Magy Immunol/Hun Immunol 2004;3(2):26-32.

HORUS

Az immunológia kezdetei Magyarországon – 4. rész


Részlet dr. Karasszon Dénes és dr. Csaba Béla: Az Immunológia magyar mesterei című könyvéből (1992)

 

Aujeszky Aladár működésének jelentősége az immunológia hazai történetében

Az egyetemes mikrobiológia magyar mestere Aujeszky Aladár, aki a róla elnevezett vírusos encephalitis („Aujeszky-betegség”) felfedezésével (1902) örökre beírta nevét a mikrobiológia történetébe, széles körű bakteriológiai működésén kívül jelentős szerepet vállalt az immunológia hazai fejlesztésében is.

Még Hőgyes intézetében foglalkozott a pestis szerológiai (agglutinációs) diagnosztikájával (1901); később, az Állami Bakteriológia Intézet vezetőjeként a földművelésügyi minisztertől kapott megbízást a különféle oltóanyag-termelő vállalatok által előállított oltóanyagok és szérumok ellenőrzésére (1907); 1910-ben az allergiás diagnosztikai célokra szolgáló tuberkulin- és mallein-, majd több állatgyógyászati vakcina- és szérumtermelésre kapott megbízást. Nagyszerű összefoglalását adta az immunológia akkor legkorszerűbbnek számító teljes ismeretanyagának 1912-ben megjelent „A Baktériumok Természetrajza” című 178 oldal terjedelmű könyvének VII. fejezetében, majd 1924-ben kiadott „Általános Bakteriológia” című tankönyvében. Nem kevésbé jelentősek azok az eredményei sem, amelyeket a kutyák veszettség elleni immunizálása terén kezdetben önállóan, majd munkatársak (Csontos, Kertay) bevonásával ért el. A feladatot Aujeszky még mesterétől, Hőgyes Endrétől kapta, a megvalósítás azonban már egyedül az ő érdeme: a legelső tömeges állatoltásokat a világon elsőként 1902-ben végezte. Az akkori körülményes és hosszadalmas oltási eljárás azonban nem kedvezett a rendszeres tömeges védőoltások elterjedésének. Fordulat akkor következett be, amikor az egyetlen oltásból álló „japán módszer” (Umeno és Doi módszere) ismertté vált. A megfelelően módosított és a hazai viszonyoknak megfelelően alkalmazott, majd kötelezővé tett preventív oltásokkal sikerült a veszettséget Magyarországról kiirtani.

Jelentősek Aujeszkynek a tuberculosis elleni immunitásra vonatkozó kutatásai, de figyelemreméltó iskolaalapító képessége is: tanítványai, illetve később munkatársai mind a mikrobiológia és immunológia, illetve a gyakorlati oltóanyag-termelés vezető pozí- cióiban folytatták mesterük munkáját.

Aujeszky munkatársai sorából kiemelkedik Darányi Gyula (1. ábra), aki immunitástanból szerzett egyetemi magántanári képesítést a budapesti tudományegyetemen (1924); ezt követően Szegeden, utóbb a budapesti tudományegyetem orvosi karán lett a közegészségtan professzora (1931–1945). Sokoldalú közegészségtani tevékenységéből ezúttal kizárólag immunitástani vizsgálatait kiemelve említjük a vér kolloidlabilitására, valamint a vércsoport-kutatások megindítására vonatkozó vizsgálatait.

1. ábra. Darányi Gyula (1888–1958).

Darányi Gyula

Kolloidlabilitási reakciójának (1920) lényege, hogy a szövetszéteséssel járó krónikus folyamatok során a szérumban a globulinok az albuminokhoz viszonyítva megszaporodnak: az albumin-globulin index csökken, hyperglobulinaemia keletkezik. Ennek kimutatására a reakciók egész sora jött létre, miközben Darányi maga a fehérjefrakciók kvantitatív mikroanalízisét dolgozta ki (1931).

Vércsoportkutatások céljaira intézetében 1934-ben öröklési és eugéniai osztályt létesített s főként ikerkutatással foglalkozott. E vizsgálatai – jóllehet a vércsoportok, a komplementkötési próbák, a szérumösszfehérjék mennyisége, a kolloidlabilitási próbák a 15 pontban meghatározott egyéb örökléstani diagnosztikai eljárások értékeivel egybevetve figyelemreméltó eredményeket szolgáltattak – az ellene koholt vádak szerint az úgynevezett „fajbiológia” érdekeit is szolgálták, s ezért Darányit a II. világháború befejeztével (1945) nyugdíjazták.

