PETRÁNYI GYULA-EMLÉKCIKK
Szisztémás lupus erythematosusban szenvedő betegek követésével szerzett tapasztalataink
Kiss Emese, Sonkoly Ildikó, Szegedi Gyula
 
 
 
 

DR. KISS EMESE (levelező/correspondent), DR. SONKOLY ILDIKÓ, DR. SZEGEDI GYULA, Debreceni Egyetem, Orvosi- és Egészségtudományi Centrum, III. Sz. Belgyógyászati Klinika, 4004 Debrecen, Móricz Zs. krt. 22., telefon/fax: (52) 414-969,e-mail: kiss@iiibel.dote.hu

Magyar Immunol/Hun Immunol 2002;1 (1): 28-34.

Érkezett: 2002. január 8.
Elfogadva: 2002. január 14.



ÖSSZEFOGLALÁS

Bevezetés - A szerzők szisztémás lupus erythematosusban (SLE) szenvedő, nagy létszámú, betegpopuláció hosszú távú követésével szerzett tapasztalataikról számolnak be, és azt összevetik az irodalomban közölt eredményekkel.

Betegek és módszerek - Összesen 800 gondozott SLE-s beteg klinikai és laboratóriumi adatait, a diagnosztikus és terápiás szempontokat, a betegség kimenetelének kérdéseit dolgozták fel.

Eredmények, Következtetés - Megállapítható, hogy az egymást követő évtizedek során az SLE incidenciája és prevalenciája növekvő tendenciát mutat. Az enyhébb tünetekkel járó eseteket is felismerik. A betegség korai diagnosztizálása révén időben kezdett, adekvát terápia indítható. Részben ezeknek is köszönhetően javult a betegség túlélési mutatója, csökkent a mortalitás. A betegek együttműködési készsége is jobb. Ezek hátterében a szerzők a betegek rendszeres gondozásának tulajdonítanak kifejezett szerepet. Annak ellenére, hogy az SLE klinikuma lényegesen nem változott, nagy populációra vonatkoztatva úgy tűnik, hogy a betegség kevésbé fenyegető módon zajlik, "megszelídült". Ez várhatóan a krónikus szövődmények (érrendszeri betegségek, daganatok, csontritkulás) előtérbe kerülését vonja maga után. Emellett azonban kimutatható, hogy a betegek egy kis csoportja ma is veszélyeztetett, az immunszuppresszív kezelés ellenére sem javul. Őket rövid idő alatt az SLE aktív szövődménye következtében veszítjük el. Emiatt az SLE patogenezisének további kutatása szükséges, e kutatások eredményei alapján pedig újabb hatékony immunmoduláns eljárások bevezetése jön szóba.

SLE, túlélés, gondozás


A szisztémás lupus erythematosus (SLE) az egyik legkorábban karakterizált poliszisztémás autoimmun megbetegedés. Az immunreguláció komplex zavara, számos autoantitest pozitivitása és színes klinikai tünetek jellemzik. Klaszszikus esetben a fiatal felnőttkor kezdetén jelentkezik, az esetek 90%-ában nőknél manifesztálódik, hullámzó kórlefolyást mutat. Emellett persze megbetegedhetnek fiatalok és idősek, illetve férfiak is. A kórkép lefolyása pedig lehet enyhe, illetve folyamatosan progresszív is. Az ezredév fordulóján számos nemzetközi munkacsoport vizsgálja azt a kérdést, hogy megváltozott-e az SLE természetrajza, vagy ismereteink gyarapodásával saját viszonyulásunk és a betegség szakmai evidenciákon alapuló megítélése változott (diagnosztikai kritériumrendszer, alcsoportok definiálása, egyes szervi tünetek klasszifikációja, aktivitást és krónikus szervkárosodást jellemző pontrend-szerek) (1).

