KÉPZŐMŰVÉSZETI ROVAT
A betegágytól a világhírig
Turok Margit
 
 
 


Turok Margit, Szépművészeti Múzeum, 1146 Budapest, Dózsa György út 41.

LAM 2000;10 (4): 368-372. 



 

Moholy Nagy László: Én vagyok (Önarckép). 1917. Papír, ceruza, 120x90 mm.

 

Moholy Nagy László: Levelet író sebesült. 1917. Papír, ceruza, 89x90 mm.

 

Az olvasásszociológiai vizsgálatok feltárták, hogy az életrajzok a legkedveltebb olvasmányaink közé tartoznak. Feltehetően azért, mert szeretjük "meglesni" mások titkait, felfedezni a híres, általunk is tisztelt emberekben a ránk is jellemző tulajdonságokat, és eljátszani a gondolattal, hogy helyet cseréljünk velük. Mert mindannyiunk lelkében ott él a felemelkedés, a tehetség érvényesítésének eredendő vágya. Napjaink művészéletrajzait azonban úgy felduzzasztják a dokumentumok és az értékelő szövegek, hogy sokszor eltakarják előlünk az embert és azokat a körülményeket, amelyek egy művészi pálya kiteljesedését meghozták. Sőt - a 19. századi romantikus gyötrődés következményeként - ma már a "zsenit" is a veleszületett tehetséggel és az őt mindenki mástól megkülönböztető minőséggel azonosítjuk, holott a zsenialitás alkalom és tehetség kivételesen hatékony egybeesése, az, amit a művészettudomány a "termékeny pillanat" fogalommal jelöl, a művészet pedig a "múzsa" alakjával jelenít meg.

George Kubler ezt írja a tehetségről: "Amikor egy sajátos adottság a neki kedvező időpontban jelentkezik, a szerencsés individuum addig nem is álmodott lehetőségek mérhetetlen sokaságát hozhatja felszínre. ...A tehetség kiinduló adottság: a tehetséges tanítvány korábban kezdi; gyorsabban sajátítja el a hagyományt; önálló felfedezései áradóbbak tehetségtelenebb társaiénál. ...Az a képesség, amely minden tehetséges emberben jelen van, sokkal inkább jellegbeli, mintsem fokozati, hiszen a tehetség megléte többet jelent, mint annak fokozatai." (Az idő formája, Bp., 1992. 20-21. o.) Kubler gondolatmenetét követve elfogadhatjuk tehát azt, hogy minden időpont alkalmas bizonyosfajta tehetség kibontakozására, vagyis minden világrajövetelt úgy kell elképzelnünk, mint amit a szerencse kettős kereke mozgat: egyiktől a személyi adottságok, másiktól a sorozatba való belépés időpontjának szabályozása függ. A tehetségnek ezenkívül olyan megerősítő körülményekre, adottságokra is szüksége van, mint a fizikai energia, a koncentrálóképesség, a tartós egészség.

Ebben a cikkben egy ilyen találkozásról kívánunk szólni: Moholy Nagy László pályakezdéséről, amiről - a források töredékes volta miatt - a hazai közönség méltatlanul keveset tud.
 

A termékeny pillanat - az indulás

Moholy Nagyot születési és gyermekkori körülményei a tradicionális polgári életformához kötötték, amelyből a szegedi gimnáziumi évek alatt egy tágabb horizontú eszmei környezetbe került. Szegeden kortársai közül barátainak mondhatta Juhász Gyulát, Babits Mihályt és Hevesy Ivánt, a későbbi esztétát és művészettörténészt. Ez idő tájt Moholy maga is próbálkozott versírással, egyik novellája pedig éppen a Hevesy által szerkesztett szegedi Jelenkorban jelent meg 1918-ban. Ebben apja alakját idézte meg. Irodalmi érdeklődésének, versek iránti fogékonyságának és ezzel későbbi publicisztikai, tipográfiai törekvéseinek gyökerei ide, az ifjúkorra nyúlnak vissza (1).