 

A szerológia magyar mesterei

Az immunológia fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű volt az antitestek in vitro kimutatását lehetővé tevő szerológiai vizsgáló eljárások (agglutináció, hemagglutináció, precipitáció, flokkuláció, komplementkötési reakció és mások) kidolgozása és alkalmazása. E módszereket az immunológia gyakorlataként bakteriológiai, közegészségtani, állatjárványtani, valamint oltóanyag-termelő intézeteinkben és laboratóriumainkban baktériumok identifikálására, immunszérumok értékének meghatározására, egyes megbetegedések laboratóriumi diagnosztizálására, vércsoport-meghatározásra, vérnyomok kimutatására és eredetének meghatározására stb. alkalmazták. Az ide vágó vizsgálatok részeredményeinek összefogla-lását Aujeszky, Preisz, Rigler, Hutyra tan- és kézikönyveiben találjuk. A szorosabb értelemben vett immunológiai kutatások céljait szolgáló vizsgálatok mellett külön jelentőségre emelkedett a szerológiai diagnosztika azoknak a szűrővizsgálatoknak bevezetésével, amelyeket a járványosan fellépő fertőző emberi és állatmegbetegedések felismerésére, elsősorban a „rejtett” fertőzések felkutatására alkalmaztak. E vizsgálatok sorából főként Tomcsik és munkatársai, valamint Marcis tevékenysége emelkedik ki.

Tomcsik József (2. ábra), az immunológia nemzetközileg elismert szaktekintélye, már orvostanhallgató korában Preisz intézetében dolgozott. Itt sajátította el azokat a szakismereteket és azt a fáradhatatlan kutató szellemet, amely őt körének nagynevű mikrobiológusává és immunológusává tette. Sokoldalú tudományos működéséből ezúttal kizárólag a szerológiai vizsgálatait emeljük ki, az immunológia egészét érintő jelentős eredményeit később ismertetjük.

2. ábra. Tomcsik József (1898–1964).

Tomcsik József

Tomcsik „hivatásos” szerológusi pályafutása tulajdonképpen 1927-ben indult, amikor is 1923-ban elnyert Rockefeller-ösztöndíjas tanulmányútjáról, majd a Rockefeller-alapítvány támogatásával teljesített több éves pekingi kiküldetéséről (az ottani kórbonctani intézet bakteriológiai osztályának volt a vezetője) visszatérve, a Johan Béla igazgatása alatt megnyitott Országos Közegészségügyi Intézet (1927) szerológiai osztályának élére nevezték ki.

Feladatköre a mindaddig több intézetben szétszórtan, más-más módon végzett, s ezért nehezen értékelhető szerológiai vizsgálatok (Widal-, Wassermann- és más reakciók) egységesítése, országos méretű kiterjesztése lett. Emellett egy időn át az országban forgalomba kerülő szérumok tisztaság, értékmérés és hatékonyság szempontjából végzendő ellenőrzését is a Tomcsik vezetése alatt működő osztálynak kellett elvégeznie.

A munka megkezdésekor nemcsak a szerológiai osztály küzdött a fejlődéssel járó nehézségekkel, hanem a syphilis szerodiagnosztikája is. A Wassermann-reakció széles körű elterjedését ugyanis akadályozta annak alacsony fokú érzékenysége és nehézkes kivitelezhetősége. Zavarólag hatott, hogy a reakció specificitását is jogos támadások érték, ennek következtében világszerte számos laboratóriumban azon különféle módosításokat hajtottak végre. Szükségessé vált a lues-szerodiagnosztika nemzetközi egységesítése. Nem csekély büszkeséggel kell megállapítanunk, hogy az Országos Közegészségügyi Intézet szerológiai osztálya – bár 1927. szeptember 6-án vezette be naplójába az első Wassermann-reakció végrehajtását – 1928-ban, a Népszövetség Egészségügyi Szervezetének a luesszerológiai reakciók egységesítésére irányuló munkaprogramja keretében máris átütő sikert aratott: a belgrádi, budapesti, prágai, varsói és zágrábi közegészségügyi intézetek szerológiai osztályainak a Wassermann-reakció különféle módozatait összehasonlító vizsgálatai során a Tomcsik vezette munkacsoport eredményei bizonyultak a legérzékenyebbnek, kielégítő specifitás mellett.

