HORUS
Az immunológia kezdetei Magyarországon
3. rész
 
 
 

Magyar Immunol/Hun Immunol 2003;2 (1): 34-38.

Részlet dr. Karasszon Dénes és dr. Csaba Béla: Az Immunológia magyar mesterei című könyvéből (1992)


Detre László fellépése és az antigén szó eredete
 

1. ábra. Detre László közleménye az Ann. Inst. Pasteur 1899. évi 13. kötetében.

 

Detre (eredetileg Deutsch) László - első közleményeit még Deutsch, a későbbieket Detre/Deutsch néven írta, s csak néhány évvel a névváltoztatás után tért rá a Detre vezetéknév kizárólagos használatára - patológusnak, illetve bakteriológusnak készült. Külföldi tanulmányútja során, amikor is Bécsben Weischselbaum intézetében Landsteinerrel dolgozott együtt, majd Párizsban Mecsnyikov mellé került, jegyezte el magát az immunológiával: a párizsi Pasteur Intézetben, a typhus elleni immunitás tanulmányozása során (l899) alkotta meg az antigén szót és a specifikus ellenanyagok keletkezésének antigénteóriáját.

Az "antigén" szó megalkotásához számos legenda fűződik, például Kanyó szóbeli közlése szerint (1962) Detrének a budapesti Abbazia Kávéházban, társasági beszélgetés közben ötletszerűen jutott eszébe ez a kifejezés. A tények azonban bizonyítják, hogy Detre kétségkívül Párizsban, Mecsnyikov laboratóriumában dolgozva használta először az antigén szót, majd hazatérve a királyi Orvosegyesület szakülésén "A typhusellenes védőanyagok eredete" című előadásában is ismertette az "antigént" (1899). A Detre által felállított antigénteória lényege, hogy a korábbi különféle elképzelésekkel szemben a fertőzéssel szembeni immunitás nem a kórokozó baktériumok számára az élő szervezetben történt "túlszaporodásuk" következményeként alkalmatlanná váló körülmények hatására vezethető vissza, hanem specifikus antigéningerre jön létre.
 

Címlapkép: Fodor József (1843-1901).

 

Az antigén szó használata nagyon gyorsan elterjedt s a Landsteiner által inaugurált "antitest" mellett egyik leggyakrabban alkalmazott terminus technicusa lett a Fodor József alapvető megállapításaira épült, majd Behring és Kitasato által naggyá tett új tudományágnak, az immunológiának.

Detre nyugtalan kutató elméje nem elégedett meg az antitest-keletkezés antigénelméletének kidolgozásával, hanem fáradhatatlanul fordult újabb és újabb kérdések tanulmányozása felé. Kezdeményezte például immunológiai (szerológiai) eljárás alkalmazását az igazságügyi orvostanban a vérnyomok emberi vagy állati eredetének elkülönítésére (1901), javaslatát - mint láttuk - Preisz terjesztette az igazságügy-miniszter elé: leukotoxin-elméletével Detre elsőként ismerte fel és írta le a ma immunszuppressziónak nevezett jelenséget (1901); határozottan állást foglalt az antitestek pluralitása mellett akkor, amikor általánosan még hosszú időn át az unitárius elmélet volt divatban. Felfedezte és leírta a szerodiagnosztikában nagy jelentőségű zónajelenséget (1926): figyelemreméltó - bár nem publikált - eredményekkel járult hozzá a syphilises fertőzöttség felismerését lehetővé tevő komplementkötési próba (Wassermann- reakció) kidolgozásához: orvosdoktor létére jelentős szerepet vállalt a hazai állatgyógyászati töltőanyag-termelés megindításában. Elsők között termelt nagy testű állatokban (lovakban, szamarakban) anthrax elleni immunsavót. Immunszérumát, amelynek titrálására új, eredeti és azóta is alkalmazott módszert dolgozott ki, elsőként használta fel humán terápiás célokra: kezdeményezője volt hazánkban a szarvasmarha-brucellosis szerodiagnosztikájának. Széles körű szakirodalmi működéséből kiemelkedik "A gyakorlati immunizálás tana" (Budapest, 1906) című munkája, amely - mint fentebb említettük - az első összefoglaló jellegű önálló magyar nyelvű immunológiai monográfia, valamint K. Feistmantellel, a budapesti 16-os helyőrségi kórház diagnosztikai osztályának akkori vezetőjével közösen német nyelven megírt és Lipcsében kiadott "Impfstoffe und Sera" (1903) című könyve.

