ÖSSZEFOGLALÓ KÖZLEMÉNYEK
Az osteoporosis előfordulása autoimmun ízületi gyulladásos betegségekben
Varga Péter Pál
 
 
 
 

dr. Varga Péter Pál: Gerincgyógyászati Nemzeti Központ
1126 Budapest, Királyhágó u. 1-3. (Hungary)

Ca és Csont 2001;4 (3): 106-113.

Érkezett: 2001. november 12.
Elfogadva: 2001. december 13.



ÖSSZEFOGLALÁS

Osteoporosisban különleges helyet foglalnak el a gerincsebészeti eljárások. Sérülések, degeneratív vagy daganatos gerincelváltozások esetén az adekvát műtéti ellátás során figyelembe kell venni a csigolyák mechanikai jellemzőinek megváltozását.

Az osteoporosis okozta csigolyatörések, illetve állandósult gerincfájdalmak műtéti eljárásokkal jó eséllyel kezelhetők. Ma már alapeljárásnak tekinthető a vertebroplasztika és a hátulsó feltárásból végzett dinamikus stabilizáció. Ez utóbbi speciálisan tervezett implantátumot igényel.

osteoporosis, gerincsebészet, vertebroplasztika, dinamikus stabilizáció


A gerincsebészet fejlődése az elmúlt két évtizedben szinte valamennyi gerincbetegség vonatkozásában újabb kezelési lehetőségeket teremtett. Egyidejűleg változott az általános műtéti feltételrendszer. (Fejlődtek az aneszteziológiai módszerek, bővült a műtői eszköztár, a farmakológia fejlődésével új biológiai anyagokat vezettek be a mindennapi gyakorlatba.) A technikai lehetőségek bármely életkorban, bármilyen típusú gerincműtét elvégzésére adottak. Mégis, néhány területen olyan speciális problémakörrel kerültünk szembe, amely a mai napig tág teret nyújt szakmánk innovatív törekvéseinek.

Orvosgyakorlati szempontból minden tekintetben kétségkívül az osteoporosisos beteg gerincműtétjei jelentik azt a problémakört, amely a napi munka során a leginkább igénybe veszi az orvos ítélőképességét, technikai felkészültségét, a helyes betegvezetésben szerzett tapasztalatait.

A gerincsebész találkozása az osteoporosissal voltaképpen két fő területen zajlik. Az első maga a betegség: rendelkezünk-e olyan műtéti lehetőséggel, amely az osteoporosis klinikai tüneteit enyhítheti? Második, a napi gyakorlatban mindennapos kérdés: ha egyéb okok miatt kell gerincműtétet javasolnunk, milyen speciális problémákat vet fel az a tény, hogy betegünk gerince porosisos?

Az első kérdésre régóta próbál választ adni a gerincsebészeti társadalom. Ismeretes, hogy az osteoporosisban szenvedő beteg gerincfájdalmai hátterében a csigolyatestekben megnövekedett intraossealis nyomás fontos szerepet játszik. Az osteoporosis előrehaladtával a háti szakasz görbületének növekedése a test súlyvonalát egyre inkább ventralis irányba tolja, ami circulus vitiosusként az intraossealis nyomás további növekedését eredményezi.

A progresszív, terheléssel analóg, nehezen tolerálható fájdalom enyhítésére az elmúlt évtizedekben műtéti technikák sorozatát próbálták ki. Ezek két alapvető típusba sorolhatók. Egyikük különböző alloplasztikus anyagoknak (fém, csontcement, kerámiák stb.) a hátulsó oszlopra applikálásával próbálja a progresszív deformitásokat megállítani, míg a másik típusba azok az eljárások sorolhatók, amelyek a ventralis oszlop teherbíró kapacitását próbálták erősíteni. (Ez utóbbi eljárásokat összefoglalóan vertebroplasztika néven jegyzik.)