Tomcsik irányításával a szerológiai osztály munkaköre bővült új szerológiai eljárások (Kahn-, Citochol-, Meinicke-reakció) bevezetése, továbbá a luesantigén-készítés feladatának átvállalása által, s végül sor kerülhetett az országban több helyen (az egyetemi bőrklinikán; Székesfővárosi Közegészségügyi Intézetben, a hódmezővásárhelyi közkórház laboratóriumában) különféle módon végzett lues-szerodiagnosztikai vizsgálatok Tomcsik által ajánlott országos egységesítésére.

Tomcsik nem sokkal később – átmenetileg – megvált az Országos Közegészségügyi Intézettől (a szegedi Tudományegyetemen lett a közegészségtan egyetemi tanára 1932-ben), 1936-ban azonban vissza-tért Budapestre és Johan Béla utódaként átvette az Országos Közegészségügyi Intézet vezetését. A szerológiával természetesen továbbra is foglalkozott. Tanulmányozta a hemagglutináció alapjait, s majd később, már svájci (baseli) tartózkodása alatt dolgozott ki új szerológiai eljárást a mononucleosis infectiosa szerodiagnosztikájára. Az ő általa meghonosított kutatószellem vezette jelentős szerológiai eredmények kidolgozásához Oláh Gábor, Kun Lajos, Mandula Ferenc, Erdős László, Takátsy Gyula munkásságát. Tevékenységük alapján valamennyien kiérdemelték a „szerológia mestere” címet.

Takátsy Gyula (3. ábra) pályáját Fenyvessy közegészségtani intézetében kezdte, 1942-től már az Országos Közegészségügyi Intézet kutatójaként a kiütéses typhus elleni oltóanyag termelésében vett részt. Utóbb – 1948-tól – a víruskutató laboratóriumba lépett át s itt az influenzavírus-kutató laboratórium vezetőjeként jelentős eredményeket ért el az influenzavírusok biológiai tulajdonságainak, antigénszerkezetük változékonyságának, a különféle influenzavírus-variánsok kórtani és járványtani jelentőségének, az influenzavírusok ökológiai jelentőségének, továbbá az influenza elleni hatékony vakcinák előállításának és gyakorlati alkalmazásának kutatása és megvalósítása terén. E munkássága közben dolgozta ki az először még „Takátsy-kacs” néven ismertté vált Mikrotitrátort (1948), amely a plexilemezbe fúrt csövecskékkel együtt, a feltaláló által folyamatosan tökéletesítve rövid idő alatt világszerte elterjedt és a virológiai, immunológiai, sőt egyéb kutatólaboratóriumoknak is standard vizsgáló eszközévé vált.

3. ábra. Takátsy Gyula (1914–1980).

Takátsy Gyula

Nem kevésbé jelentős szerodiagnosztikai tevékenység indult meg a magyar állat-orvostudomány világhírű tudósa, Hutyra Ferenc (1860–1934) irányítása alatt az Állatorvosi Főiskola Járványtani Intézetében. E vizsgálatok élén Marcis Árpád neve áll.

Marcis pályakezdése éppen egybeesett az immunanyagok kimutatását lehetővé tévő szerodiagnosztikai eljárások bevezetésével. Hutyra – felismerve a szerodiagnosztikának éppen a szubklinikai (inapparens) fertőzöttség kimutatására alkalmas voltát, s ennek különösen az anthropozoonosisok elleni küzdelem céljait szolgáló közegészségügyi jelentőségét – doctorandusainak mind ebből az új tudományágból adott disszertációs feladatot. Marcisra a malleus szerodiagnosztikájának tanulmányozását bízta, s ezért tanulmányútra küldte Berlinbe Schütz professzorhoz, a neves malleuskutatóhoz, e betegség kórokozójának egyik felfedezőjéhez.

Az agglutinációs próba végrehajtásának elsajátítása után Marcis a malleusos fertőzöttség kimutatásának Schütz és Schubert által kidolgozott komplementkötési reakciójával is megismerkedett. Nemcsak magát az eljárást, annak elvégzését és értékelését gyakorolta be, hanem a szerológiai szűrővizsgálatok eredményeire alapozott malleuseradicatio Németországban jól bevált módszerét is tanulmányozta.