Ugyanakkor gyermek- és ifjúkora egybeesik a magyar századfordulóval, amelynek fő jellemzője - a 19. századi reformtörekvések folyományaként - a nemzeti öntudat összekapcsolása az emberiség testvériségének gondolatával. Már a 19. század második felében találkozunk ennek a szellemi törekvésnek konkrét megvalósításával, mégpedig a sorozatosan rendezett világkiállítások intézményében. A nagy történelmi tablók, a népi életképek, a múlt kutatásának reneszánszát ez a szellemi-társadalmi környezet indukálta, amelyhez nálunk a levert forradalom és szabadságharc felett érzett nemzeti busongás további jelentős motivációt szolgáltatott. De a leköszönő század megoldatlanul hagyta a nemzeti önállósulási törekvéseket és nem tudott gyógyírt hozni az egyre nyomasztóbban jelentkező elidegenedésre sem. Ugyanakkor az irodalom és a művészetek horizontjába bekerültek a szociális problémák, az új témák új kifejezési és technikai lehetőségek keresésére ösztönözték a művészeket. Az "új" művészetért indított első modern mozgalom a nagybányaiaké 1896-ban. Az 1911-12 közötti időre esik a Nyolcak művészcsoport tevékenységének kiteljesedése.

Ebben a közhangulatban az első világháború egyes értelmiségiek számára - paradox módon - az új világ megteremtésének esélyét, a káoszból való kivezető út lehetőségét hordozta, sőt, a történelem nagy harcainak emlékével a hősmítoszt is aktivizálta. Ezek okán válik érthetővé a háború kitörését kísérő, elsősorban az értelmiséget jellemző euforikus hangulat. Művészeink többsége ugyanis önként jelentkezett a harctérre (257 fő), nyilvánvalóan abban a reményben, hogy munkásságával részesévé válhat a jobb élet megteremtésének (2). A művészek többsége azonban már igen hamar felismerte, hogy a háború célja nem a problémák megoldása, sokkal inkább az elnyomás és a megosztottság fokozása, a nagyhatalmi törekvések erőszakos megvalósítása. Ez a felismerés szinte mindegyiküket a háborúval szembeni ellenállásra indította, és ki-ki egyéniségének és vérmérsékletének megfelelően találta meg ennek kifejezési lehetőségét.

A harcos ellenállás hívei a magyar aktivizmus mozgalmához csatlakoztak, amely az első világháború alatt bontakozott ki. A mozgalom fő sajátossága, hogy törekvéseiben összekapcsolódott a társadalmi forradalom gondolata a politikai változás szükségével. Lapja, az 1915-ben betiltott Tett, címével is az aktív cselekvésre buzdított. 1916-ban szervezte meg és indította útjára az új lapot Ma címmel Kassák Lajos. A Ma az "emberiséget fogja horizontjába" - ahogyan Passuth Krisztina megfogalmazza (3). Célja az ember teljes felszabadítása. A nemzeti kérdést nemzetközi kérdésként kezelte, ennyiben úgy tekinthetjük, mint amely a századfordulót jellemző "népek testvérisége" gondolatot viszi tovább. A Ma köré csoportosuló művészek egy olyan új művészetért harcoltak, amelynek középpontjában nem a forma, hanem az etikai alapon álló egységes világszemlélet és az ebből következő művészi magatartás állt. A megvalósítás oldalán ez egy olyan új stílus megteremtését jelentette, amelyet "szintetizmusnak" neveztek, és amely egybeolvasztotta a létező művészeti irányzatokat (futurista, kubista, expresszionista, dadaista és konstruktivista).

Ilyen szellemi környezet vette körül Moholyt, amikor 1912-ben Pestre került, hogy szándéka szerint jogot tanuljon az egyetemen. Bátyja visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a három Nagy fiú a Keleti Károly utca 25. szám alatt lakott egy éven keresztül (4). Szegedi indíttatásának köszönhetően Moholy elsősorban írók barátságát kereste, Hevesy mellett - aki szintén Pesten folytatta tanulmányait - Zsolt Béla, a két Kner fiú fordult meg náluk gyakran. Tiszteletteljes barátság fűzte a betegeskedő Ady Endréhez is. A művészek közül később elsősorban az akkor haladó szelleműekhez vonzódott, így Uitz Béla, Bortnyik Sándor, Nemes Lampérth István, Balázs Béla, Bach Artúr és Imre jelentették napi társaságát. Bortnyikkal, Lampérthtel és Uitzcal az emigráció alatt, Bécsben és Berlinben is együtt dolgozott. Szinte naponta megfordult a Galilei-körben is, amely a haladó egyetemisták mozgalma volt a század elején és az első olyan csoportosulás, amely a háború ellen nyíltan mozgósított. A korszellem és a baráti kapcsolatok formálták és alakították egyéniségét, világszemléletét, látásmódját. Moholy törekedett arra is, hogy kipróbálja saját tehetségét. Irodalmi ambícióit azonban nem kísérték sikerek, Hevesy elégedetlen volt ilyen irányú tehetségével.