A Debreceni Egyetemen az SLE kutatása szakmai hagyomány. Az autoimmun, köztük a lupusos betegek gondozását Petrányi Gyula professzor kezdte el. Hazánkban elsőként szervezte meg az autoimmun járóbetegek szakgondozását, "Kollagén szakrendelés" néven. Olyan egyéniségek nőttek fel mellette, akik jelenleg a klinikai immunológiával foglalkozó intézetek vezetőiként és kiemelkedő munkatársaiként dolgoznak. Egyetemünkön, klinikánkon sokan bekapcsolódtak az SLE-vel kapcsolatos kutatásokba. A teljesség igénye nélkül említünk néhányat e munkák közül. Elsőként 1973-ban született összefoglaló közlemény a gyógyítás és gondozás tapasztalatairól (2). Karakterizáltuk a hidantoin- és a hidralazinkészítmények által indukált betegség jellegzetességeit (3). Elsőként dolgoztunk ki hazai pontrendszert az SLE súlyosságának és aktivitásának megítélésére (4). Később hazai együttműködés keretében a lupus aktivitásával jól korreláló paramétereket kerestünk (5). Jellemeztük az időskori lupust (6). Elsőként vizsgáltuk a lupus anticoagulans (7), majd újabb ismeretek birtokában egyéb antifoszfolipid antitestek (8, 9) és az öröklött thrombophiliák közül az V. alvadási faktor Leiden-féle mutációjának jelentőségét (10). HLA-analízis segítségével besoroltuk a betegeket (11). Csoportosítottuk a különböző kórlefolyású SLE-ben szenvedő betegeket (12). Tanulmányoztuk a különböző anti-DNS-titerű betegek kórlefolyását (13), továbbá az antinukleoszóma antitest jelentőségét (14). Beszámoltunk az SLE-s betegek plazmaferezis-kezelésének klinikai eredményeiről (15), később vizsgáltuk e terápia új mechanizmusait (16,17). Foglalkoztunk a lymphocyta-alcsoportok megoszlásával (18), átfogóan tanulmányoztuk a monocyta/macrophag sejtek szerepét, nemzetközi kollaboráció révén az Fcgamma (19) és a komplementreceptor-1 jelentőségét (20) az SLE patogenezisében. Igazoltuk az eritropoetin immunmoduláns hatását (21). Elemeztük lupusos betegeink terhességeinek kimenetelét (21). Beszámoltunk a vesetranszplantáció helyzetéről lupus nephritisben (22). Jellemeztük az általunk gondozott SLE-s betegcsoport túlélését és az azt befolyásoló prognosztikai tényezőket (23).

Az SLE-ben szenvedő betegeket 1975 óta a III. Sz. Belgyógyászati Klinikán gyógyítjuk, gondozzuk. Jelen munkánk célja a klinikánkon azóta gondozott betegcsoport jellegzetességeinek bemutatása és a betegek követése, gondozása során szerzett tapasztalataink ismertetése. Ezek segítségével próbálunk közelebbi képet kapni az SLE természetrajzáról.
 

Betegek

A klinikánkon gondozott SLE-ben szenvedő betegek adatait dolgoztuk fel, retrospektív módon. A számítógépes adatbázis elkészítése során a rendelkezésre álló ambuláns gondozási lapokat, kórrajzokat és boncolási jegyzőkönyveket vettük alapul. A diagnózist mindenkor az elfogadott elvek alapján állítottuk fel. Az adott periódusban életben lévőknél tekintetbe vettük a kritériumrendszer 1982-es (25) és 1997-es (26) revízióját. Az adatokat 2001. decemberben elemeztük. A konkrét elemzésből kizártuk azokat a betegeket, akik adatait nem találtuk elégségesnek a feltett kérdés megválaszolása szempontjából.

Összesen 800, SLE-ben szenvedő beteg (712 nő és 88 férfi) adatait dolgoztuk fel. Életkoruk a diagnózis idején 32,5 (14-65) év volt. A követési idő átlagosan 18,6 (1-47) évnek bizonyult. A betegeket csoportokba soroltuk a diagnózis felállítása, illetve gondozásba vételük időpontja alapján. Az első csoportba az 1970-ig felismert betegeinket osztottuk (n=70), a 2. csoportba tartoztak az 1971-1980 között (n=224), a 3. csoportba az 1981-1990 között diagnosztizált esetek (n=214), végül a 4. csoportot az 1991-2000 között gondozásba vett betegek (n=292) alkották. A betegek létszámán túl regisztráltuk a szakmai felügyeletünk alól elkerültek, a meghaltak és az életben lévők számát. Minden periódusban külön feltüntettük a nők és férfiak arányát, valamint a diagnózis felállításakor az életkort (1. táblázat).
 

1. táblázat. A különböző periódusokban gondozásba vett szisztémás lupus erythematosusos betegeink sorsának elemzése.
 

Módszerek

Párosított és párosítatlan t-próbát alkalmaztunk a normális eloszlású paraméterek összevetésére. A nem parametrikus változók közötti összefüggést khi2 és Fischer-féle teszttel vizsgáltuk. Szignifikánsnak tekintettük a p<=0,05 valószínűségi szintet.
 

Eredmények

A gondozott betegek száma lassan, de határozottan növekszik. Jelentősen csökkent a szem elől tévesztett, gondozásunkból kikerült betegek aránya (42,8%, 32,1%, 19,1% és 9,9%). Nincs jelentős különbség a vizsgált betegcsoportok között a nő-férfi arányban és a diagnózis felállításakor fennálló életkor tekintetében sem, amelyek, mint köztudott, prognosztikai szerepet játszanak. Ennek ellenére jelentősen csökkent az exitált betegek száma, aránya.
 