Itthoni feladatköre különösen az I. világháború befejeztével szélesedett ki. A háborús események következtében ugyanis országunk állat-egészségügyi viszonyai jelentős mértékben romlottak. A malleus, amelyet a malleinpróbák széles körű alkalmazásával korábban már sikerült az országból kiirtani, újból támadt és súlyos problémákat okozott. Ekkor derült ki, milyen jelentős lépés volt a malleus szerodiagnosztikájának bevezetése. A malleus felismerése ugyanis akár klinikai, akár kórbonctani vizsgálattal, nem könynyű feladat. A malleinpróbák megbízhatósága az aspecifikus reakciók miatt erősen kétségbe vonható. A Marcis által bevezetett agglutinációs, komplementkötési, konglutinációs és precipitációs próbák összesített eredményei alapján pozitívnak minősült lovak kiirtásával, a folyamatosan végzett szerológiai szűrővizsgálatokra épített mentesítési program következetes végrehajtásával 1920-ra sikerült az országot ettől az antibiotikum felfedezése előtti korban az emberre is biztos halált jelentő lóbetegségtől megszabadítani. Közben sikerrel adaptálta módszerét az ember malleusának szerodiagnosztikai felismerésére. Ennek kapcsán a hazai közegészségügy, szerológia, epidemiológia vezető személyiségeivel (Johan Bélával, Tomcsik Józseffel, Petrilla Aladárral) tartott fenn szoros kapcsolatot, egyben jelentős eredményeket ért el a malleuskutatásban. Tanulmányozta többek között a lovak vérsavójával végzett komplementkötési próba során fellépő aspecifikus reakciót: a malleusantitestek diaplacentaris transzportja alapján vizsgálta a maternális immunitás kérdéseit. Kutatásainak eredményei alapján az unitárius felfogással szemben állást foglalt az antitestek heterogenitása mellett.

Marcis megállapításai nemcsak önmagukban figyelemreméltók, hanem azért is, mert a szerológiát ebben a korban sokan hajlandók voltak a bakteriológia egyszerű technikai segédeszközeként kezelni. Marcis számára azonban a szerológia „opera princeps et prope omnis” volt. Pasteurrel vallotta, hogy „nincs alkalmazott tudomány, csak a tudomány alkalmazása. A tudomány egy, csupán az ember az, aki szellemi képességeinek korlátolt volta miatt kategó- riákat különít abban.”

További munkássága során Marcis figyelemre méltó eredményeket ért el számos fertőző állatbetegség, köztük az emberre is veszélyt jelentő brucellosis szerodiagnosztikája terén: ennek kapcsán a szerodiagnosztikát „esetdiagnosztikából” tényleges „járványtani diagnosztikává” fejlesztette. Szerodiagnosztikai vizsgálatainak eredményeit sorokba, oszlopokba, táblázatokba rendezte, ezáltal szabályszerűségek, törvényszerűségek megállapítása vált lehetségessé. Rutinszerűen végzett szerológiai szűrővizsgálatainak eredményeként – miután adatainak tudományos feldolgozását, matematikai-logikai értékelését is el tudta végezni – új tudományos megállapítások születtek.

A szűrővizsgálatok adatainak „táblázása” mellett nem feledkezett meg a diagnosztikai eljárások tökéletesítéséről sem, ezért foglalkozott behatóan – 1915-től kezdődően – a brucellás fertőzöttségnek a tej szerológiai vizsgálata alapján történő kimutatásával stb. Az állatjárványok elleni küzdelem specifikus és aspecifikus feladatainak szervezése kapcsán mindig hangoztatta az állategészségügy közegészségügyi jelentőségét.

Itt említjük a Székesfehérvárott született (1890) Forbáth Sándor nevét, aki az I. világháború idején fellépett járványos betegségek tanulmányozásával gyűjtött immunológiai tapasztalatait foglalta össze „Die Immunitaetslehre und deren praktische Anwendung im Kampfe gegen die Kriegsseuchen” címmel (1916). A bécsi és berlini német nyelvű kiadással egy időben Forbáth magyar nyelven is megjelentetett egy „A serologia alapvonalai és a védő és gyógyoltások” (Budapest, 1916) című könyvet, a sokra hivatott szerző azonban a harmincas évek elején Ang-liába távozott, ottani működéséről nem rendelkezünk elegendő információval.