Az első csoportba tartozó valamennyi eljárás közös jellemzője, hogy a közvetlen posztoperatív szakban az operált betegek azonnali fájdalomenyhülésről számolnak be, de rövidebb-hosszabb idő elteltével a fájdalom ismét erősödik, s meg is haladhatja a műtét előtt észlelt fájdalomszintet. Ezen eljárások legnagyobb hátránya az, hogy az alkalmazott implantátumok rugalmassági modulusa jelentősen eltér az osteoporosisos csonttól, így az idő múlásával az implantátum-csont érintkezési felületen létrejövő stressz eredményeképpen a csont destruálódik és az implantátum kilazul. Amennyiben ez a folyamat szimptomatikus, s fémeltávolítással végződik, az operált beteg állapota a műtéteket megelőzőhöz viszonyítva gyakran sokkal rosszabb.

Az utóbbi időkben - a rigid implantátumokkal stabilizált gerincfúziók késői hátrányos következményeinek ismeretében - egyre nagyobb szerephez jut az úgynevezett flexibilis gerincimplantátumok alkalmazása osteoporosisos betegeken.

E közlemény célja az osteoporosisban szenvedő betegen végzett gerincműtétek indikációjának tárgyalása, a vertebroplasztika és a flexibilis implantátumok műtéti technikájának bemutatása.
 

Gerincműtét javallata osteoporosisban

Fájdalom

Az osteoporosis gerincmanifesztációját krónikus lokális fájdalomszindróma kíséri. E fájdalom jellemzője egyfelől a gravitációs terheléssel analóg fokozódó jelleg, másfelől a gyógyszeres kezeléssel egyre kevésbé befolyásolható, hullámzó klinikai fájdalomprofil. Az ismert fájdalomforrások mellett kevesebb figyelem fordul az intraossealis receptorok felé (1). Ezen receptorok igen érzékenyen reagálnak a csigolyatesteken belül zajló intraspongiosus történésekre, kiemelten a nyomásviszonyok változására. Az intraspongiosus nyomás növekedhet egyrészt a vénás elfolyás akadályoztatásával (például metasztázisok esetén), másrészt az egységnyi keresztmetszetre jutó gravitációs nyomóerő növekedésével. Ez utóbbi játszódik le abban az esetben, ha a thoracalis kyphosis növekedésével a test súlyvonala egyre inkább ventralis irányba mozdul el. Ilyenkor a gerinc három teherviselő oszlopa közül a dorsalis egyre kevésbé vesz részt a teherviselésben [az úgynevezett feszítőhurok (tension band) funkció nem működik tovább stabilizáló tényezőként], a középső oszlop erős corticalis rendszerei (peduncularis régió) fulcrumként működnek, s a csigolyatest elülső és középső harmada, a ventralis oszlop - amely az osteoporosis manifesztációjának színhelye - túlterhelődik. A microfracturák végképp tönkreteszik a teherviselő képességet (2), s ez, együtt járva a remodeláció károsodásával, voltaképp a funkcionális terheléshez való csontadaptáció képességének elvesztésével jár (3).

A gerincfájdalom kezelésére rendelkezésre álló terápiás repertoár széles és jól hozzáférhető. Mégis, a hosszan tartó és adekvát konzervatív kezelés után gyakran jut el a kezelőorvos az esetleges műtéti megoldás lehetőségének kereséséig.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy a fájdalom intenzitása és az osteoporosis okozta gerincdeformitás mértéke nem mutat lineáris összefüggést. Az igen gyakori kompressziós csigolyatesttörések legtöbbször nem járnak érdemi fájdalommal, még több szegmentum egyidejű érintettsége esetén sem. Kivételt talán a juvenilis osteoporosis kyphoticus deformitása mutat, ahol a görbület mértékével egyenes arányban növekedik a fájdalom intenzitása is (4, 5).

A csigolyatöréseket gyakran csak később ismerik fel. Amennyiben a betegek kezelésre szorulnak, rövid ágynyugalom, analgetikumok, néha fűzők alkalmazása mellett enyhül, sőt, el is múlhat a fájdalom (6). (Természetesen a későbbiekben külön kitérünk azokra az esetekre, ahol a csigolyatörés neurológiai tünetekkel jár.)

