zenei szótár így jellemez: "Egész élete során megmaradt kísérletező kedve, volt benne valami excentrikus, alakja rendkívül életteli és inspiráló volt" - és könnyítésképpen még azt is hozzátennénk, hogy ausztrál születésű amerikai művészről van szó, akinek a teljesítményéről Edvard Grieg és a nála hetven évvel később született Benjamin Britten egyaránt a legnagyobb elismerés hangján szólt - nos, valószínű, hogy a legtöbb hazai zenebarát még így sem jönne rá egykönnyen, hogy Percy Graingerről van szó. Arról az 1882-ben, Melbourne közelében született zeneszerzőről és zongoristáról, aki tanulmányait nagyrészt Németországban - Frankfurtban, illetve Busoninál, Berlinben - végezte, majd (Kodály első gyűjtőútjaival egy időben!) Angliában fonográf segítségével népdalokat gyűjtött, és huszonnégy éves fiatalemberként kiérdemelte Grieg barátságát, 1914-től kezdve pedig az Egyesült Államokban élt.

Pedig a nálunk jószerével ismeretlen Grainger kiemelkedő tehetségű zenész és - mint azt talán a fentiek is sejtetik - roppant színes és izgalmas egyéniség volt, telve idealizmussal, energiával és segítőkészséggel. Nevezetesek angol, ír és izlandi népdalfeldolgozásai, Amerikában igen népszerűek a szimfonikus könnyűzenéhez közel álló zenekari kompozíciói, legmerészebbek pedig nyolcad hangos skálát alkalmazó, mágneses hangszalagok alkalmazásával is kísérletező "szabad zenéi". (A Sztravinszkijjel egy évben született Grainger hetvenéves kora körül szintetizátorokat épített!) Életének egyes periódusaiban azonban nem a komponálásnak, hanem hangversenykörútjainak szentelte legtöbb energiáját - a pályáját csodagyerekként kezdő Grainger képességei a huszadik század legnagyobb pianistáiéival vetekedtek. Zongoristatudását időről időre tanárként is továbbadta vezető amerikai és európai konzervatóriumokban. A "vándorévek" hosszú kihagyásai ellenére zeneszerzői életműve is terjedelmes, mintegy 400 - a különböző átdolgozott verziókkal együtt pedig ezernél is több - kompozícióból áll. Emellett zongoraátiratokat is készített, s közreadta - más szerzők művei mellett - a hozzá oly közel álló Grieg számos kompozícióját, köztük az a-moll zongoraversenyt, amelyet a koncertpódiumon is rengetegszer adott elő, sokak szerint felülmúlhatatlanul. Korai népzenegyűjtő útjait később is folytatta, sokat gyűjtött például a Csendes-óceán különböző szigetein, Skandináviában és természetesen Amerikában. Végül pedig, erősen extrovertált egyéniségével összhangban, igen szorgalmas naplóíró és levelező is volt.

Az oxfordi zenei szótárt britek szerkesztették, tehát nem csodálkozhatunk azon, hogy Grainger tömör jellemzése jellegzetesen angol understatementet tartalmaz. A "volt benne valami excentrikus" fordulat ugyanis vajmi keveset érzékeltet Grainger excentricitásának mértékéből és - hogy úgy mondjuk - színességéből. Zeneszerzőnk például Percy Grainger-múzeumot hozott létre a melbourne-i egyetemen, amely etnomuzikológiai gyűjteményből és saját életét bemutató archívumból áll. Végrendeletében meghagyta, hogy csontvázát ott helyezzék el olyan módon, hogy az érdeklődők is megtekinthessék; bizonyos szervei pedig tartósított állapotban elégítik ki a látogatók kíváncsiságát. (Megjegyzendő, hogy - ha nem is tekinthető mindennaposnak - az angolszász hagyományoktól nem teljesen idegen az effajta végrendelkezés.) A zeneszerzésen, zongorajátékon, népdalgyűjtésen, sőt muzikológián túl intenzív érdeklődéssel fordult a képzőművészet és a sport felé. Csodagyereknek nem csupán zenei képességei okán tekintették, hanem rendkívüli rajzkészsége miatt is; hosszú ideig a festőművészi pálya lehetősége is élénken foglalkoztatta. (Végül talán a zeneileg képzett, kiválóan zongorázó édesanya befolyása határozta meg a választását - amint erről hamarosan szó lesz.) Az átlagosnál valamivel alacsonyabb, viszont kitűnő fizikai felépítésű - mellesleg pedig határozottan jóképű - Grainger kiváló krikettjátékos és futballista volt. Mindig vonzotta azonban a természet: fő szenvedélye az akkoriban még egyáltalán nem divatos kocogás és távgyaloglás volt. Feltűnési vágyát jól jellemzi az a szokása, hogy ha tehette, hangversenykörútjait is összekötötte egy kis testmozgással, és - hátizsákját magára kanyarítva - gyalogosan közelítette meg a következő koncert színhelyét. Egy új-zélandi turnéján például azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy az út két egymást követő állomását elválasztó mintegy 90 kilométert egyhuzamban, egyetlen félórás pihenővel tette meg délután két órától másnap reggel hatig. A jelenségben a legkülönösebb az, hogy Grainger egyáltalán nem szorult rá a külsőséges eszközökkel hajszolt publicitásra, mert zongoristaként szuggesztív egyénisége, különleges virtuozitása, zeneszerzőként pedig erős önkritikával társuló perfekcionizmusa, a hangszerelés és jó hangzás iránti természetes érzéke amúgy is garanciája volt sikereinek.