Az antigénkutatás terén a hazai kutatók közül Detre mellett Preisz, Tomcsik és Ivánovics nevét emeljük ki, megjegyezve, hogy e problémakör részleteinek kifejtése összeállításunk oly mértékű kiszélesítését tenné szükségessé, amilyenre jelen kereteink között nem vállalkozhattunk.
 

Liebermann Leó és az immunkémiai irányzat érvényre jutása

2. ábra. Liebermann Leó (1852-1926).

 

Liebermann Leó (2. ábra), amikor Fodor örökébe lépve beköltözött a hazai immunológiai kutatás fellegvárába, az orvoskari higiéné intézetébe, biokémikusként már annyira híres volt, hogy sokan nem is orvosnak, hanem kémikusnak vélték. Rá is szolgált erre: hazánkban az ő tevékenységéhez fűződik a biokémiai irányzat meghonosítása az orvostudományban. Egymás után jelentek meg feltűnést keltő írásai magyar, német és francia nyelvű szaklapokban. Közvetlen levelezést folytatott korának vezető tudósaival, s ő vezette be az elektromos pH-mérést a biokémiai vizsgálatokban. Ezek után érthető, hogy Fodor halála után (1901) a tudományegyetem orvosi kara aligha találhatott volna méltóbbat. Egyébiránt jellemző, hogy nem is nyújtott be pályázatot, azonban a professzori kollégium - több pályázó mellőzésével - ragaszkodott az ő személyéhez.

Liebermann munkássága eredményeként csakhamar új fény gyulladt ki a csendessé vált laboratóriumokban. Az addig inkább megfigyelésekre és tapasztalatokra épült immunitástanban Liebermann honosította meg a biokémiai szemléletet, s ezért őt a modern immunkémia egyik megalapítójának kell tekintenünk. Immunkémiai tanulmányaiban behatóan foglalkozott a baktériumtoxinok kémiai összetételével; tiszta állapotban állította elő baktériumok antigénjét; vizsgálta az immunitást biztosító antitestek különféle típusait: a hemagglutinint, a hemolizint: továbbá foglalkozott a komplementtel. A vörösvértesteket összecsapó hemagglutininekről és oldó hatású hemolizinekről Fenyvessyvel közösen cikksorozatot közölt (1907). Sokat foglalkozott ezekben az immunreakciókban részt vevő kiegészítő antitest, a komplement hatásmódjának és tulajdonságainak kémiájával. Mesterséges keverékek elkészítésével modellezte az immunreakciókat és biokémiai magyarázattal szolgált az immunreakciók specifikus voltának megvilágítására. "Nagyon örültem - írja önéletrajzában -, hogy néhány alapvető kísérletemet Behring Emilnek bemutathattam, amikor ő Konstantinápolyból hazatérőben rövid időt Budapesten töltött, hogy engem meglátogasson. Kísérleteim nagyon megnyerték tetszését, azokra későbbi beszélgetéseink alkalmával is többször visszatért..."

Az I. világháború idején foglalkozott a tífusz és a kolera elleni védőoltások kérdéseivel. Vizsgálatairól munkatársaival közösen kiadott 12 értekezésben számolt be. Különösen nagy érdeklődést tanúsított a fertőző betegségek iránti diszpozíció kérdései iránt. Ennek megvilágításával foglalkozott a királyi Orvosegyesületben tartott nagysikerű Balassa Emlékelőadása keretében.

A továbbiakban az immunológia egyik legizgalmasabb fejezete, az allergia, aktív és passzív anaphylaxia és az idiosyncrasia tanulmányozására fordította figyelmét. Megjegyzendő, hogy e jelenségeket csak az orvostudomány mai legkorszerűbb felfogása sorolja az immunreakciók közé. Nem is olyan régen még külön tudományág, az allergológia körébe tartozónak tekintették az ide tartozó kórképeket. Liebermann már századunk elején, megelőzve korát az "allergiás" jelenségeket egységesen az immunológia fogalomkörébe illesztette be (lásd később).