2. táblázat. A meghalt szisztémás lupus erythematosusos betegek adatainak elemzése. 
(n): a különböző periódusokban gondozásba vett, majd adott követési időn belül (<=2 év, 3-5 év, >=6 év) meghalt betegek száma, 
a. oszlop: a meghalt betegek aránya az adott periódusban meghalt betegek között, 
b. oszlop: a meghalt betegek aránya az adott periódusban gondozásba vett betegek között.
 

A túlélés tartama szerint is meghatároztuk a különböző periódusokban gondozásba vett, majd meghalt betegek számát (<=2 év, 3-5 év, >=6 év), számukat kifejeztük mind az adott periódusban meghalt SLE-ben szenvedők arányaként, mind pedig az ugyanabban a periódusban gondozásba vett összes lupusos beteg arányában (2. táblázat). A legfrissebben diagnosztizált, 4. betegcsoportban halt meg összességében a legkevesebb beteg, azonban e csoportban a meghaltak nagyobb arányát veszítettük el két éven belül, mint a korábbi periódusokban gondozottak esetén. A hatéves gondozás után bekövetkező halálozás aránya csökkenő tendenciát mutat; feltétezhetnénk, hogy ezt az eltérést az okozza, hogy az utolsó csoportban nem áll elegendő idő a később bekövetkező halálozás mértékének pontos megítélésére. Korábbi munkában (24) azonban adekvát statisztikai módszerrel - amely lehetővé teszi az eltérő követési idők által okozott különbségek kiküszöbölését - bizonyítottuk, hogy az egymást követő periódusokban az SLE-ben szenvedő betegek túlélése szignifikáns mértékben javult. Jelen megfigyelésünket másként fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a 4. csoportba tartozó betegek halálozása döntően két éven belül következik be, azonban a betegek nagyobb többsége hat gondozási év után is életben van. Ezzel összhangban áll az 1. táblázatban már bemutatott mortalitási ráta csökkenése, illetve a szintén ott feltüntetett (csak a meghaltakra vonatkoztatott) túlélési idő rövidülése. Mindez nem jelenti azt, hogy a korai halálozás mutatói romlottak volna. Ha egy-egy periódusban az összes gondozásba vett betegre vonatkoztatva adjuk meg az adott időtartamon (<=2 éven, 3-5 éven, >=6 éven) belül meghaltak arányát, láthatjuk, hogy a korai mortalitás egyértelműen csökkent, s e tekintetben már a 4. csoportban is elegendő idő áll rendelkezésre ennek megítéléséhez.

Részletesen megvizsgáltuk az SLE valamennyi szervi manifesztációjának és laboratóriumi tünetének előfordulási gyakoriságát. Ennek során azonban az 1970 előtt gondozásba vett betegcsoport adatait nem vettük figyelembe, mert pontos elemzés szempontjából nem találtuk megbízhatónak. A 2., 3., 4. csoportokból is csak azok adatait elemeztük, akiknek sorsáról biztos információhoz jutottunk. Eredményeinket részletesen nem ábrázoljuk, hanem ismertetjük azokat az eltéréseket, amelyek statisztikai tekintetben is szignifikánsnak bizonyultak. A klinikai tüneteknél kiemeljük a pulmonalis érintettség (41,8%, 32,5% és 19,0%, p=0,02) és az endocarditis (2,2%, 3,5%, 0,6%, p=0,04) csökkenő előfordulási gyakoriságát. A laboratóriumi tünetek elemzése során az autoantitestek vizsgálata a 4. csoport betegeinél adott legmagasabb arányban pozitív eredményt. Ez azzal magyarázható, hogy az aktivitás fordítottan arányos a követési idővel (27), így a vizsgálat időpontjában a 2. és 3. csoport tagjainak jelentős hányadánál a betegségnek már nem az aktív szakasza zajlott, és ennek megfelelően nem találtak magasabb autoantitest-koncentrációt náluk.
 

3. táblázat. A halálokok elemzése szisztémás lupus erythematosusos betegeink között. A jelölt halálok miatt elveszített betegek aránya, az adott követési időn belül meghalt betegekre vonatkoztatva.
 

Végül a halálokokat elemeztük a követési, illetve túlélési idő függvényében (3. táblázat). Megerősítettük, hogy a korai mortalitás hátterében elsősorban a - nagy valószínűséggel terápiarefrakter lupus nephritis következtében kialakuló - veseelégtelenség áll, míg a késői halálokok között a szív-ér rendszeri halálozás található az első helyen, de emelkedik a thromboemboliás szövődmények és a tumorok által okozott halálozás is.
 