Említjük végül Elek István (Stephen Elek) (1914– 1992) nevét: ő Budapesten született, majd Londonban szerzett orvosi diplomájával a Harvard Egyetemen lett a bakteriológia professzora (1957). Sokoldalú mikrobiológiai tevékenységén kívül immunológiai szempontból jelentős a nevét viselő „Elek plate” módszer, amely a diphtheria-baktériumtörzsek toxintermelő képességének kimutatására szolgáló eljárás agar közegben végbemenő kettős diffúziós antigén-antitest reakció.

 

Tomcsik József és az Országos Közegészségügyi Intézet működésének jelentősége a magyar immunológia történetében

Hutyra visszavonulása (1928), majd halála (1934), valamint Aujeszky halála (1933) után az immunológia hazai művelésének súlypontja – az addigi „állatorvosi” hegemóniát elveszítve – fokozatosan az orvosi-közegészségügyi irányba tolódott. Ennek az irányzatnak az élén a kitűnő Preisz-tanítvány, Tomcsik József (1898–1964), az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője, majd igazgatója állt, aki részint maga ért el immunológiai kutatásaival nemzetközi érdeklődést keltő eredményeket, részint kiváló tanítványok sorát állította az immunológia szolgálatába.

Tomcsik szerológiai munkásságáról már megemlékeztünk. Ezúttal azokat a vizsgálatait említjük, amelyek őt – a hazai szakmai vezető szerep kivívása után – nemzetközi viszonylatban is korának egyik legismertebb immunológusává tették.

Jelentős sikereket ért el Tomcsik munkatársával, a tragikus sorsú Faragó Ferenccel (1905–1950) a diphtheria elleni védőoltások terén. Munkásságuknak köszönhetően Magyarország a világon elsőként tehette kötelezővé a diphtheria elleni védőoltásokat. A kutatások érdemi részét Faragó végezte, aki egyébként figyelemreméltó eredményeket tudott felmutatni a pertussis és a scarlatina elleni immunizálási kísérleteivel is, hiperimmun antipertussis szérumot állított elő; Glennyvel egy időben – de tőle függetlenül – mutatta ki a „mineral carrier” adjuváló hatását: Tomcsikkal közösen bevezetett depotmódszere a korábban alkalmazott háromszori oltás helyett egyetlen anatoxinos oltást igényelt a kielégítő immunitás létrehozásához. Faragó – máig tisztázatlan eredetű oltási baleset lelkiismereti terhétől szabadulni kívánva – önkezével vetett véget életének (1950).

Tomcsiknak köszönjük a BCG-oltások hazai meghonosítását. Munkatársával, Erdőssel megkezdett vizsgálatai eredményeként az eredeti perorális vakcinációról az intracutan oltási módszerre tértek át s az 1936–1942 közötti időszakban már 25 000 Mantoux-negatív csecsemőt részesítettek védőoltásban. Módszerük alkalmazásával – igaz, már Tomcsik közreműködése nélkül – sikerült a csecsemőkori tuberculosismorbiditást a minimumra, a mortalitást gyakorlatilag nullára csökkenteni.

Elméleti immunológiai szempontból figyelemreméltó, hogy Tomcsik volt az első, aki egy hapten antigéntermészetét bebizonyította (1924): egy Bacterium lactis aerogenes törzsből szénhidrátszerű anyagot állított elő. Ennek poliszacharid jellegét tisztázta és azt is kimutatta, hogy „első típusú” haptenként viselkedik. Ezután a teljes baktériummal nyulakat immunizált, s az így előállított immunsavót tengerimalacba fecskendezte. Az ezáltal passzívvá szenzitizált tengerimalacok minimális (0,03 mg) hapten intravénás befecskendezése hatására anaphylaxiás sokkban elpusztultak. Ez volt az első olyan kísérlet, amely egy hapten teljes értékű antigénhatását igazolta.

Mesterétől, Preisz Hugótól „örökölte” az anthraxbacilus antigenitása iránti érdeklődését. Kimutatta, hogy in vitro a csökkent virulenciájú törzsek is képesek lehetnek tokképződésre. Megállapította továbbá, hogy az anthraxbacilusok tokja nem poliszacharidból, hanem polipeptidből áll. Vizsgálatait a későbbiekben Ivánovics és Bruckner folytatta. Tomcsik jóval később, már baseli professzorsága idején [a Magyarországon született Robert Doerr (1871–1952), tanszéki utódaként] újból visszatért az anthraxtémához és ötletes módszert dolgozott ki a baktériumsejtek és spórák felületén kimutatható poliszacharidok és polipeptidek elhelyezkedésének tanulmányozására. Ennek kapcsán eredményes vizsgálatokat végzett membránantigének izolálása, tulajdonságaiknak és topográfiájuknak meghatározása céljából.

