Ca és Csont 2003;6(4):128-9.

TISZTELT KOLLÉGÁK, KEDVES OLVASÓK!

 

Kis lélekszámú nemzet nyelvén orvosi folyóiratot kiadni – többféle okból – nem könnyű. Legyen bár mégoly aktív a kutatási tevékenység a honi medicinában, aligha kelhet versenyre a nagy világnyelvek szaklapjaival, ahol nagyságrendekkel több kutatóhely eredményeiből merítik a közleményeket. Kis lélekszámú nemzet kutatóit sorsuk kiszolgáltatja – világnyelveken publikálni elsőrendű szakmai követelmény. Nagyrészt jól is van így, mert ez és csakis ez az út biztosít olyan versenyhelyzetet, amely a nemzeti kutatást nemzetközi színvonalra emeli, és ott is tartja. Az angol publikáció primátusa azonban könnyen válhat oly mértékűvé, hogy a magyar közlés már nem vonz minden kutatót. További forrása a gondoknak a kutatási támogatás mértéke, amely fájdalmas párhuzamban halad a kisebb nemzet kisebb gazdasági erejével. A hazai medicina az utóbbi években szemet gyönyörködtető ütemben szélesíti nemzetközi kapcsolatait, ez már a hazai kutatások nemzetközi támogatásában is megmutatkozik. Az európai vérkeringésbe való integrálódástól további haladás remélhető, az út azonban göröngyösnek ígérkezik.

Kis lélekszámú nemzet nyelvén orvosi folyóiratot kiadni – miként hajózni is – mégis szükséges, éppen a nemzeti medicina érdekében. Szentgyörgyi Albert mondta szegedi rektori székfoglalójában, hogy korszerű orvoslás nem lehetséges a medicina kutatásának és oktatásának folyamatos művelése nélkül. Gondolatát folytatva hisszük, hogy a korszerű és színvonalas kutatáshoz – a nemzetközi színtér vitathatatlan fontossága mellett – elengedhetetlenek a hazai kutatási platformok, így az anyanyelvű kongresszusok és szaklapok is. A kutatói teljesítmény leghitelesebb mércéje a nemzetközi elismertség, de sajnálatos, ha az itthon született eredményeket csupán nemzetközi folyóiratokból ismeri meg a hazai szakmai közönség. A helyzetet tovább rontja, hogy kollégáink helyzete mind a nyelvismeret, mind a vezető nemzetközi szaklapok elérhetősége tekintetében igencsak változatos. A hazai orvoslás érdekében végzett misszión túl a kis nyelvek szaklapjai egyúttal jó iskolát is kínálnak a kutatási és közlési módszerek elsajátítására, amennyiben szerkesztési gyakorlatuk követi a nemzetközi szaklapok módszereit.

Az elkötelezett gondolatokból csak aktív cselekvéssel származhat hasznos eredmény. Kellenek olyan magyar nyelvű orvosi szaklapok, amelyek eredeti hazai kutatásokról számolnak be, és cikkeiket független, a szerzőt nem ismerő lektorok bírálják. Szükség van szerzőkre, akik számára érték a hazai publikáció, és kutatói aktivitásuk a tudományos fokozat megszerzése után nem halványul, sőt, inkább felvirágzik. Nélkülözhetetlen a vezető szakemberek segítsége, akik nem sajnálják a fáradságot a hazai közlések nemzetközi elvárás szerinti kritikájára. Végül, de talán mind között leginkább az olvasó e folyamat legfontosabb szereplője: érdeklődése, igényessége, szakmai aktivitása adja meg leginkább azokat a stimulusokat, amelyekből egy hazai szaklap – mint a Ca és Csont is – tartósan erőt meríthet. Ha mindez együtt van, a szerkesztő dolga már szinte semmiség. Végzi a szerkesztés rutinfeladatait, az új lapszám bevezetőjében megosztja néhány gondolatát olvasóival, s az évfolyam fordultával hálás köszönetet mond mindazoknak, akik lektorként segítették folyóiratát. Szokásunkhoz híven nevük felsorolásával szeretnénk megtisztelni őket, remélve, hogy támogatásukra a továbbiakban is számíthatunk.

Most pedig lássuk, mit kínál olvasóinak a Ca és Csont legfrissebb száma! Mindenekelőtt egy összefoglaló közleményt a pajzsmirigyhormonok és a csontbetegségek kapcsolatáról. E problémakör az elsők egyike volt, amelyről felismertük, hogy szekunder osteoporosist okozhat, és – szintén az elsők között – éppen hazai szerzők mutattak rá erre. Indulásának évében lapunk is közölt e témában áttekintést, mára azonban tudásunk differenciáltabbá vált. Más oszteológiai következményét ismertük meg a kifejlett hyperthyreosisnak, mint a szubklinikus hiperfunkciónak, s ismét mást a szubsztitúciós célból adott tiroxinkezelés során. Eltérő a pajzsmirigyhormon-többlet következménye az idős csontban és a gyermek fejlődő csontjában. A klinikai ismereteken túl jelentősek a thyreogen osteopathia kutatásának experimentális hozadékai. E vizsgálatok nagyban segítették a csontanyagcsere szabályozásának megismerését, a citokinek ossealis szerepének tisztázását és egyes genetikai összefüggések megértését. Sokféle okból ajánlja tehát örömmel az olvasó figyelmébe a szerkesztő a thyreoidea és a csont kapcsolatát áttekintő közleményt, amelynek bibliográfiája is forrásértékű.