Megbeszélés

A szisztémás lupus erythematosusban szenvedő betegek gondozása során szerzett ismereteinket mintegy 30-(50?) évet átfogó gondozási tapasztalat alapján elemezzük. Valóban beszélhetünk 50 éves távlatról, hiszen a legrégebben követett és ma is élő betegeinknél az SLE az ötvenes évek elején lépett fel. E betegek kezelését és gondozását még Petrányi professzor úr kezdte. Úttörő munkássága révén szerveződött meg a poliszisztémás autoimmun betegek követése, amelynek során a betegek állapotát mindenkor az aktuális szakmai elvek alapján ítélték meg. Ennek a korszerű gondozásnak az egyik eredménye az, hogy ma is feldolgozható, használható, pontos adatokkal rendelkezünk a betegekről. A másik eredménye az, hogy koncentráltan, nagy létszámú betegcsoport gyűlt össze, amelynek gondozása során jelentős tapasztalatokhoz juthattunk.

Az egymást követő tízéves periódusokban diagnosztizált betegek számának elemzése arra utal, hogy nőtt a gondozásba vett új betegek száma; a mortalitás csökkenésének következtében az adott időszakban gondozott betegek összlétszáma is emelkedett. A nemzetközi irodalomban az incidencia és a prevalencia egyértelmű növekedéséről számolnak be (28). Amerikai szerzők (29) 1950-1979 és 1980-1992 között az incidencia megháromszorozódását észlelték (1,51-5,6/100 000/év). Más szerzők (30) több közlemény adatait átlagolva az incidenciát 7,3/100 000/év mértékűre becsülik. A prevalenciát a korábbi 5-50/100 000 helyett 50-100/100 000, sőt ennél is magasabb értékben jelölik meg (31). Bár nincsenek pontos hazai adatok, az általunk gondozott betegpopuláció adataiból az SLE magyarországi incidenciája 3-7/100 000/évre, a prevalencia pedig 40-50/
100 000 lakos értékre becsülhető; ezekhez az adatokhoz az adott területről (klinikánk Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lakosainak szakellátó centruma) gondozott lupusos betegek számát, az adott megyék felnőtt lakosságának létszámát és a hazai felnőtt lakosságnak a Statisztikai Hivatal által közölt számát vettük figyelembe. Ezek alapján Magyarországon a felnőttek között legalább 3500 SLE-ben szenvedő beteggel kell számolnunk. Ennél lényegesen magasabb a krónikus cutan tünetek miatt bőrgyógyászati osztályokon kezelt betegek száma. Nincs pontos adatunk a főként nephritis miatt kezelt, és emiatt a nefrológiai osztályokon gondozott betegek számáról sem.

Annak hátterében, hogy emelkedett az új betegek száma, az incidencia valós növekedésén túl a szakmai képzés és továbbképzés szerepét is feltételezzük: az alapellátásban és más szakterületeken dolgozó kollégák korábban gondolnak SLE lehetőségére, ennek megfelelően irányítják tovább a betegeket; a szakellátó centrumokban az egyre korszerűsödő diagnosztikai eszköztár révén lehetővé válik a diagnózis korai felállítása, az SLE enyhébb formáit is felismerik. Felbecsülhetetlen értékű segítséget kapunk folyamatosan az egyetemünkön működő diagnosztikai egységek közül klinikánk Regionális Immunológiai Laboratóriumától, a Klinikai Biokémiai és Molekuláris Patológiai Intézettől, a Patológiai Intézet hisztopatológiai részlegétől, a Radiológiai Klinikától és az Izotópdiagnosztikai Laboratóriumtól.

Az új betegek számának növekedéséhez hasonlóan a gondozásból kiesők számának csökkenésében is jelentőséget tulajdonítunk a szakmai továbbképzéseknek. Az alapellátásban dolgozók elfogadják és figyelemmel kísérik az immunológiai centrum véleményét, javaslatát; együttműködésük eredménye, hogy a betegek az előírt terápiát egyre pontosabban betartják, és meghatározott időközönként - állapotrosszabbodás esetén korábban - ellenőrzésen jelentkeznek. Ugyanilyen fontos a betegek edukációja is. Részben ennek érdekében szerveztük meg klinikánkon az Autoimmun Betegek Klubját, amelynek harmad-, negyedévente megtartott találkozóin a betegeket érintő, közérdekű és közérthető előadásokat tartunk. Klinikánkon működik "Az autoimmun megbetegedések jobb megismeréséért és gyógykezeléséért" létrehozott alapítvány, amely részben anyagi támogatást nyújt a klub működtetéséhez. Mindez egyúttal szorosabb és bensőségesebb orvos-beteg kapcsolat kialakulásához vezet, ennek révén javul a betegek együttműködése.