Amennyiben a törés következtében a szegmentális kyphosis mértéke jelentősen fokozódik, számolnunk kell a fájdalom tartóssá válásával. Ezekben az esetekben - ha konzervatív módszerekkel nem mérsékelhető a fájdalom - indokolttá válhat a műtéti beavatkozás.

A műtéti beavatkozás célja a fájdalom csillapítása mellett a deformitás fokozódásának a megakadályozása. Ismert adat, hogy (elsősorban a thoracalis szakaszon) a progrediáló kyphosis a gerinccsatorna olyan mértékű szűkületét idézheti elő, amely neurológiai deficittünetekhez vezethet. Ezért a Th-VI és az L-II szegmentumok közötti gerincszakaszon a szegmentális kyphosis fokozódásának gyorsuló progressziója önmagában is műtéti beavatkozás javallatát képezheti (5, 6).

Külön kell szólnunk azokról az esetekről, ahol a beteg testalkata, testsúlya, cardiopulmonalis állapota nem teszi lehetővé a fűző terápiás alkalmazását. Ilyenkor magunk - esetleges műtét indikációját individuálisan mérlegelve - inkább hajlunk operatív beavatkozásra, mintsem az ineffektív vagy egyenesen káros cardiorespiratoricus következményekkel járó törzsfűzők alkalmazására.

Az Amerikai Egyesült Államokban évente négy- és ötszázezer között mozog az osteoporosisos csigolyatörések detektált száma (7). E betegek közel egyharmadánál krónikus, konzervatív módszerekkel alig befolyásolható fájdalomszindróma alakul ki. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy e betegeknél a későbbiekben a következményes (társuló) betegségek nemcsak az életminőséget rontják, de magát az életet is megrövidítik (8), nem hangsúlyozható eléggé az osteoporosis talaján kialakult csigolyatörések népegészségügyi jelentősége.

Idegrendszeri tünetek

A csigolyatörések során létrejövő szegmentális deformitás és instabilitás (az érintett szegmentum lokalizációjának függvényében) gerincvelői és/vagy ideggyöki kompressziós tünetekhez vezethet. Ennek oka kettős: egyfelől a csigolyatest hátulsó falának kitört darabja nyomulhat a csatornába, s direkt kompresszió útján okozhat panaszt, másfelől a létrejövő stenosis a vérellátás akadályozásával vezethet tünetekhez. A gerincvelői tünetek viszonylag rövid idő alatt kialakulnak, s ezt követően csökkennek a restitúció esélyei. Elsősorban a háti és a felső lumbális szakaszon fordul elő a fragmentum retropozíciójából eredő direkt kompresszió, míg az alsó nyaki és a felső-középső háti szakaszon a stenosis késői következményeire látunk gyakran példát.

A csigolyatörést követő idegrendszeri tünetek műtéti javallatnak tekinthetők. A gerincvelői kompresszió tünetei akut beavatkozást kívánnak; a beteg életkora, általános állapota, valamint egyéb individuális faktorok módosító tényezőként szerepelhetnek (9). Ideggyöki tünetek kialakulása esetén először a konzervatív kezelési módszerek közül kell választani. Megítélésünk szerint azonban az alsó végtag nagy stabilizáló izmainak paresise műtéti sürgősséget jelent, különösen akkor, ha a konzervatív kezelés bevezetése nem jár gyors eredménnyel.

Osteoporosisban, idegrendszeri tünetekkel járó csigolyatörés esetén, különösen nagy gondot kell fordítani a differenciáldiagnosztikai kérdések tisztázására. Az érintett szakasz mellett a többi gerincszakasz MR-vizsgálatát is célszerű elvégezni, esetleges korábbi (tünetmentes) törések okozta stenosisok vagy egyéb kóros intraspinalis folyamat (elsősorban metasztázis) kizárása céljából.