Bátyja visszaemlékezése szerint Moholyt 1914 őszén, a világháború kitörése utáni második mozgósításkor hívták be katonai szolgálatra (5). Tüzérként az ukrán frontra került, ahol olyan feladatot bíztak rá, amelynek teljesítése közben rajzolnia kellett. A becsapódó lövedékek röppályáját kellett pontosan kiszámítania és egy térképen rögzítenie. Az ütegek helyének kijelölési gyakorlata ugyanis a következő volt: előzetesen felállítottak két löveget és azzal próbalövést végeztek a cél irányába, ezután a lövedékek becsapódásának helyéből és sebességük ismeretében állították be az ütegek pontos irányzékát. Moholy a mérések eredményét először egy papírlapon jegyezte fel, majd innen vezette be az erre a célra szolgáló füzetbe. Egy ilyen, Moholy által használt füzetet őriz a Hadtörténeti Intézet térképtára, sőt jegyzetlapok is fennmaradtak a kézírásával. Némelyik lapon katonatársainak portréi láthatók. Az egyik ilyen vázlatos portréban éppen Scheiber Hugóra ismerhetünk, aki - a rajz tanúbizonysága szerint - katonatársa volt 1915 táján. Scheiber később, az emigráció idején a Bauhausban művésztársa volt Moholynak.

A fennmaradt térkép egyike Krynczkowa és Wozki települések környékének tűzállásait rögzíti, ahonnan Zborow volt a célpont. A másik pedig Plancza Wielka és Tanrow körzetében készült, a nagy májusi offenzíva idején. 1915-ben Tanrowban a 4. hadsereg területén működött a hadifestők egyik parancsnoksága, az, amelyhez a magyar művészek tartoztak. Moholy ekkor találkozhatott Scheiberrel és persze a többi magyar művésszel is (6). A magyar művészeket 1915-ben Prezmyslből hazavezényelték, később a szerb hadszíntéren teljesítettek szolgálatot.

Moholy az ukrán fronton maradt, s mint bátyja visszaemlékezéséből megtudjuk, igen becsületes, lelkiismeretes katonaként szolgált. Térképrajzaival olyan tetszést váltott ki a vezérkarnál, hogy felküldték azokat a bécsi Arsenalba. Nyilván ezeknek a sikereknek köszönhette kitüntetéseit; főhadnaggyá való előléptetését (1918), továbbá a bronz vitézségi érmet és a Károly csapatkeresztet is. Források híján nem tudjuk, hogy pontosan mikor sebesülhetett meg, de tény, hogy feladatának teljesítése közben egy becsapódó ellenséges lövedék repeszeitől megsérült, Ogyesszába került egy katonai kórházba, lábadozásának idejét pedig Szocsiban töltötte.

A háború megrázó, tragikus élménye, a sebesülés olyan katartikus változásokhoz vezetett Moholy személyiségében, amelyek nyomán életre szóló döntést hozott már a kórházi idők alatt. Passuth Krisztina írja a háborúban való részvételével kapcsolatban: "Nem tudjuk pontosan, milyen hatások, élmények érték, de az biztos, hogy egész későbbi egyénisége itt formálódott ki, s hogy itt vált művésszé" (7).

Moholy pedig egy későbbi naplóbejegyzésében a következőképpen vall művésszé válásáról: "A háború alatt, de most még inkább érzem felelősségemet a társadalommal szemben. Szüntelenül azt kérdem, hogy helyes-e a társadalmi forradalom idején festővé válni? Jogom van-e a művészet előjogát követelni, amikor mindenkinek a puszta létfenntartás problémáját kell megoldania?