A betegek jobb compliance-án túl - mint ahogy azt korábbi munkában részletesen elemeztük (24) - a betegség koraibb felismerése, az adekvát immunszuppresszív kezelés és a szupportív terápiás lehetőségek javulása vezet az SLE-ben szenvedők túlélésének meghosszabbodásához. Az egymást követő periódusokban gondozásba vettek közül egyre kevesebb beteget veszítettünk el annak ellenére, hogy a lupust jellemző klinikai tünetek előfordulásában az ismertetett két szervi manifesztációtól eltekintve a csoportok között nem mutatkozott jelentős különbség, vagyis lényegében az SLE természetrajza érdemben nem változott. Diagnosztikus és terápiás tevékenységünk következtében azonban mégis változtak az SLE-ben szenvedő, gondozott betegpopulációk sajátosságai. A mortalitás globális csökkenésén belül javult a korai halálozási arány. Hasonló megfigyelésről számolnak be amerikai szerzők is, nagy létszámú betegpopuláció hosszú távú követése során (32). Ugyanakkor a meghaltak között az arányok eltolódnak a betegség felismerésétől számított két éven belüli időszakra. A halálokoknak a követési idő függvényében végzett elemzését is tekintetbe véve ez arra utal, hogy a betegek egy kis - főként a nephritisszel szövődött betegségben szenvedők - csoportja a korán elkezdett adekvát terápiára sem reagál, úgynevezett non responder; a betegeknek ezt a körülbelül 1-5%-át jelenleg is elveszítjük33. Emiatt új kezelési formák kidolgozása, új támadáspontú gyógyszerek, biológiai ágensek és beavatkozások kifejlesztése szükséges. Számos próbálkozásról számolnak be az irodalomban, amelyek során figyelembe veszik az immunológiai alapkutatások legújabb eredményeit (34).

Megfigyeléseink azt is jelentik, hogy a betegek egyre nagyobb aránya hosszabb ideig él, növekszik a gondozott betegek átlagos életkora, várhatóan növekedni fog a krónikus szervi károsodások - a cardiovascularis betegségek, a krónikus veseelégtelenség, az osteoporosis, a tumorok - előfordulási gyakorisága, amely mind a betegekre, mind az egészségügyi hálózatra új feladatokat, terheket ró.

Magunk nem észleltük a lupus nephritis gyakoriságának változását, sem annak negatív prognosztikai szerepét (24); az irodalmi adatok szerint a cyclophosphamid alapú terápiás protokollok alkalmazása óta javuló remissziós ráta észlelhető, azonban az akut szak eredményesebb kezelése ellenére a lupus nephritis következtében kialakuló végstádiumú veseelégtelenség aránya növekszik (35). Ennek alapján várhatóan tovább fog emelkedni a krónikusan dializált betegek száma, és a transzplantációs várólistán lévők aránya is.

Várhatóan növekedni fog a tumorok előfordulása, ahogyan ezt mi is igazoltuk a halálokok elemzése kapcsán. Megjegyezzük, hogy betegeink között meglepően alacsony a malignus lymphoproliferativ megbetegedések gyakorisága. SLE-ben szenvedők körében a tumoros megbetegedések legalacsonyabb előfordulási gyakoriságát (2,7%) britek közölték (36), akik megjegyzik, hogy az átlagpopulációban megfigyeltnél nem szignifikánsan nagyobb arányú a daganatok előfordulása. A legmagasabb arányú, tumor okozta halálozást a dánoknál észleltek az SLE-ben szenvedő betegek körében (7,3%) (37). Más munkacsoport (38) szerint a non-Hodgkin-lymphoma standardizált incidenciarátája SLE-ben 1,5, amely 5,2-szeres relatív rizikót jelent, s mindez szignifikáns korrelációra utal a két betegség között.

Az osteoporosis kialakulását számos tényező segíti, közöttük a gyulladásos citokinek jelenléte, a kortikoszteroid-terápia, a veseérintettség, a napfénytől való távolmaradás és a mozgásszervi panaszok miatti inaktivitás. Közlés alatt álló munkánkban az SLE-ben szenvedő nők 23,7%-ánál találtunk osteopeniát, illetve 38,2%-uknál definitív osteoporosist. A porosisos betegek 13,5%-ánál patológiás törés is előfordult, a fracturák fele a gerincre lokalizálódott. Várhatóan felmerül e betegek körében a hormonpótló kezelés és a szelektív ösztrogénreceptor-modulátorok alkalmazásának kérdése.