Tomcsik immunológiai munkásságának hazai viszonylatban egyik – hatását tekintve talán legjelentősebb – alkotása kiváló immunitástani tankönyve, amely Lovrekovich bakteriológiai és Lőrincz parazitológiai tankönyvével egybekötve, Johan Bélának ajánlva, 1935-ben jelent meg és hosszú időre a mikrobiológusok, immunológusok és parazitológusok „bibliája” lett. A monográfia jellegű, 116 oldal terjedelmű fejezet az immunológia elméleti ismeretanyagának oly kitűnő, átfogó jellegű, magas szintű s mégis közérthető bemutatása, hogy mellette elegendő volt csupán laboratóriumi diagnosztikai segédkönyvekben (Lissák, Láng, Rex-Kiss és mások) összefoglalni az immunológia gyakorlati módszereinek technológiáját.

Johan és Tomcsik közös munkájának lett az eredménye, hogy az Országos Közegészségügyi Intézet a fertőző betegségek elleni küzdelem élére állva, mind a tudományos kutatásban, mind a gyakorlati feladatok végrehajtásában vezető szerephez jutott.

Figyelemreméltó megállapításokat tettek magyar kutatók az influenzakutatás terén: az 1918–1919. évi pandémia alkalmával Johan és Bence – feltételezve a kórokozó vírustermészetét – rekonvaleszcens szérummal próbálkoztak a járvány megfékezésére. A Balogh E. által felvetett, de csupán patológiai evidenciára alapozott vírusetiológia angol kutatók (Smith, Andrews és Laidlaw, 1933) által történt bizonyítása után Magyarország is bekapcsolódott az influenzakutatásba: az Országos Közegészségügyi Intézetben a Rockefeller Alapítvány támogatásával influenzakutató osztály létesült, amely az amerikai R. M. Taylor vezetésével nemcsak elsőként izolálta Közép-Európában az influenzavírust és mutatta ki annak hörcsögre való közvetlen átoltási lehetőségét (Dreguss), hanem immunizálási kísérleteket is kezdeményezett (Taylor és Dreguss, 1937, 1940).

Taylor 1939-ig működött az Országos Közegészségügyi Intézetben. Távozása után munkatársai, az ő általa megkezdett munkát folytatva vizsgálták (Dreguss), hogy a szárítás mennyiben befolyásolja az influenzavírus virulenciáját és antigenitását. Megállapították, hogy a vákuumban szárított vírussal védőoltásban részesített fehéregerek éppúgy immunissá válnak, mint a frissen izolált vírussal oltottak. A Phylaxia kutatóival (Hoffmann, Szathmáry) együttműködve megerősítették külföldi kutatók megállapítását, hogy a sertés is fogékony a humán influenza vírusa iránt és hozzákezdtek sertésben a humán influenza hiperimmunszérum előállításához. Magas titerű immunsavójukkal előbb egereket immunizáltak, biztató eredménnyel; utóbb 90 ember passzív immunizálását is megkísérelték, a szérumpermetnek a légutakba juttatása útján (1941). Az influenza szerodinamikájának egyszerűsítését szolgálták azok a vizsgálatok, amelyek a komplementkötési próba alkalmazását tették lehetővé a fertőzöttség felismerésére (Dreguss és Fazekas). Kísérleteiket a háborús események szakították félbe.

Lovrekovich, Rauss, Ujhelyi és mások munkássága nyomán a hastífusz (thypus abdominalis), a diphtheria, a kiütéses tífusz, a brucellosis és további fertőző betegségek hazai előfordulásának igen jelentős csökkenése tanúsítja az Országos Közegészségügyi Intézetben végzett vizsgálatok elméleti és gyakorla- ti eredményeit. Mindezek részleteinek felsorolása egyenként is külön-külön monográfia megírását tenné szükségessé. Összefoglalva csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy e tevékenység élén a Tomcsik által nevelt, az ő nyomdokain haladó kutatógárda állt, miközben Tomcsik maga 1943-ban – a hitleri megszállás elől – Svájcba költözött, ahol a baseli egyetem Közegészségtani és Bakterológiai Intézetének vezetőjeként folytatta eredményes kutatásait haláláig (1964).

