Tisztelt Kollégák, Kedves Olvasók!
dr. Horváth Csaba
 
 
 

dr. Horváth Csaba

Ca és Csont 2003;6 (2): 36-37.


Lapunknak a kezdetektől követett célja a kalcium- és csontanyagcsere problematikájának minél szélesebb köréből megjelentetni közleményeket. Állatkísérletes és humán gyógyászati, diagnosztikai és terápiás jellegű, eredeti kutatást és irodalmi összefoglalást tartalmazó cikkeket egyaránt közöltünk, az osteoporosis mellett más metabolikus osteopathiákról éppúgy, mint a kalcium-anyagcsere endokrin regulációjának betegségeiről vagy a vesekövességről. A Ca és Csont legújabb száma is e hagyományt folytatja. A cikkek palettája ezúttal kissé szokatlan, bár életszerű: egyszerre kínál régi vagy régről ismerősnek tűnő és nagyon új témákban olvasnivalót.

Az anyagcserezavarok talaján keletkező osteopathiák - eredetükből következően is - a konzervatív medicina gyermekei. Felismerésük többnyire noninvazív vizsgálatokkal (denzitometria, röntgen, labor) történik, kezelésük pedig szájon át bevett gyógyszerekkel, életmód-változtatásokkal, fizioterápiás eljárásokkal. E módszereket rendszerint belgyógyászok és reumatológusok alkalmazzák, és talán a primer hyperparathyreosis az egyedüli kivétel, ahol az invazív medicina szakembereit is közel engedjük - sőt, hívjuk! - dédelgetett kórképeinkhez. Az évek alatt fokozatosan kifejlődő osteoporosis akkor sem sebészi betegség, ha legsúlyosabb szövődményét - a csípőtáji törést - traumatológiai műtéttel kezelik. E beavatkozás ugyanis nem az osteoporosist gyógyítja, hanem annak egy következményét teszi elviselhetővé.

A Ca és Csont rövid életében mégis másodjára fordul elő, hogy sebész kollégánk ismertet új, hatékonynak ígérkező operatív eljárást az osteoporosisos beteg kezelésére. A közlemény az összeroppant csigolyákon végrehajtott műtéti módszereket ismertet, némi műfaji engedménnyel az alapvetően összefoglaló áttekintést fűszerezve a hazánkban még kezdeti tapasztalatok bemutatásával. Az Olvasó joggal kérdezheti: ha a csípőtáji törés szegezése nem az osteoporosist gyógyítja, akkor vajon a vertebroplasticára nem igaz ugyanez a megállapítás? Úgy vélem, csakugyan nem igaz, sőt, éppen e különbség a forrása az új eljárást kísérő szakmai izgalomnak! Az elmúlt évek kutatásai az osteoporosisos - azaz kis trauma esetén is bekövetkező - csonttörés számos kockázati tényezőjét felderítették. Bár többségük anekdotikus rizikófaktornak bizonyult, néhány tényező szerepét nagy metaanalízisek is igazolták. Az alig féltucatnyi validált törési rizikófaktor egyike éppen a korábbi csonttörés, amely után az újabb fractura veszélye kétszer nagyobb, még normális csontdenzitás mellett is. A jelenség mechanizmusa spekulációk tárgya. Mai ismereteinkkel leginkább az a nézet áll összhangban, amely szerint a korábbi törés nyomán megváltozik mind az adott csont, mind a környező csontvázrégió statikája, és emiatt a - sokszor anatómiai tökéletlenségekkel gyógyult - csontot a korábbinál nagyobb erőhatások érik, talán kedvezőtlen irányultsággal is. Ezt a nézetet támogatja a gyermekkori zöldgallytörésekkel kapcsolatban nyert tapasztalat is: e fractura jellege és a fiatal életkor teljes anatómiai restitutiót enged meg, a törési rizikó pedig nem növekszik. Sajnos, a felnőttek törései maradandó nyomokkal gyógyulnak, miközben esélyük az újabb fracturára megnő. Nincs ez másként a gerincben sem, egy csigolya kompresszióját kétszerte valószínűbben követi újabb összeroppanás. Innen nézve minden olyan eljárás reménykeltő, amely a gerinc statikájának - akár csak részleges - helyreállítását ígéri. A közleményben ismertetett műtétnek ma még főként látványos elemei, kevés szövődménye és tolerálhatósága kelt figyelmet, valóban attraktívnak azonban akkor bizonyul majd, ha az ilyen műtéten átesett betegek mozgásképessége és életminősége tartósan jobbá válik, különösen akkor, ha az újabb csigolyák kompressziója is elmarad.

Fontos szempont az is, hogy a nagy csonttörés a metabolikus osteopathiáknak csupán az egyik, de nem a leggyakoribb következménye. Jóval többen vannak azok a betegek, akiknek csontváza alakilag még ép, a kórelőzményben törés még nem szerepel, ellenben tartós és progrediáló fájdalmakat okoz szervezetükben az osteoporosis. A fájdalom hátterében a csont mikroszkópos méretű, ám egyre nagyobb számú fracturái állnak. E fájdalom rontja az életminőséget, gátolja a mozgást és a csontnak oly fontos fizikai terhelést, így az események ördögi körben sodródnak a klinikai megjelenésű makrotörés felé. A felismerés nem új, a gerincből eredő fájdalom leküzdésére számos konzervatív és újabban műtéti eljárás is törekszik. Álláspontunk ismét egy reménykedő feltételes mód: ha a vertebroplastica kis műtéti megterheléssel, hatékonyan és tartósan képes a porosisos gerinc fájdalmait enyhíteni, akkor nagy jövő előtt álló kezelési mód születésének lehetünk tanúi. Az idő eldönti majd...