Az osteoporosisos beteg csigolyatörésének műtéti ellátása megtervezésénél általános és lokális tényezőket kell figyelembe vennünk. Az általános tényezők alatt a beteg gerincműtétre való alkalmasságának nem gerinc vonatkozású faktorait értjük. Ezek egy része a beteg életkorával és általános belszervi állapotával áll összefüggésben (cardiorespiratoricus állapot, társult betegségek stb.), más része az osteoporosis általános tüneteivel. Mivel az esetek döntő többségében idős korú betegekről van szó, s a várható perioperatív szövődmények kockázata nagyobb, különösen fontos a rendkívül részletes és tárgyszerű megbeszélés a beteggel a tervezett beavatkozásról, a technikai részletekről, az esetleges szövődményekről és a műtéttől remélhető állapotjavulás esélyeiről. A beteg reményeit a reális elvárásokon túl nem szabad túlzottá tenni. Éppen ellenkezőleg, tisztázni kell, mit tekinthetünk kielégítő eredménynek: a fájdalom csökkenését, a neurológiai tünetek regresszióját, az általános terhelhetőség mértékének növekedését. Tapasztalataink szerint neurológiai tünetek esetén a legtöbb beteg hajlik a műtéti kezelés felé, s ugyanez mondható el azokról a betegekről, akik neurológiai tünetek nélküli, terápiarezisztens fájdalomszindrómában szenvednek. A járástávolság csökkenése egyéb tünetek hiányában is gyakran viszi sebészhez azokat a betegeket, akik egyébként jó szociális környezetben, aktív társadalmi életet élnek, s a járásképtelenség miatt ebben érzik magukat súlyosan korlátozva. A magunk gyakorlatában meszszemenően konzervatív irányvonalat követünk, s a műtéti javallatot azokban az esetekben állítjuk fel, ahol valóban bezárult a lehetőség a konzervatív kezelések előtt.
 

Műtéttechnikai kérdések

A gerincsebészeti műtéti feltárások során kiemelt fontosságú a rehabilitáció eredményessége szempontjából a paravertebralis izomzat épségének megtartása. Az osteoporosisos beteg izomzata kevésbé vascularisalt, a szokottnál szakadékonyabb. Fontos, hogy a felületes és mély izomrendszereket egy tömegben válasszuk le a laminákról, különben számolhatunk azzal, hogy a műtét után további rosttömeget veszítünk el a funkció szempontjából. Magunk elektromos késsel választjuk le az inas eredéseket a csontról, s szinte sohasem használjuk az egyébként rutineszköznek számító Cobb-raspatóriumot az izomzat csontról való leválasztására. Fontosnak tartjuk, hogy nagy tömegű, erős sebterpeszek helyett filigrán és kisebb mechanikai erővel mozgatható terpeszeket (Gilpi-típusok) alkalmazzunk, a műtét során eredeti helyzetüket gyakran felengedve és változtatva. A csont lágyságára való tekintettel vésőt ritkán alkalmazunk, éles csontárral és speciálisan kiképzett hegyű küretkanál-sorozattal készítjük el a transpedicularis csavarok helyét. E kanalak kónuszos formája lehetővé teszi a furat környezetében levő csontállomány zömítését, így a pedunculus mechanikai képessé-
geinek megtartását.

A kívánatos dekompresszió eléréséhez Kerrison-rongeur és finom végű preparálóeszközök alkalmazása célszerű, ugyanakkor nagy figyelmet kell fordítani az alkalmazás során arra, hogy a porosisos csigolyatest egyes részei jóval kompaktabbak a környezetüknél. Ilyen például a lamina centrális része, a processus spinosusok töve, a pars interarticularis, valamint maga a pedunculus és a corpus hátulsó-felső kvadránsának a találkozása.

A gerincműtéteknél megszokott mértékű vérzések mellett számolni kell az intenzív ossealis vérzésekkel is, ezért  a csontviasz használata nagy jelentőségű.