Tanítványaival és munkatársaival (Bexheft Á., Vécsei A., Fenyvessy B., Scheff-Dabis L., Born J., Acél D., Freund Gy.) együtt folytatott alapvető immunkémiai kutatásait összegezve, élete végén - de Burnet-t megelőzve - alkotta meg az immunitástan "selectiós hypothesisét", amely végeredményében Darwin tanításainak immunológiai bizonyítékait lett volna hivatva szolgáltatni.

Hutyra Ferenc és a Hutyra-iskola szerepe a magyar immunológia történetében
 

3. ábra. Hutyra Ferenc (1860-1934).

Azoknak az orvosoknak sorából, akik a dualizmus korának helyes közegészségügyi reformpolitikája eredményeként az állatorvos-tudomány szolgálatába léptek, hogy az ország állatállományát az orvostudomány legújabb eredményeinek bevezetése és alkalmazása útján megmentsék a járványos állatbetegségek kártételeitől, ugyanakkor a lakosságot megóvják az állatokról emberre terjedő fertőző betegségektől, kiemelkedik Hutyra Ferenc (3. ábra), akinek világraszóló sikerei közül ezúttal kizárólag immunológiai tevékenységét ismertetjük.

Hutyra immunológiai munkásságának jelentős része a malleinpróba bevezetésére és alkalmazására, a mallein értékmérésére, a malleinpróbák összehasonlító értékelésére terjed ki. A pozitívan reagáló és ennek alapján kiirtott lovak kórbonctani vizsgálatával bizonyította, hogy a mallein különösen az inapparens fertőzöttség felderítésére értékes diagnosztikum. A különféle malleinpróbák diagnosztikai értékének meghatározását célzó összehasonlító vizsgálatai eredményeként megállapította, hogy valamennyiük közül legérzékenyebb és ezért legértékesebb a subcutan malleinpróba (1907). Kidolgozta e próba elbírálásának kritériumait, majd az allergiás diagnosztikumként alkalmazott mallein által kiváltott reakció specifitását és érzékenységét egyaránt felülmúló szerodiagnosztikai próbák bevezetéséről értesülve tanítványát, Marcis Árpádot megbízta ez utóbbi eljárás elsajátításával és bevezetésével.

Jelentősek Hutyrának a tuberkulinnal folytatott vizsgálatai. Ismeretes, hogy a tuberkulin gyógyhatását illetően már a Magyarországon (Kaposvárott) született, de Bécsben élő és működő Kaposi Moritz (1837-1902) is - Kochhal szemben - negatív véleményt nyilvánított. Ugyanakkor kiderült, hogy e szer értékes diagnosztikum. Emberen végzendő széles körű kipróbálása azonban kockázatosnak látszott: Hutyráé az érdem, hogy szarvasmarhákon folytatott vizsgálataival bizonyította a tuberkulinpróbák jelentőségét a látens infekciók felismerésében. E vizsgálatainak további jelentőségét mutatja, hogy megindulhatott az emberre is veszélyes bovintuberculosis elleni szervezett küzdelem.

Az első tuberkulinpróbákat Hutyra - még Berlinből hozatott tuberkulinnal - 1891. február 13-án végezte. Később Preisz Hugó, majd Aujeszky Aladár az Állami Bakteriológiai Intézetben termelte a kitűnő minőségű hazai szarvasmarha-állomány tuberculoticus fertőzöttségének mértékét. Ugyanakkor Hutyrának a különféle tuberkulinpróbák összehasonlító értékelésére, majd a legmegfelelőbbnek talált "intracutan" reakció elbírálására kiterjedt vizsgálatok alapján kidolgozott kitűnő módszere széles körű nemzetközi elismerést aratott és megnyitotta az utat az ember tuberculosisa elleni küzdelem számára is. Ennek a küzdelemnek megindulása a Budapesten 1894-ben megrendezett VIII. Nemzetközi Közegészségi és Demográfiai Kongresszushoz és Korányi Frigyes (1828-1913) tevékenységéhez fűződik.