Számos közlemény foglalkozik a cardio- és cerebrovascularis szövődményekkel. Ismert, hogy a thromboticus folyamatok kialakulásában jelentős a szerepe az antifoszfolipid antitesteknek, főként a lupus anticoagulansnak. Ugyanakkor nem hanyagolható el a gyulladásos citokinek, az adhaesiós molekulák, az endothelsejt-aktiváció, endothel-thrombocyta interakció szerepe sem. Mindezek a tényezők szerepet játszanak a korai atherosclerosis kialakulásában is, a hagyományos rizikótényezők - diabetes mellitus, hyperlipidaemia, hypertonia, obesitas, dohányzás - és az újabban felismert rizikófaktorok - lipoprotein(a), hyperhomocysteinaemia, korábbi CMV- és Chlamydia-fertőzés, béta2-glikoprotein I - mellett. Eddig nem publikált eredményeink szerint az SLE-ben szenvedő betegek 13%-a diabeteses, 55%-uknál fordul elő hyperlipidaemia, 20%-uk dohányzik, 45%-uk elhízott és 54%-uk hypertoniás. A vizsgált nők 7%-a szed vagy szedett orális antikoncipienst. A szövődmények közül a szívizominfarktus gyakorisága 5,3%; ischaemiás szívbetegség ennél jóval gyakrabban, a betegek közel negyedében észlelhető, 14,5%-uk szenvedett stroke-ot és 11%-uknál zajlott tranziens ischaemiás attak. Mélyvénás thrombosis 21%-uknál igazolódott, ez a betegek nagy részénél ismételten lépett fel, 40%-ban tüdőemboliával szövődött. A perifériás érszűkület gyakorisága 6% körüli. Irodalmi adatok szerint39 a 44 év alatti, SLE-ben szenvedő nők nyolcszor gyakrabban szorulnak cardiovascularis betegség miatti hospitalizációra, mint az azonos életkorú nők átlagcsoportja. Más szerzők felmérése szerint (40) a 35-44 év közötti, SLE-ben szenvedő nők kockázata a szívizominfarktusra 52-szeresére növekszik. Ennek megfelelőn az Amerikai Egyesült Államokban a lupusos nőket a cardiovascularis betegségek tekintetében fokozott rizikójú csoportba sorolják (41), és a legagreszszívebb primer prevenciót, az acetilszalicilsav és a sztatinok széles körű alkalmazását javasolják.

Megállapítható, hogy az SLE szervi tüneteinek gyakorisága nem változott jelentős mértékben. Az SLE természetrajza mégis eltérő arculatot mutat. Növekszik az incidencia és a prevalencia, javul a betegek együttműködési készsége; egy szűk, nem reagáló rétegtől eltekintve emelkedik a lupusos betegek túlélési ideje és növekszik a krónikus szervi szövődmények előfordulása. A túlélés javulásában elsődleges szerepet a centrumszintű szakellátás keretében végzett gondozásnak tulajdonítunk. Ennek eredményeként, nagyobb szakmai odafigyelés révén az egészségügy jelenlegi helyzetében is - ahol hazánk előkelő helyet foglal el számos egyéb megbetegedés, így például a szív- és érrendszeri, daganatos és öngyilkossági halálozásban - olyan eredmények érhetők el, amelyeket, szerénytelenül állíthatjuk, a nemzetközi szakirodalom (28) is figyelemmel követ.
 