Implantátum behelyezésénél az egyik legmegszívlelendőbb tanács az, hogy az első próbálkozással optimális pozíciót kell elérni, mert például egy csavar újrapozicionálása egyet jelent a befogadó csont mechanikai szilárdságának csökkenésével. Célszerű a laminák erős csontszerkezetét használni az implantátum lehorgonyzására. Magunk ezért preferáljuk osteoporosisban a laminahorgok széles körű alkalmazását, adott esetben egy csigolyán belüli, mindkét oldali csavar-horog kombinációval.

Osteoporosisban deformitáskorrekciót olyan módon kell elérni, hogy ne a stabilizáló implantátumot használjuk erre, hanem egyéb (temporer) manipulációs eszközöket. Maga az implantátum a már korrigált helyzetet stabilizálja anélkül, hogy a fém-csont felszínen durva feszültség keletkezne. Jó példa erre a csigolyatörések utáni korrekció, ahol szívesebben folyamodunk a középső oszlop lerövidítésével elérhető korrekcióhoz, mint az azt inkább fulcrumként használt reclinatiós manőverekhez (2).
 

Vertebroplasztika

A csigolyatest csontállományának patológiás mértékű csökkenésével a kompressziós törések esélye nagyobb, s ennek bekövetkezte gyakran erős fájdalommal és idegrendszeri tünetek megjelenésével jár. Osteoporosisban azonban ezek a jellemző szimptómák elmaradhatnak, s a bekövetkezett csigolyatörésre csak akkor derül fény, amikor a törés után kialakult szegmentális kyphosis lassan kialakuló fájdalomegyüttese miatt vizsgálják a beteget. Ezekben az esetekben megfelelő fájdalomcsillapító eljárásnak tűnik a vertebroplasztika néven jegyzett beavatkozás, amelynek során a corpusba juttatott alloplasztikus anyagokkal kívánják restaurálni a csigolyatest súlyosan károsodott ventralis teherviselő képességét.
 

1. ábra. Vertebroplasztika (a transpedicularis munkacsatorna behelyezése)

2. ábra. Vertebroplasztika (a csontcementtel feltöltött csigolya-test)

 

Az eljárás már régebb óta ismert (10), az elmúlt három évben reneszánszát éli (6, 7). Technikai szempontból szerény eszköztárral, akár helyi érzéstelenítésben, percutan módon is végezhető. A műtétre megfelelően előkészített, hason fekvő betegnél röntgenkép-erősítő segítségével lokalizáljuk az érintett csigolyatest pedunculusát. Ezt követően, parányi bőrmetszés után, csontárat vezetünk a pedunculusba, s az így nyert corticalis nyíláson át üreges trokárt a corpus belsejébe (1. ábra). A pozíció megfelelő radiológiai kontrollja után, lassú előtolással, alacsony viszkozitású csontcementet injektálunk a corpus belsejébe (2. ábra). A thoracalis csigolyatestek 3-5, a lumbális csigolyatestek 6-8 ml cement befogadására is alkalmasak. Az eljárás ugyanabban a szegmentumban akár két oldalról is elvégezhető, s a beteg toleranciájának függvényében több szegmentumra is kiterjeszthető. A sacrum massa lateralisa (komputeres célzás segítségével) szintén megfelelő tárgya e procedúrának (11).

Az eljárást követően a beteg azonnal mobilizálható, sem utókezelést, sem különösebb rehabilitációt nem igényel. A szövődményeket illetően az irodalom meglehetősen sokarcú: nagy szériát közölnek szövődmény nélkül (7), míg mások viszonylag kis esetszám mellett is relatíve magas komplikációs arányról számoltak be (9). Ezek között vezető helyen a cement injektálása közben előforduló problémák állnak. Legveszélyesebb a folyékony cement penetrálása a gerinccsatornába, amely azonnal neurológiai tünetet okozhat. Magunk fontosnak tartjuk a célcsigolya preoperatív CT-vizsgálatát, ezúton kiszűrve azon eseteket, ahol a középső oszlop törése miatt a corpus belseje és a gerinccsatorna közlekedik egymással. Ilyen morfológia esetén vertebroplasztika alkalmazása nem jön szóba.