 

Backhausz Richárd és a HUMÁN Oltóanyagtermelő és Kutató Intézet működésének jelentősége a magyar immunológia történetében

A Hutyra és Köves által alapított Phylaxia Szérumtermelő Rt. 1924-ben „Human laboratóriummal” bővült [lásd Magyar Immunológia 2203;2(1):34.]. Feladata elsősorban a diphtheriaellenes immunszérum termelése volt, de az újonnan létesített laboratórium Johan Béla (1889–1983) vezetése alatt intenzív kutató tevékenységhez is kezdett, melynek eredményeként már 1926-ban polivalens dysenteria-, valamint Pneumococcus-szérum, Dick toxin, Salmonella typhi-, S. paratyphi A- és S. paratyphi B agglutináló savó, hemolizin, majd a következő évben (1927) tífusz-, paratyphus A- és paratyphus B-vakcina, S. typhi-, S. paratyphi A és S. paratyphi B diagnosztikus bakteriális antigénszuszpenziók, valamint „Serotyp” vércsoport-meghatározó szérum került forgalomba.

A kimagasló tudományos működés alapján a Johan által vezetett első immunológus kutatógárda tagjai magasabb pozícióba kerültek: Johan az Országos Közegészségügyi Intézet élére állt; Kanyó Béla, aki immunológiából egyetemi magántanári képesítést szerzett, a Szegedi Tudományegyetemen lett a higiéné professzora. Az ő, illetve a velük távozó munkatársaik helyébe lépő, akkor ifjú immunológusok sorából kiemelkedik Backhausz Richárd (4. ábra), aki meghatározó szerepet vállalt a „Humán Főosztály” (1952) Phylaxiától való különválasztásában és „HUMÁN Oltóanyagtermelő és Kutató Intézet” néven önálló vállalattá fejlesztésében, miközben ő maga a hazai immunológia tudományának vált egyik vezető személyiségévé.

4. ábra. Backhausz Richárd (1920–1971).

Backhausz Richárd

Backhausz – intézetének munkatársaival, akik közül elsősorban Joó István és Réthy Lajos neve és működése említendő –, a Johan által megszabott irányt követve a gyakorlati termelői tevékenység mellett mind a fejlesztésre, mind a kutatásra nagy súlyt fektetett. A termelés is jelentősen átalakult. Az önállósulás időpontjában főként csupán profilaktikus szérumokat, vakcinákat és szerobakteriológiai diagnosztikumokat készítettek, utána azonban hamarosan hozzákezdtek a gammaglobulin (Richter és munkatársai), majd a vérkészítmények, a vértartósító és infúziós oldatok előállításához: az 1960-as években jelentősen megnőtt a diagnosztikumok választéka, majd a legkorszerűbb immunkémiai reagensek sorozatának előállításával a Humán Intézet más immunológiai diagnosztikai és kutató intézmények munkáját is standard készítmények előállításával segítette. Mindehhez jelentős kutatómunkára volt szükség, ennek a tevékenységnek is Backhausz állt az élére. Sorra vezették be és tették rutineljárássá az immunkémia legkorszerűbb módszereit. A géldiffúziós és immunelektroforézises módszerek hazai bevezetése és továbbfejlesztése, valamint más eljárások adaptálása segítségével jelentős eredményeket ért el Backhausz az immunglobulinok immunkémiai vizsgálatával. Tanulmányozta a terhességi izoimmunitást; vizsgálta az antitoxikus és antibakteriális immunitást; a természetes antitesteket; kutatásainak középpontjában főként az autoimmun állapotok diagnosztikája, az immundeficientiák és paraproteinaemiák tanulmányozása állt. Kutatásainak eredményeit számos folyóirati közleményen kívül több könyvfejezetben, valamint a Grundlagen, Ergebnisse und Anwendung der Immundiffusion und Immunelektrophorese (1967) című monográfiában foglalta össze. Tudományszervező tevékenységét jelzi a munkatársaival együtt 1958-ban megalapított Annales Immunologiae Hungaricae, amely folyóirat elsősorban a magyar immunológusok kutatási eredményeit hivatott a külföldi számára hozzáférhetővé tenni, de amelynek lapjait külföldi kutatók is előszeretettel veszik igénybe publikációs céljaikra (5. ábra).

5. ábra. Az Annales Immunologiae Hungaricae címoldala.

Az Annales Immunologiae Hungaricae címoldala