Grainger esetében világosan nyomon követhetjük, hogy egy kiemelkedően érzékeny és tehetséges ember személyiségfejlődését hogyan befolyásolja élete korai szakaszának alakulása. Szülei, nyugodtan mondhatjuk, mindketten rendkívüli emberek voltak, akiknek az egyéni életét és kapcsolatát egyaránt hatalmas megrázkódtatások és tragédiák kísérték. A zeneszerző édesapja tehetséges és egész Victoria tartományban ismert építész volt, ám még fia gyermekkorában reménytelenül lecsúszott. Ennek egyik oka az 1880-as években Ausztráliát sújtó gazdasági visszaesés volt; elsősorban azonban az apa súlyos alkoholizmusának volt a következménye, amely házasságát is szétzilálta. John Grainger azonban nem egyszerűen ivott, hanem egy olyan társasághoz tartozott, amelynek többnapos tivornyái a szexuális szabadosság szélsőséges megnyilvánulásaitól sem voltak mentesek. Az eredmény egy szifiliszfertőzés lett, amelyet azután feleségének, Rose-nak is továbbadott.

Ettől fogva, anya és fia 1895-ös európai emigrációjáig, pokollá változott a család, és benne elsősorban a gyermek Percy élete. Anyja immár nem csupán férjétől, hanem saját szégyenletes és gyógyíthatatlan betegségétől is irtózott. Miközben minden érdeklődése, érzelmi energiája - és zenepedagógiai ambíciója - imádott gyermeke felé fordult, attól a perctől fogva, hogy betegségéről tudomást szerzett, elkerülte a vele való közvetlen testi érintkezés minden formáját. Attól való rettegésében viszont, hogy fia örökölheti apjának gyenge jellemét, valóságos rémuralmat vezetett be: például a gyakorlásra kijelölt idővel kapcsolatos lazaságokat egy keze ügyében tartott lovaglóostor segítségével szankcionálta. (Ugyanez az eszköz volt hivatva azután a részeg férj nem kívánt szexuális közeledésének elhárítására is.)

Nyilvánvaló, hogy az érzékeny gyermek ebben a szörnyű és számára teljesen kezelhetetlen konfliktusban - a verések ellenére - érzelmileg anyja oldalára állt. Mi mást is tehetett volna? Nem csodálkozhatunk tehát különösképpen azon, hogy felnőttként sem sikerült teljesen elvágnia a kettejüket összekötő köldökzsinórt, és egészen anyjának 1922-ben bekövetkezett haláláig közös háztartásban éltek, ezzel környezetükben újra meg újra feltámadó találgatásoknak is tápot adva kapcsolatuk természetéről.

Az sem igazán meglepő, hogy a kamaszodó és éppen Frankfurtban tanuló Percy Grainger különös, szado-mazochista örömforrást fedezett fel, az önostorozást (flagellációt), ami azután egész életét végigkísérte. A fejlemény nem maradhatott titok édesanyja előtt sem, akit - érthető módon - letaglózott a hír, még ha nem is volt teljesen ártatlan a dologban. Ám viszonyukat még ez a fordulat sem tudta megrendíteni. Rose Grainger nyilvánvalóan elvesztett férjét és tönkrement házasságának pótlékát kereste és találta meg a fiával egész élete során fenntartott szoros kapcsolatban, Percy Graingerről pedig talán azt a feltételezést kockáztathatjuk meg, hogy ha nem is tudatosan, de megpróbálta - apja helyett - utólag kárpótolni édesanyját mindazokért az inzultusokért, amelyeket gyermekkora meghatározó éveiben végig kellett néznie, de amelyeket nem akadályozhatott meg. Így vagy úgy, de valóságos szimbiózisban, kölcsönös dependenciában éltek: az anya szervezte fiának tanulmányait, majd koncertkörútjait, de egyszersmind ellenőrizte, felügyelte is minden lépését, különösen pedig a más neműekkel fenntartott kapcsolatait.

Ennek a természetellenes állapotnak persze megvoltak a maga súlyos következményei. Fiához írott egyik utolsó levelében Rose Grainger, már-már mentegetőzve, ezt írja: "Bárki bármit is mond, soha, egy pillanatig sem szerettelek úgy, ahogy nem lett volna szabad ...egymás iránti szeretetünk tiszta és makulátlan volt." A kissé keresett pátosznál is drámaibban húzza alá az önigazolási kísérletbe csomagolt önvádat az a tény, hogy a fenti sorok írója kevéssel később öngyilkos lett: 1922 áprilisában levetette magát egy New York-i épület nyolcadik emeletéről. A vélhető lelkifurdalás mellett az éppen akkoriban újra lábra kapó - állítólag Percy egyik barátnője által terjesztett -, anya és fia incesztuózus kapcsolatáról szóló pletykák ugyanúgy hozzájárulhattak az öngyilkossághoz, mint Rose Grainger előrehaladó, egyre súlyosbodó betegsége. A neurosyphilis által okozott mentális hanyatlás ekkor már lassan dementiába fordult, és paralitikus tünetek is jelentkeztek.