Jóllehet, a módszert metasztázisok, haemangiomák kezelésére ugyanúgy alkalmazzák, a legkedvezőbb klinikai eredményt az osteoporosisos törések okozta panaszok kezelése során érték el. A publikált klinikai eredményekről írott áttekintő közlemény (7) összegzése szerint a fájdalom azonnali csökkenése minden operált betegnél szignifikáns, s a hat hónapon túli hatás is meghaladja az 50 százalékot. Fontos megjegyezni, hogy nemcsak az eljárás javallatát képező fájdalom csökkenése, hanem az általános fizikai kondíció, mozgásképesség és aktivitási szint emelkedése is bizonyíthatóan bekövetkezik, s hat hónapon túl is demonstrálható.

A vertebroplasztika technikai kivitelezésének viszonylagos egyszerűsége és alacsony szövődményszáma miatt várhatóan széles körben fog elterjedni. Véleményünk szerint ez az eljárás (csakúgy, mint az osteoporosisos betegnél végzendő egyéb beavatkozások is) a megfelelő indikációval és korrekt műtéti technikával még a legelesettebb betegcsoportban is a jó eredmény esélyével alkalmazható.
 

Flexibilis transpedicularis stabilizáció

A gerinc hátulsó oszlopának feszítőhurok szerepe a szegmentális teherelosztás fontos komponense. Mint említettük, a sagittalis síkú progresszív deformitások legtöbbje a kyphosis fokozódásával és a test súlyvonalának ventralis irányú elvándorlásával jár. Ez a folyamat a feszítőhurok mechanikai szerepének felértékelődésével, a hátulsó csontos-ligamentáris struktúrák megvastagodásával, megerősödésével jár. Az egyensúly felborulása a fájdalom jelentős fokozódásában nyilvánul meg.

Azok az eljárások, amelyek során stabilizáló transpedicularis implantátumokat helyeznek a gerincbe, mind a feszítőhurok-funkció megerősítését célozzák.

Mint korábban említettük, osteoporosisban a rigid implantátumok alkalmazásának határt szab a csontok teherbíró képessége. A stabilizációba bevont szegmentumok számának növelésével voltaképpen a fém-csont határon érvényesülő stresszeket kívánjuk (a kontaktfelszín-növelés útján) csökkenteni. Az implantátumok rigiditása hoszszabb távon a kontakt felszínek osteolyticus folyamatával, s osteoinductiv hatásánál fogva olyan lokális remodelációval jár, amely implantátumlazuláshoz vezethet. Ezek a késői jelenségek vetették fel a flexibilis implantátumok használatával járó előnyök kihasználását az osteoporosisban szenvedő populációban.

Jelenleg a gerincimplantátumok piacán sokféle flexibilis eszköz beszerezhető. Magunk 1990 óta alkalmazzuk a fenti irányelveket, s legmegfelelőbb klinikai és radiológiai eredményekhez a saját fejlesztésű Flex-TLT (Flexibilis ThoracoLumbalis Transpedicularis) elnevezésű eszközzel jutottunk.

Ezen implantátum alapeleme a transpedicularis bevezetésű csavar, amelynek speciálisan kiképzett fejrésze titánból készült "elemi szálakat" fogad be (3. ábra).
 

3. ábra. A FLEX-TLT dinamikus stabilizáló gerincimplantátum

 

A szálak számától függően változik a rendszer rigiditása (flexibilitása). A rendszer tisztán dorsalis használatra szolgál, így a feszítőhurok-funkció hatékonyságát a szálak számával egyenesen arányos mértékben növeli. Mivel a flexibilitás és a rendszer rugalmassági modulusa szorosan összefügg, a csontéhoz hasonló modulus elérése "izoflexibilitást" eredményez, s ez az implantátum hosszú távú túlélését biztosítja.

Az implantátum behelyezése átlagos gerincsebészeti gyakorlatot igényel, a műtéti idő a rendszer szimplicitása miatt jelentősen lerövidül. (Így a magasabb kockázattal műtétre kerülő idősebb korosztálynál is eredményesen alkalmazható.) A 4-8. ábrák a Flex-TLT implantátumot ábrázolják, 75 éves nőbetegnél végzett műtétet követően, ahol a műtét javallata az osteoporosis részét képező gerincelváltozások által okozott, konzervatív kezelésre tartósan nem reagáló fájdalom volt.
 