Visszatérő témáink egyike a primer hyperparathyreosis, amelynek hazai ellátási hiányosságait a Ca és Csont is törekedett felszámolni. Bár elégedettek még nem lehetünk, a felismert betegek száma napjainkban többszöröse a korábbinak. Főleg a csontpanasszal járó hyperparathyreosis diagnózisa fejlődött hazánkban, míg a veseköves forma – sajnos – ma is ritkán felismert kórkép. Ráadásul a köves hyperparathyreosisban végzett szubtotális parathyreoidectomia nem mindig hoz olyan végleges gyógyulást, mint a csontbetegeknél. Ennek az az oka, hogy a vesekőbetegek egy részében a parathyreoidea autonóm hiperfunkciója nem primer adenoma, hanem a fel nem ismert renalis hypercalciuriát kompenzáló másodlagos túlműködés talaján keletkezik. A folyamat lényege a vese distalis tubulusaiban elégtelen kalciumreabszorpció, amely a vizeletbe – diétával nem korlátozhatóan – nagy mennyiségű kalciumot juttat, és vesekő keletkezik. Az állandó kalciumvesztés eközben regulációs, szekunder hyperparathyreosist indukál a normális szérumkalcium-szint megőrzése érdekében. Egyes betegeknél a tartós stimuláció adenomás átalakuláshoz vezet, s ekkor a kórkép már nem különbözik a primer autonómiától: hypercalcaemiával és a PTH magas vérszintjével jár; a lokalizációs vizsgálatok az egyik parathyreoidea megnagyobbodását mutatják, a műtéti hisztológia pedig adenomás szerkezetet igazol. A debreceni munkacsoport közleménye rámutat, hogy mindez nem oly ritka jelenség, mint gondolnánk. A vesekővel járó primer hyperparathyreosisban tehát az eredményesnek tűnő, azaz a normocalcaemiát helyreállító műtét után a gyógyultnak látszó betegeket érdemes ellenőrizni, az esetleges renalis hypercalciuriájukat felismerni és kezelni, hogy a műtéttől várt kőprofilaxis valóban megvalósuljon.

Lapunk a D-vitamin ossealis szerepének és elterjedt hiányállapotának ugyancsak bőséges figyelmet szentelt korábban. Jelen számunkban arról olvashatnak, hogy az idős embereknek adott kalcium- és D-vitamin-pótlás már néhány hét alatt is csökkenti a csont átépülési ütemét. Ez közismert adat, és alapul szolgál a D-vitamin és a kalcium bázisterápiaként való alkalmazásához osteoporosisos betegeknél. A most publikált vizsgálat azonban arra világít rá, hogy mindez elsősorban azon betegek esetében igaz, akiknél mérsékelt D-vitamin-hiány áll fenn, míg a jó D-vitamin-ellátottságú személyeknél hasonló effektus nem várható. Minthogy a kalciumsók és a D-vitamin a legolcsóbb és ezért legelterjedtebb antiporoticumok, igen hasznos lehet minden információ, amely e „bázisszerek” esetében is segít a pontos indikáció megfogalmazásában.

Egy további közlemény az osteoporosisos betegek életminőségével foglalkozik. A téma egyre népszerűbb a nemzetközi szakirodalomban, és fontos elméleti kérdéseket vet fel. Az osteoporosis megismerésének korábbi korszakában a csontdenzitás állt a figyelem középpontjában, az utóbbi években pedig mindinkább a kis traumára bekövetkező csonttörés. E tömegesen elterjedt kórképben a társadalmi költségek és a társadalmi hasznosság összevetése egyértelműen a törés felé fordította a diagnosztikus, de főleg a terápiás erőfeszítéseket. Bár mindez logikusnak tűnik, máig megválaszolatlan kérdés, hogy valóban a csonttörés jelenti-e a betegség legfontosabb klinikai megnyilvánulását? Bizonyos-e vagy csupán kézenfekvő feltevés, hogy a csontritkulás során romló életminőség közvetlenül a szaporodó törésekhez kapcsolható? A nemzetközi adatok között támogató és kétkedő eredmény egyaránt akad. Jelen számunkban az első jelentősebb hazai vizsgálatról számolunk be, ez inkább a kétségeket erősíti.

A modern medicina fejlődésével egyre több betegség esetén hosszabbodhat az élettartam. Nem meglepő, hogy előtérbe került a megőrzött élet minőségének kérdése, amely napjaink orvosától mindinkább elvárt eredmény. A szerkesztőt ez arra indította, hogy az életminőségi kutatások kiemelkedő hazai szakértőjét szerkesztőségi közlemény írására kérje fel. Ezzel új, lapunkból eddig hiányzó közlési formát is útjára indítunk, amely a nemzetközi lapok „Editorial” fejlécű írásaihoz hasonlítható. Nem minden lapszámunkban talál majd ilyet a kedves olvasó. Inkább akkor nyúlunk ehhez az eszközhöz, ha egy közleményünk részleteiben boncolgatott témája átfogó, széles összefüggésekben elhelyező értelmezést vagy állásfoglalást igényel. Terveink szerint elsősorban szerkesztőbizottságunk tagjaitól, de szükség szerint más hazai szaktekintélyektől is remélünk szerkesztőségi közleményt megjelentetni.

Bárhogyan halogattam is, elérkeztem mondanivalóm legfájóbb részéhez. Nemrég kellett búcsút vennünk a hazai oszteológia egyik tekintélyes alapítójától, akinek szakmai támogatását a Ca és Csont legelső számától kezdődően, folyamatosan élvezhette. Varga László professzorra emlékezünk ebben a lapszámban, amelynek tanulmányozása közben egy tiszteletteljes főhajtásra kérem az olvasót.

Dr. Horváth Csaba
főszerkesztő