Irodalom

  1. Wallace DJ, Linker-Israeli M. It’s not the same old lupus or Sjögren’s any more: one hundred new insights, approaches, and options since 1990. Curr Opin Rheum 1999;11:312-29.
  2. Szegedi Gy, Bobory J, Kakuk Gy, Leövey A, Petrányi Gy. A szisztémás lupus erythematosusos betegek gondozásának és gyógyításának 20 éves tapasztalata. Magyar Belorv Arch Suppl Autoimmun betegségek 1973;8:189-204.
  3. Leövey A, Szegedi Gy, Bobory J, Révényi I. Experimental Hdralazine induces erythematodes of the guinea pig. Acta Rheum Scand 1967;13:119-22.
  4. Sonkoly I, Szegedi Gy. Anti-DNS, szérum összkomplement és C3 komplement komponens szintek alakulása a szisztémás lupus erythematosusban szenvedő betegekben, összefüggésben a betegség súlyosságával és klinikai aktivitásával. Magyar Reumatol 1986;27:85-91.
  5. Nagy G, Brózik M, Varga L, Füst G, Kirschfink M, Kiss E, et al. Usefulness of detection of complement activation products in evaluating SLE activity. Lupus 1999;8:1-7.
  6. Sonkoly I, Szolnoki E, Nagy J, Szegedi Gy. Időskori szisztémás lupus erythematosus. Magyar Reumatol 1990;31:19-25.
  7. Soltész P, Sonkoly I, Kiss E, Horváth A, Szegedi Gy. Foszfolipid ellenes autoantitestek előfordulása szisztémás lupus erythematosusban. Magyar Belorv Arch 1998;42:97-103.
  8. Lakos G, Kiss E, Regéczy N, Tarján P, Soltész P, Zeher M, et al. Isotype distribution and clinical relevance of anti-b2-glycoprotein I antibodies: importance of IgA isotype. Clin Exp Immunol 1999;117:574-9.
  9. Lakos G, Kiss E, Regéczy N, Tarján P, Soltész P, zeher m, et al. Antiprothrombin and antiannexin V antibodies imply risk of thrombosis in patients with systemic autoimmune diseases. J. Rheumatol 2000;27:924-9.
  10. Regéczy N, Lakos G, Balogh I, Ajzner É, Kiss E, Szegedi Gy. The leiden mutation of coagulation factor V in Hungarian SLE patients. Clin Appl Thromb Hemost 2000;6:41-5.
  11. Stenszky V, Kozma L, Sonkoly I, Szegedi Gy. HLA and systemic lupus erythematosus. Tissue Antigens 1980;16:1-8.
  12. Mikecz K, Sonkoly I, Szegedi Gy. Szisztémás lupus erythematosusos betegek kórlefolyásának tanulmányozása. Magyar Reumatol 1986;27:131-40.
  13. Sonkoly I, Kávai M, Bányai A, Seres T, Stenszky V, Szegedi Gy. Különböző anti-DNS-titerű szisztémás lupus erythematosusos betegek kórlefolyásának tanulmányozása. Magyar Reumatol 1988;29:9-18.
  14. Kiss E, Lakos G, Németh J, Sipka S, Szegedi Gy. Nucleosoma (kromatin) elleni autoantitestek jelentősége szisztémás lupus erythematosusban. Orv Hetil 2001;142:1731-6.
  15. Bedő Z, Sonkoly I, Szegedi Gy. Plazmaferezis szisztémás lupus erythematosusban: utánkövetéses eredmények. Magyar Belorv Arch 1989;42:113-20.
  16. Csipő I, Kiss E, Soltész P, Antal-Szalmás P, Szegedi Gy, Cohen JHM, et al. Effect of plasmapheresis on ligand binding capacity and expression of erytherocyte complement receptor type 1 (CR1) of patients with systemic lupus erythematosus. Clin Exp Immunol 1999;118:458-64.
  17. Soltész P, Aleksza M, Antal-Szalmás P, Lakos G, Szegedi Gy, Kiss E. Plasmapheresis modulates TH1/TH2 imbalance in patients with systemic lupus erythematosus according to measeurement of intracytoplasmic cytokines. Autoimmunity in press 2001.
  18. Surányi P, Sonkoly I, Szegedi Gy. Studies on the lymphocyte subpopulation in systemic lupus erythematosus by monoclonal antibodies. Immunol Letters 1983;7:57-60.
  19. Szűcs G, Kávai M, Surányi P, Kiss E, Csípő I, Szegedi Gy. Correlation of monocyte phagocyic receptor expression with serum immune complex level in systemic lupus erythematosus. Scand J Immunol 1994;40:481-4.
  20. Kiss E, Csípő I, Cohen JHM, Reveil B, Kávai M, Szegedi Gy. CR1 density polymorphism and expression on erythrocytes of patients with systemic lupus erythematosus. Autoimmunity 1996;25:53-8.
  21. Kiss E, Kávai M, Csípő I, Szegedi Gy. Recombinant human erythropoietin modulates erythrocyte complement receptor I functional activity in patients with lupus nephritis. Clin Nephrol 1998;49:364-9.
  22. Szántó S, Kiss E, Szegedi Gy. A lupus nephritis és a vesetranszplantáció. Allergol Klin Immunol 1999;1:11-5.
  23. Kiss E, Szegedi Gy. Szisztémás lupus erythematosusos betegeink terhességeinek elemzése. Allergol Klin Immunol 1998,4:190-7.
  24. Kiss E, Regéczy N. Systemic lupus erythematosus survival in Hungary-Results from a single center. Clin Exp Rhematol 1999;17:171-8
  25. Tan EM, Cohen AS, fries jf, masi at, mcShane dj, rothfield nf, et al. The 1982 revised criteria for the classification of systemic lupus erythematosus. Arthritis Rheum 1982;25:1271-77.
  26. Hochberg M. Updating the American College of Rheumatology revised criteria for the classification of systemic lupus erythematosus. Arthritis Rheum 1997;40:1725-34.
  27. Swaak AJG. Clinical features of systemic lupus erythematosus patients with a disease duration more than 10 years. Reumatol in Eur 1995;S2:223-5.
  28. Ruiz-Irastroza G, Khamashta M, Castellino G, Hughes GRV. Systemic lupus erythematosus. Lancet 2001;357:1027-32.
  29. Uramoto KM, Michet CJ, Thumboo J, Sunku J, O’Fallon WM, Gabriel SE. Trends in the incidence and mortality of systemic lupus erythematosus, 1950-1992. Arthritis Rheum 1999;42:46-50.
  30. Jacobson DL, Gange SJ, Rose NR, Graham NMH. Epidemiology and estimated population burden of selected autoimmune diseases in the United States. Clin Immunol Immunopathol 1997;84:223-43.
  31. Hochberg MC, Perlmutter DL, Medsger TA, Steen V, Weisman MH, White B, et al. Prevalence of self-reported physician-diagnosed systemic lupus erythematosus in the USA. Lupus 1995;4:454-6.
  32. Trager J, Ward MM. Mortality and causes of death in systemic lupus erythemtosus. Curr Opin Rheumatol 2001;13:345-51.
  33. Korbet SM, Lewis EJ, Schwartz MM, Reichlin M, Evans J, Rhode RD. Factors predictive of outcome in severe lupus nephritis. Am J Kidney Dis 2000;35:904-14.
  34. Strand V. Biologic agents and innovative interventional approaches in the management of systemic lupus erythematosus. Curr Opin Rheumatol 1999;330-40.
  35. Ward MM. Changes in the incidence of end-stage renal disease due to lupus nephritis, 1982-1995. Arch Intern Med 2000;160:3136-40.
  36. Sweeney DM. Manzi S, Janosky J, Salvaggi KJ, Ferri W, Medsger TA Jr, et al. Risk of malignancy in women with systemic lupus ertyhematosus. J Rheumatol 1995;22:1478-82.
  37. Jacobsen S, Petersen J, Ullman S, Junker P, Voss A, Rasmussen JM, et al. Mortality and causes of death of 513 Danish patients with systemic lupus erythematosus. Scand J Rheumatol 1999;28:75-80.
  38. Mellemkjaer L, Andersen V, Linet MS, Gridley G, Hoover K, Olsen JH. Non-Hodgkin’s lymphoma and other cancers among a cohort patients with systemic lupus erythematosus. Arthritis Rheum 1997;40:761-8.
  39. Ward MM. Premature morbidity from cardiovascular and cerebrovascular diseases in women with systemic lupus erythematosus. Arthritis Rheum 1999;42:338-46.
  40. Manzi S, Meilahn EN, Rairie JE, Conte CG, Medsger TA Jr, Jansen-McWilliams L, et al. Age-specific incidence rates of myocardial infarction and angina in women with systemic lupus erythematosus: comparison with the Framingham Study. Am J Epidemiol 1997;145:408-15.
  41. Salmon JE, Roman MJ. Accelerated atherosclerosis in systemic lupus erythematosus: implications for patient management. Curr Opin Rheumatol 2001;13:341-4.