A tuberkulinpróbákra alapozott tuberculosis elleni küzdelem keretei között Hutyra hozzákezdett a tuberculosis elleni védőoltások felülvizsgálásához is. Egymás után vetette alá szigorú kipróbálásnak Behring, Friedman, Koch, Schütz, Klimmer, továbbá Heymans, Pearson és Gilliand, Baumgarten, Arloing és Lignieres immunizáló módszerét. Éveken át tartó, hoszszadalmas, de alapos vizsgálatok árán született meg döntése: a tuberculosis ellen ajánlott és legjobb immunitást eredményező preventív oltások sem képesek megakadályozni a fertőződést, és a szervezetben a fertőzőképes tuberculosisbaktériumok életben maradását, sőt fertőzőképes állapotban történő kiürülését. A védőoltások ezek szerint nem szakítják meg a fertőzési láncot, az oltottak ugyanis - bár maguk nem betegszenek meg - további fertőzések forrásaivá válhatnak.

Külön figyelmet érdemelnek Hutyrának a Calmette és Guérin BCG-törzsével folytatott vizsgálatai, amelyeket akadémiai székfoglaló előadásában ismertetett 1929. január 24-én. Tengerimalacokon folytatott kísérletei alapján ugyanis elsőként hívta fel a figyelmet azoknak az oltási komplikációknak a lehetőségeire, amelyek az azóta eltelt évtizedek során több esetben sajnálatos módon be is következtek. Megállapítható, hogy külföldi kutatók (Styblo, Yamamura és mások) vizsgálatait megelőzve Hutyráé a BCG-oltások "egyedi" és "epidemológiai" effektusa közötti diszkrepancia felismerésének érdeme. Figyelemreméltó helyet foglal el Hutyra munkássága egy további anthropo-zoonosis, a brucellosis immundiagnosztikájának történetében. Megállapította ugyanis, hogy a sertések "fertőző abortuszát" is Brucellák okozzák (1909), s az ő irányításával végezte tanítványa, Marcis azokat a vizsgálatokat, amelyek a sertésbrucellosis oktanának, kórfejlődéstanának, kórbonctanának és járványtanának részleteit tisztázták. Immunológiai vizsgálataik alapján a kórokozókat azóta önálló speciesként Brucella néven tartja számon a taxonomia.

Hutyra - az immunológia egyre fokozódó jelentőségét felismerve - fordíttatta magyarra ifjú tanítványával, a később ugyancsak világhírűvé vált Manninger Rezsővel (1890-1970) a neves grazi közegészségtan professzor, Paul Th. Müller immunológiai tankönyvét. Az ötödik kiadás alapján készült fordítás "Fertőzés és immunitás" címmel 1918-ban jelent meg és tulajdonképpen az első magyar nyelvű immunológiai kézikönyv.

Hutyra tevékenységének oroszlánrésze látszólag kizárólag állatorvosi-állategészségügyi szempontból tarthat számot érdeklődésre. Közelebbről megvizsgálva azonban kiderül, hogy mindezen kutatásai immunológiai jelentőségüknél fogva nemcsak e tudományszak hazai fejlődésében játszottak meghatározó szerepet, hanem Hutyra és a Hutyra-iskola a nemzetközi elismerést is kivívta immunológiai munkásságával. Különösen érvényes ez a sertéspestisre. Az Amerikából Európába behurcolt vírusos megbetegedés 1895-ben tört be Magyarországra és mindjárt százezerszámra szedte áldozatait. Hutyra ismerte fel a Kőbányán tomboló sertésvésznek az amerikai "hog cholerával" való azonosságát s ebből a felismerésből a betegség ismeretlen okozójának tanulmányozására 1907-ben víruskutató laboratóriumot létesített, amely világviszonylatban a legkorábbi víruslaboratóriumok közé számít. Tanítványával, Köves Jánossal együtt bebizonyította e járványosan pusztító fertőző betegség vírusos eredetét; tanulmányozta a kórokozó vírus tulajdonságait, majd hozzákezdett a betegség elleni immunszérum előállításához. Ehhez további tanítványait, Szélyes Lajost, Hegyeli Zoltánt és Sever Józsefet kapcsolta be a munkába. Ővelük együtt lázas immunológiai kutatás és gyakorlati szérumtermelő tevékenység indult meg az eleinte "Járványtani Laboratórium"-nak nevezett falak között. A kezdetleges intézményből Hutyra zsenije a magyar Általános Hitelbank tőkéjével - az Ehrlich számára épített steglitzi Szérumkutató Intézethez hasonló célzattal - szérumtermelő részvénytársaságot alapított. A Köves vezetése alatt megnyitott új intézmény neve Hutyra ajánlatára, a semmelweisi "prophylaxis" után Phylaxia lett, amely legjobb szakembereit továbbra is Hutyra intézetéből, a szakmai irányítást pedig magától Hutyrától kapta. Tevékenységüknek köszönhető, hogy a Hutyra-iskola mind elméleti, mind gyakorlati feladatok megoldása tekintetében vezető szerepet vitt a hazai immunológiába. Hatékony és eredményes védőoltási eljárásuk, az úgynevezett szimultán oltás kidolgozásával és a gyakorlatba bevezetésével sikerült az ország sertésállományát a tomboló sertéspestis tömeges pusztításaitól megmenteni. Oltási eljárásukat a külföld is átvette és sokáig, az 1950-es évekig kizárólag ez volt érvényben nálunk is. Hutyra készített referátumot a sertéspestis elleni immunizálásról az 1909-ben Hágában ülésező IX. Nemzetközi Állatorvos Kongresszus számára és ő írta Klimmer és Woff-Eisner: "Handbuch der Serumtherapie und Serumdiagnostik" (Lipcse, 1911) című gyűjteményes munkájában a sertéspestis elleni védő- és gyógyító oltásokról szóló fejezetet, munkatársai pedig - ugyancsak az ő irányításával - megkezdték hatékony védőoltási eljárások kidolgozását különféle fertőző állatbetegségek ellen. E munkálatokból, nemzetközi jelentőségüket véve figyelembe, kiemelkednek Schneidernek Szathmáryval közösen végzett, az újszülöttek immunitására vonatkozó, továbbá Szélyesnek a tetanus elleni antitoxikus immunitással foglalkozó kutatásai.