Percy Graingert mélyen megrázta édesanyja halála, és hosszú évekbe tellett, amíg képes volt túltenni magát a veszteségen és a bűntudaton, amely bizonyára túlzó, mégis érthető reakció volt. Voltaképpen nagy sikernek kell tekintenünk, hogy a zeneszerző 1928-ban megházasodott, és ez a házasság tartósnak is bizonyult. Feleségének, Ella Viola Ström svéd költőnőnek és festőnek persze szembe kellett találnia magát az anya emlékével és Grainger egész, személyiségébe kódolt múltjával. Házasságát, csakúgy, mint anyjával való kapcsolatát, a szélsőséges ellentmondások jellemezték. A külvilág két sikeres ember ragyogó kapcsolatát látta a házasságban, és ők igyekeztek is erősíteni ezt a képet: esküvőjükre például nem kevesebb, mint húszezer érdeklődő jelenlétében került sor. Ella azonban nem volt boldog: ahogyan egy levelében megfogalmazta: "Az élet pokol vele, és pokol nélküle is." Nem tudhatjuk, hogy ez pontosan mit takar, de az bizonyos, hogy Grainger ragaszkodott ahhoz, hogy a flagellációt kettesben gyakorolják.  Egy megdöbbentő levélben erről maga tanúskodik, amikor így ír: ha egy napon egy ilyen együttlét után halva találnák valamelyiküket, akkor vegyék figyelembe, hogy a flagelláció az ő esetében a szerelem legmagasabb rendű megnyilvánulása.

Grainger hosszú és gyötrelmes betegeskedés után, 1961 februárjában halt meg, életének 78. évében. Szenvedése és halála, életétől eltérően, olyan volt, mint a legtöbb ember szenvedése és halála. 1953-ban prosztatarákot állapítottak meg nála. Ekkor már nem élt feleségével: akkori dán élettársának testvére, egy dán orvos állította fel a diagnózist és kezelte a zeneszerzőt. A betegség felfedezésekor a daganat már áttételeket hozott létre a medencecsontban, így a végső kimenetel nem lehetett kétséges. Grainger azonban még csaknem nyolc évig élt, és aktivitása ebben az időszakban is alig csökkent. Igaz, az operáció és a sugárkezelés tartós javulást eredményezett állapotában. Így számos koncertet adott, úgyszólván belevetette magát a társadalmi "szereplés" különféle formáiba, és avantgárd zeneszerzői kísérletei is új lendületet kaptak.

A medencecsonti áttétekkel összefüggő fájdalmak és vizelési panaszok idővel újra jelentkeztek, és ez további kezelést és beavatkozásokat tett szükségessé, többek között a húgyutak transurethralis tágítását. Mindezzel együtt 1959-ig folytatni tudta sokoldalú tevékenységét. Grieg említett a-moll zongoraversenyének 1957-ben készített felvétele Britten szerint a mű legszebb előadása. 1960 végén csípőcsonttöréssel került kórházba, ám abban az évben már a mentális hanyatlás jelei is nyilvánvalóvá váltak nála, és viselkedése egyre nagyobb gyakorisággal vált hosszabb-rövidebb időre zavarttá. Orvosai a tumor agyi áttételeire gyanakodtak. Mint kiderült, helyesen.

Graingert 1961 februárjában kórházba szállították, néhány nap múlva kómába esett, s három nappal később meghalt. A boncolás során agyában és koponyájában számos metastasist találtak. A koponyaüregbe vérző tumorok hatoltak az agyhártya felől. Egy friss, nagyméretű vérzés szétroncsolta az agyalapi idegdúcokat és a bal féltekében az agykéreg temporoparietalis lebenyhez tartozó részét. Áttétek voltak a csontvelőben is, amely haematopoesist okozott a májban és a lépben.

Ha egyetlen képben kellene összefoglalnunk Grainger ellentmondásoktól terhes, ám végtelenül gazdag egyéniségét és életpályáját, azt mondhatnánk: gyermekkorának és anyjával való kapcsolatának tragikus mozzanatai megakadályozták abban, hogy minden szempontból igazán felnőtté váljon. Gyermeki módon követelőző volt és jószívű, kegyetlen és mindenki szeretetére vágyó, ártatlan és megátalkodott. Ezzel nagyon sok szenvedést - és persze örömet - okozott önmagának és környezetének. Bizonyos azonban, hogy élete végéig képes volt felszabadultan játszani; s művészként talán éppen ez volt a legfontosabb erőforrása.