Ahogy a metabolikus oszteológia figyelmének középpontjába a csonttörés került, ezzel együtt újrafogalmazódtak a csont biológiai szerepéről vallott nézeteink is. Ma önálló csonttulajdonságnak tekintjük a mechanikai kompetenciát, amelyet a mineralizált állományba bezárt osteocyták - egyfajta belső idegrendszerként - folyamatosan hozzáalakítanak a csontot szokványosan érő erőhatásokhoz. E folyamat nemcsak a csont átépülésének célirányos regulációját jelenti, hanem feltételezi az erő nagyságának és irányának érzékelését is. Az érzékelés mibenlétét még nem sikerült tisztázni, de egyes részelemei már ismertek. Ilyen például a csontállományban található interstitialis folyadék elmozdulása: ez megváltoztatja a folyadék nyomásviszonyait és a benne oldott biokémiai öszszetevők (citokinek!) koncentrációját. A társtudományok részvétele a csontkutatásokban arra is rávilágított, hogy a csontszövetben elektromosan töltött részecskék is mozognak, amelyek körül elektromágneses tér épül fel és változik meg - többek között - a külső erők hatására is. Az idegsejtek működéséről szerzett ismeretek fényében nem meglepő, hogy az ilyenfajta, piezoelektromos és mágneses effektusok az osteocyták sejtmembránjában változásokat eredményeznek, azaz detektálhatók.

A koncepció új adatok növekvő tömegén nyugszik, alapjai azonban régebbi kutatásokig követhetők. A csontszövet elektromos, mágneses vagy éppen ultrahangos befolyásolására sok éve folynak próbálkozások, amelyek - tudományunkra oly jellemzően - a felívelő lelkesedés és a kudarcokkal együtt hanyatló érdeklődés hullámvonala mentén alakulnak. Legújabban ismét a fokozódó érdeklődés periódusában vagyunk, mert az imént összefoglalt új koncepció mellett a technikai fejlődés is új eszközöket kínál. A jelenség vizsgálatára leginkább in vitro modellekben, például sejttenyészetekben van lehetőség, esetleg állatkísérletekben is. Humán viszonylatban csupán a törés helyén képződő új csontszövet vizsgálható, különösen abban az esetben, ha a callus létrejötte valamiért elhúzódik. Vizsgálati modellként kétségtelenül alkalmas helyzet ez, és nem is érdektelen kérdés. A szerkesztő azonban fontosnak tartja, hogy rámutasson: a vizsgált probléma a csontátépülés alapjait feszegeti, ezért jelentősége messze túlnő az elhúzódó törésgyógyulás korrekcióján. Jelen lapszámunkban két közlemény számít az Olvasó ez irányú érdeklődésére. Az egyik az első hazai tapasztalatokról számol be, amelyeket reményeink szerint hamarosan újabb közlések követnek. A másik közlemény a múlt esztendőben Olaszországban rendezett nemzetközi konszenzuskonferencia állásfoglalása, amelyet a Ca és Csont elsőként publikál.

Szerkesztőségünk tisztában van azzal, hogy mind a vertebroplastica, mind az elektromágnesesség ossealis alkalmazása terén ingoványos talajon járunk, a tankönyvekben letisztult medicina határzónáiban. Úgy véljük, e területek újdonsága önmagában is elégséges indok beszélni róluk, a felidézett nemzetközi kutatási párhuzamokban pedig további támaszokra leltünk. Mindeközben érzékeljük az oszteológiához különféle irányokból közelítő szubdiszciplínák heterogén álláspontjait is az érintett témakörökben. Lapunk készséggel ad helyet e nézeteknek, legyenek azok támogatók vagy kétkedők, hozzászólásként vagy nagyobb közleményben megfogalmazottak. Különösen szívesen látnánk olyan közléseket, amelyek a megindult vizsgálódások folytatását, kritikai ellenőrzését, továbbfejlesztését, gyakorlati alkalmazási szabályainak kimunkálását célozzák.

A régről ismert és az újonnan megjelent témák elegyét jelen számunkban egy további közlemény gyarapítja. Ebben az osteoporosis legrégebben alkalmazott gyógyszeréről esik szó, szervezetünk rejtélyes funkciókkal bíró saját hormonjáról, amely jelentős szerepet kapott az involúciós csontritkulás kórszármazásáról felállított koncepcióban. Hosszú múltja dacára a bizonyítékokon alapuló orvoslás korában is megőrizte jelentőségét, újabban fájdalomcsillapító effektusával kiegészítve. A már nem fiatal készítmény most az osteoporosis igencsak ifjú részterületével, a férfiak csontritkulásával találkozott. A Ca és Csont hazánkban elsőként, de a nemzetközi medicinában is az elsők között mutatott rá az "erősebbik" nem osteoporosisának fontosságára, a korábban véltnél sokkal gyakoribb előfordulására és a női csontvesztéstől eltérő jellegzetességeire. Közleményünk a hazai palettáról eddig hiányzó, prospektív és kontrollált kezelési tapasztalatról számol be, amelyben a nők körében régóta alkalmazott antiporoticum a férfiak csontritkulásában is sikeresnek bizonyult.

Végül szeretném az Olvasó figyelmét felhívni a szerzőinknek szánt útmutatóra, amely egyúttal szerkesztési elveinket és gyakorlatunkat is bemutatja. Régi adósság ez, kései törlesztésére a szerkesztő mentséget nem találhat.

Kérem, fogadják szeretettel e rendhagyó összetételű számot: találjanak benne minél több érdekességet és saját vizsgálódásra buzdító példát. Kellemes és hasznos olvasást kíván:

dr. Horváth Csaba