Schneider és Szathmáry az újszülöttek maternalis immunitásával foglalkozva megállapították (1939), hogy az nem öröklött, hanem vagy colostralis vagy diaplacentaris eredetű. Összehasonlító vizsgálataik során kimutatták, hogy az antitestek bejutása a magzatba a magzatburkok szöveti szerkezetétől függ. Eszerint különbség állapítható meg az epitheliochorialis, a syndesmochorialis, az endotheliochorialis, illetve a haemochorialis placentával rendelkező állatok maternalis immunitása között. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy az ember, az emberszabású majom-, a nyúl- és a tengerimalac-magzatok az intrauterinalis életben hozzájuthatnak antitestekhez, ezzel szemben a ló-, a szarvasmarha-, a kecske- és a sertésmagzatok csak a megszületésük után, a colostrummal kaphatnak maternalis antitesteket. Ugyan-akkor a kutya-, a macska-, a farkas-, rókaújszülöttek mind diaplacentaris, mind colostralis eredetű antitestekkel jól el vannak látva. Éveken át széles körben folytatott beható vizsgálataikat a szerzők cikksorozatban közölték.

Az antitoxikus immunitás tanulmányozása terén különösen Szélyes szerzett érdemeket, aki nemcsak kortársa volt a világhírű Ramonnak (1886-1936), hanem munkásságával a "magyar Ramon" elnevezést is kiérdemelte. Különösen a tetanus elleni antitoxikus immunitással foglalkozott. Tanulmányozta a tetanus-anatoxin antitoxinkötő képességét; foglalkozott a szervezet különféle sejtjeinek, főként az idegsejteknek tetanus-toxinkötő képességével és az antitoxikus immunitás különféle elméleti kérdéseivel.

A Hutyra irányítása és Köves vezetése alatt nagyszerűen működő Phylaxia Szérumtermelő Rt. újabb fontos szerephez jutott az immunológia hazai történetében, amikor a mind gyakorlati, mind tudományos tekintetben kimagasló eredményeket felmutató intézmény "Human laboratóriummal" bővül (1924). A kezdetben itt működő Johan Béla, Lovrekovich István, Kanyó Béla, Szathmáry József és mások ugyanis később részint az 1927-ben megnyitott Országos Közegészségügyi Intézetben, részint a "Human osztályból" kifejlődött, majd önállóvá vált "Human Oltóanyagtermelő és Kutató Intézetben" (1948) folytatott intenzív kutató munkásságuk eredményeként a hazai mikrobiológiában és immunológiában vezető szerepet vívtak ki maguknak.