A művészetnek és a valóságnak semmi köze nem volt egymáshoz az utolsó száz évben. A művészetteremtés személyes kielégülése nem járult semmiben sem hozzá a tömegek boldogságához.

Hosszú vonatútjaim során sokat beszélgettem férfiakkal és asszonyokkal. Láttam, hogy ennivalón kívül mire van szükségük. Lassanként meg tudtam érteni, mi a biológiai boldogság valós jelentése.

És tudom, hogy kibontakoztathatom legjobb adottságaimat a számukra legmegfelelőbb módon. Ha megpróbálom őszintén és alaposan megragadni az életem értelmét, akkor jól teszem, hogy festő leszek. Az én tehetségem, hogy kivetítsem vitalitásomat, építeni tudásomat a fény, a szín és a forma segítségével. Festőként életet tudok adni." (8).

Moholy a kórházban töltött idő alatt, a betegágyon és lábadozásának idején kezdett el komolyabban rajzolni. Összesen vagy 320 ilyen tábori levelezőlap maradt fenn. Grafit- és színes ceruzával készített rajzokat betegtársairól, a kórházi élet mindennapjairól. De készített tájrajzokat is. Ma ezek közül keveset ismerünk, nagy részük lappang, csupán kilenc darab található meg közgyűjteményben (Hadtörténeti Múzeum) (9).

Moholynak e korai "zsengéi", ahogy Passuth nevezi, derűs munkák, nyoma sincs rajtuk a látott és az átélt borzalmaknak. Keresetlenül vallanak a katona- és kórházi élet hétköznapjairól, olyan benyomást kelthetnek a szemlélőben, mintha Moholy tudomást sem vett volna a tragédiáról. Ha viszont a fentebb idézett soraira emlékezünk, már e rajzok témája és kifejezésmódja magában hordozza későbbi ars poeticájának csíráit. Témája az ember, de nem a kétségbeesett, sokkal inkább az elmélyülten gondolkodó, az önfeledten játszó, a reménytelen helyzetekben is reményt találó, vagyis az örök ember. Azt írják róla, hogy figurális festőként indult, ami igaz, hiszen indulásakor többnyire portrékat rajzolt, de - kiinduló gondolatmenetünket követve - nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy témaválasztásban mindenekelőtt a körülményeknek volt döntő szerepük. Az egyszerűség, a csendes bölcsesség, az egészséges humor olyan jellemzői az embernek, amelyek biztosítják, hogy túlélje a tragédiákat és saját életének romjain új életet tudjon teremteni. A háború agresszivitása és pusztítása erősítette, rendíthetetlenné tette Moholyban az emberbe és az életbe vetett hitet. Ez az, ami Moholy első rajzainak témaválasztását motiválta. Alakjainak mozdulataiból, portréinak arcáról - vázlatosságuk, a rajzi bizonytalanságok ellenére - nagy belső nyugalom árad, bizonyítva Moholy lényegmeglátó képességét, mély emberismeretét és ösztönös rajzos tehetségét. Az alakoknak és az arcoknak a karakterisztikus jellemzőit ragadta meg, amit gyakran humorral jelenített meg. Már e néhány korai műve is érett alkotásnak tekinthető (10). Első portrérajzainak folytatásaként a háború után (1920) egész sor portrét rajzolt kortársairól, barátairól. Korai stílusának minden jellemzője - a tiszta kontúrrajzok, a lényegre törés, a modellek kiváló jellemrajza, az áttekinthetőségre való törekvés, a belső feszültségeket érzékeltető sajátos erejű fogalmazás - e realista portrésorozatában összegződik. Stílusában - bevallása szerint - a régiek közül Rembrandt és Van Gogh, a haladó magyar művészek közül pedig Nemes Lampérth, Uitz és Tihanyi Lajos módszerét ötvözte, a "szintetizmus" követelményének eleget téve (11).
 