Long-term follow-up of a large Hungarian lupus patient population

Introduction - The authors give a report about their experiences obtained by long-term follow-up of a large Hungarian lupus patient population. They also compare their results with literature data.

Patients and methods - Clinical and laboratory characteristics of 800 SLE patients followed at this institution were analysed. Issues of diagnosis, therapy and outcome measures were also discussed.

Results and Discussion - Results indicate that the incidence and prevalence of SLE are increasing. Recently, milder cases are also recognised. Early diagnosis makes possible an early adequate therapy. Partly due to these the survival improved, and the mortality reduced. The compliance of patients also improved. The authors suggest the importance of regular medical follow-up. Despite of that, the clinical presentations of SLE have not been changed the disease became milder. Considering the longer survival in lupus, chronic complications, such as vascular diseases, osteoporosis and cancer are suspected to appear more frequently. On the other hand, there is a small group of patients still being in risk, as they fail to respond conventional immunosuppressive therapy. These patients die within a short period due to progression of SLE. This indicates the importance of research work on the pathogenesis of SLE. Based on the results of basic research novell immune modulator modalities should be developed.
Magy Immunol/Hun Immunol 2002;1(1):28-34.

Correspondence: DR. KISS EMESE, DR. SONKOLY ILDIKÓ, DR. SZEGEDI GYULA, Debreceni Egyetem, Orvosi- és Egészségtudományi Centrum, III. Sz. Belgyógyászati Klinika, 4004 Debrecen, Móricz Zs. krt. 22., telefon/fax: (52) 414-969,e-mail: kiss@iiibel.dote.hu
 
SLE, survival, regular medical follow-up