4. ábra. 75 éves nőbeteg lumbális gerincéről készült MR-képek (poliszegmentális spinalis stenosis)

5. ábra. 75 éves nőbeteg lumbális gerince (poliszegmentális spinalis stenosis)

6. ábra. 75 éves nőbeteg lumbális gerince (poliszegmentális spinalis stenosis)

7. ábra. Az 5-6. ábrán bemutatott gerinc műtét utáni képe, FLEX-TLT implantátummal rögzítve (oldalirányú röntgenkép)

8. ábra. A FLEX-TLT implantátummal rögzített gerinc p-a irányú röntgenképe

 

A betegek már közvetlenül a műtét után a korábbi fájdalmak azonnali megszűnéséről számolnak be. Az ezzel járó aktivitásfokozódás és a szervezet egészére érvényesülő általános jó hatások a klinikai állapot látványos javulását eredményezik. Az eddig elvégzett közel hatvan műtét korai eredményei alapján úgy tűnik, a korábbi gerincsebészeti eszköztár olyan implantátummal egészült ki, amely megfelelő választ ad az osteoporosis okozta gerincfájdalmak és gerincdeformitások műtéti kezelésének sok, korábban kevésbé megválaszolhatónak tűnő kérdésére.

Irodalom

  1. Lieberman IH. Initial outcome and efficacy of "kyphoplasty" in the treatment of painful osteoporotic vertebral compression fractures. Spine 2001;26:14.
  2. Kempinsky WH, Morgan PP, Boniface WR. Osteoporotic kyphosis with paraplegia. Neurology 1958;8:181-6.
  3. Lance Lanyon, Tim Skerry. Postmenopausal osteoporosis as a failure of bone’s adaptation to functional loading: a hypothesis. Journal of Bone and Mineral Research 2001;16:11.
  4. Bradford DS. Juvenile kyphosis. Clin Ortop 1977;128:129-39.
  5. Robbert JP, Noorda MD, et al. Severe progressive osteoporotic spine deformity with cardiopulmonary impairment in a young patient - A case report. Spine 1999;24(5):489-92.
  6. Lewiecki LM. Vertebroplasty and kyphoplasty in 2001. Journal of Clinical Densitometry 2001;4(3):185-7. Fall 2001
  7. Kieran J, Murphy KJ, et al. Vertebroplasty - A simple solution to a difficult problem. Journal of Clinical Densitometry 2001;4(3)189-97. Fall 2001
  8. Cooper C, et al. Population - based study of survival after osteoporotic fractures. Am J Epidemiol 1993;137:1001-5.
  9. Chiras J, et al. Percutaneous vertebral surgery: techniques and indications. J Neuroradiol 1997;24:45-59.
  10. Galibert P, et al. Preliminary note on the treatment of vertebral angioma by percutaneous acrylic vertebroplasty. Neurochirurgie 1987;33:166-8.
  11. Varga PP, Hoffer Z, Bors I. Computer-assisted percutaneous transiliac approach to tumorous malformations of the sacrum. Comp Aid Surg 2001;6:1321-5.


Possibilities in spine surgery for the treatment of symptoms of osteoporosis

Spinal surgery methods in the presence of osteoporosis are in a unique situation.  Changes in the spine structure can occur through injury, degeneration or tumours, and these altered mechanical aspects of the vertebrae must be taken into consideration during surgery.  Vertebral fractures and chronic back pain can be successfully treated with surgery.  Vertebroplasty and the posterior dynamic stabilization are considered basic methods today  with the latter requiring specialized implants.

Correspondence: dr. Varga Péter Pál: National Center for Spinal Disorders, Budapest
1126 Budapest, Királyhágó u. 1-3. (Hungary)

osteoporosis, spine surgery, vertebroplasty, dynamic stabilization