Moholy Nagy László: Táj szögesdróttal. 1918. Papír, ceruza, 47,5x61 cm

 

Moholy Nagy László: Czimbál főhadnagy. 1918. Karton, ceruza, 160x110 mm, Hadtörténeti Múzeum

 

A fronton készült tájrajzairól is ugyanez mondható el, hiszen a természetet is a kozmikus egység részeként értelmezte. Amíg azonban az ember ábrázolásánál a lelki dimenziók érzékeltetésével fejezte ki a valóság teljességét, a természeti táj esetében új kifejezési eszközökkel kísérletezett. Kísérletezései közben talált rá arra a kifejezési eszközre, amely egész művészi munkásságának alapját jelentette. Ez a kifejező eszköz a vonal. Egy későbbi önvallomásában Moholy így beszél erről a felfedezéséről: "Az volt a célom, hogy mindent a vonallal fejezzek ki, és ezenközben izgalmas tapasztalaton estem át: Különösen akkor, amikor túlhangsúlyoztam a vonalakat. Miközben megpróbáltam három dimenziót ábrázolni, segédvonalakat használtam ott, ahol közönséges vonalakat nem szoktak. Az eredmény bonyolult vonalháló lett, sajátos térbeli jelleggel, amelyet egészen új problémák megoldására lehetett felhasználni. Például, egy ilyen vonalháló révén ki tudtam fejezni az ég szférikus hajlását, mint egy gömb belsejét... A rajzokból ritmikailag elrendezett (tagolt) vonalhálók lettek, amelyek nem annyira a tárgyakat, mint az én rájuk irányuló feszültségemet mutatták." (12). Körkörös vonalhálókkal rajzolt Táj szögesdróttal című rajza Moholy vonalkísérleteinek első darabja. Ugyanezt a rajzi megoldást követi 1920-as portréin is. Lényegében egy olyan technikai problémára kereste a választ, amely már korábban is felvetődött: hogyan lehet a síkdimenziós vásznon (papíron) a többdimenziós valóságot visszaadni. Ezt a kérdést a reneszánsz festői is felvetették, majd a 19. század végén elsősorban Cézanne-t foglalkoztatta újra. Az előbbiek válaszkeresése vezetett el a festészetet forradalmasító enyészpontos perspektíva felfedezéséhez, Cézanne pedig a testek térbeli ábrázolásának megoldásával találta meg a választ ugyanerre a kérdésre. De, mint ismeretes, ugyanarra a problémára egyszerre több válasz is adható, és a kapott válaszok soha nem merítik ki az összes válaszadási lehetőséget. Éppen emiatt, a probléma máskor és máshol újra felmerülhet és új, immár az adott körülményeknek megfelelő válaszok születhetnek. Visszatérve indító gondolatunkhoz, a tehetséget éppen az minősíti, hogy felismeri-e az ebbe a sorozatba való belépés megfelelő időpontját vagy sem. Előbbi esetben jönnek létre a zseniális felfedezések, az utóbbi a tehetség elkallódásához vezet. Moholy indulásakor rendelkezett azokkal a személyes adottságokkal (nyitottság, problémaérzékenység, koncentrálóképesség, rajzos készség, empátiaképesség, szociális érzékenység, erős kitartás), amelyek a tehetség alapfeltételei. A felismerést, hogy a művészetet életformájává kell tennie, a háború és sebesülésének katartikus élménye váltotta ki benne. Innen azután egyenesen vezetett az út a világhírig.
 

Előzmények és folytatás

A polgári származású Nagy László 1895-ben született Bácsbodrogon. Apja korán elhagyta a családot, majd az édesanya halála után a Tisza-parti Mohol községben élő ügyvéd nagybácsi vette át a három Nagy fiú nevelését. A Moholy előnév a község nevéből származik. 1914 őszén behívták katonának az orosz frontra. 1918-ban, sérülése miatt, felmentették. 1918-ban állította ki a Ma közös kiállításán expresszív stílusban készült, dinamikus rajzait. 1919 decemberében Bécsbe, majd néhány hónap múlva Berlinbe emigrált. Berlinben kapcsolatba került a dadaista mozgalommal és El Liszickijen keresztül az orosz konstruktivizmussal. Kassák Lajos megbízásából ő volt a Ma berlini munkatársa. 1922-ben Kassákkal együtt szerkesztette az Új Művészek könyvét. 1922-25 között rendszeresen publikálta konstruktív linómetszeteit a Sturm folyóiratban. 1922-től gyakran vett részt a Strum Galéria kiállításain is, ahol Péri Lászlóval volt nagyobb (1922-23), közös kiállítása, 1925-ben Scheiber Hugóval, Ottó Nerlingerrel és Küthével közösen. Ez idő tájt a transzparencia, a fény és a mozgás problémái foglalkoztatták. 1922-ben részt vett a weimari konstruktivistatalálkozón. Feltehetően ennek köszönheti, hogy 1923 márciusában Walter Gropius meghívta tanárnak a weimari Bauhausba, az onnan éppen távozó J. Itten helyére. Moholy az előkészítő tanfolyamon tanított és a fémműhelyt vezette. Gropiusszal közösen szerkesztette a Bauhaus könyvek sorozatot. Ebben a sorozatban jelentek meg előadásai Festészet, fotográfia, film (1927) és az Anyagtól az építészetig (1929) címmel. Kamera nélküli fotogramokat, kollázsokat és fotóplasztikát is készített. 1926-1936 között kísérletezett a filmforgatással is. 1924-34 között Berlinben élt, színpadterveket készített Piscator számára és a berlini operának. Foglalkozott belsőépítészettel, reklámgrafikai, tipográfiai és publicisztikai tevékenységgel is. 1924-ben részt vett a moszkvai német kiállításon, 1924-ben, 1929-ben és 1931-ben a berlini November csoport tárlatain. Fény-tér-modulátorát, amelyről filmet is forgatott, 1930-ra fejezte be. 1933-ban Görögországban részt vett a CIAM kongresszusán.

1934-35-ben Hollandiában, 1935-36 között pedig Angliában élt. 1937-ben, Gropius hívására az USA-ba emigrált, Chicagóban telepedett le és az ottani Új Bauhaust vezette. 1938-ban alapította meg Design magániskoláját, amely 1944-től intézet lett. Haláláig a Bauhausban elkezdett pedagógiai tevékenységét folytatta tovább, az "összművészet"-gondolat jegyében. 1945-ben New Yorkban, 1975-ben Budapesten a Nemzeti Galériában, 1995-ben Chicagóban rendeztek műveiből emlékkiállítást. 1946-ban, 51 éves korában halt meg Chicagóban.

Irodalom

  1. Passuth Krisztina: Moholy-Nagy. Budapest, 1989.
  2. Turok Margit: Művészeink az első világháborúban. Magyar Szemle, 1994. július.
  3. Passuth i. m.
  4. Nagy Jenőnek, Moholy-Nagy László bátyjának visszaemlékezése 1975. október 25-én. Közli: Passuth Kr. i. m.
  5. Passuth i. m.
  6. A hadifestők csoportjához tartozott: Rippl Rónai József (1916), Kisfaludi Strobl Zsigmond(1916), Aba Novák Vilmos (1914), Pór Bertalan (1917), Fényes Adolf (1917), Frank Frigyes (1916), Vaszary János (1917), Sidló Ferenc (1917), Lányi Dezső (1917), Stróbl Alajos (1916), Hermann Lipót (1915), Ligeti Miklós (1915), Nagy István (1915), Mednyánszky László (1915). Parancsnokuk Zádor István festőművész volt
  7. Passuth i. m.
  8. Moholy-Nagy László naplója. Részlet. 1919. május 15. Közli: Sybil Moholy-Nagy in: Moholy-Nagy: Experiment in Totality. New York, 1950. 12. l.
  9. 1917-ből: Ülő sebesült katona (papír, fekete és színes ceruza, 150X95 mm.); Ülő katona (papír, fekete és színes ceruza, 123X89 mm.); Biliárdozó katonák (papír, fekete és színes ceruza, 93X145 mm).; Katona a vonaton (papír, fekete és színes ceruza, 87X137 mm).; 1918-ból: Czimbál főhadnagy (papír, ceruza, 140X90 mm.); Ismeretlen katona portréja (papír, ceruza, 140X90 mm.); "Te se haragudjál zászlós" (papír, ceruza, 140X90 mm.); "Ez is a ..." (papír, ceruza, 140X90 mm.)
  10. Passuth i. m.
  11. Passuth i. m.
  12. Moholy-Nagy: The New Vision and Abstrakt of an Artist. New York, 1967. 68.l.