Tisztelt Kollégák, Kedves Olvasók! 
dr. Horváth Csaba
 
 
 

dr. Horváth Csaba, főszerkesztő

Ca és Csont 2001;4 (3): 104-105.


A Ca és Csont tematikus számát nyújtjuk át ezúttal. Tettünk már ilyet korábban, s mindig olyankor, ha egy téma fontosságát elég nagynak ítéltük ahhoz, hogy önálló - még ha nem is teljes - körbejárására kívántuk ösztönözni Olvasóinkat. Ilyen volt korábban a primer hyperparathyreosis kérdésköre, amelyben a magyar orvoslás méltatlanul elmaradt a nemzetközi eredményektől. Szakmánk legelső vezetője, Holló professzor akkor már évek óta folytatott missziót azért, hogy e gyakori - ám nálunk mégis ritkán felismert, pedig kitűnően meggyógyítható - hormonbetegséget közelebb hozzuk a metabolikus osteopathiákkal foglalkozó kollégákhoz, elősegítve a betegek érdekét szolgáló diagnózist. A sokfelől jövő erőfeszítések végül eredményt hoztak: napjainkban már nem reménytelen sors hazánkban éppen primer hyperparathyreosisban megbetegedni. A sikeres műtétek száma egy nagyságrenddel több évente, mint volt például a Ca és Csont indulásakor. Lapunknak halk büszkeség forrása, hogy e folyamathoz szerény eszközeivel maga is hozzájárulhatott.

A jó érzésnél többet is nyertünk azonban, hiszen a lap céljaként a hazai orvosi kutatás és az erről beszámoló magyar nyelvű orvosi irodalom fejlesztését hirdettük meg. E cél megvalósulását fedeztük fel azon közleményekben, amelyekben a hyperparathyreosis diagnosztikájának, műtéteinek, sőt, posztoperatív sorsának alakulásáról számoltak be olyan munkacsoportok is, amelyek e téma iránt addig nem mutattak tudományos érdeklődést. A tény, hogy e közlések a tematikus szám után szaporodtak meg hasábjainkon, igazolni látszik nézeteinket. Szent-györgyi Albert mondotta Szegeden, rektori székfoglalójában, hogy élvonalbeli gyógyítómunkát csak az képes végezni, aki szakmájának tudományos fejlesztését is, oktatását is művelni igyekszik.

Akadtak más tematikus számaink is, például a MOOT szakmai ajánlásait közlő évzáró számunk tavaly és tavalyelőtt. Ezek célja más volt: a Társaságot segítve egységesen rendelkezésre álló iránytűt szántunk az Olvasónak, amelyhez az év során bármikor folyamodhat, és örömmel kaptunk visszajelzéseket, hogy e lapszám valóban ilyen sorsra jutott. Cél volt az is, s szintén megvalósult, hogy az osteoporosis ügyében, s mindnyájunk érdekében tárgyaló MOOT az irányító hatóságokat publikált érvekkel is meggyőzhesse.

Most megint más okból nyúlunk a tematikus szám eszközéhez. Sikeres szakmai kongresszusok, évtizedes hagyományú továbbképzések, nemzetközi színvonalú monográfiák létrejötte után természetes, hogy a kalcium- és csontanyagcsere betegségeiben látványos haladást ért el a magyar orvoslás. Nemrég mégis olyan problémakör került elénk a nemzetközi rendezvényeken és a szakirodalomban, amelyről itthon nem hallhattunk eddig, pedig e szakterületet is művelik honfitársaink, s éppen nemzetközi színvonalon. Hogy is lenne másképp? De a magyar orvoslásra nemcsak az jellemző, hogy szinte minden területen együtt tart a világ élvonalával, hanem az is, hogy előbb tudjuk, mit értek el a tengerentúlon, semmint hogy ismernénk a szomszédos épületben dolgát végző kollégánk eredményeit. Tematikus számunk tárgya tehát az osteoporosis sebészeti megközelítése.

Első olvasatban meghökkentő téma, hiszen milyen műtét segíthet a csontállomány egészét érintő metabolikus eltérésen? Ha a csontvesztés nem is, de az előrement osteoporosis egyes következményei valóban rászorulhatnak olyan segítségre, amelyet gyógyszeres, étrendi vagy mozgásterápia nem nyújthat. A csontritkulás korai felismerésének szükségét éppen azért hangsúlyozzuk, mert a magára hagyott betegség okozta anatómiai deformitások vissza nem fordíthatók. Az osteoporosis és az osteomalacia klinikai jelentősége pedig - a törések mellett - éppen ebben áll: az önmagában panaszmentes kórfolyamat okozta deformitások jelentősen és véglegesen megrontják az életminőséget, megnyomorítják a beteget és megterhelik a társadalmat.

Erre a helyzetre sokáig nem akadt ellenszerünk. A megelőzést hangsúlyozó retorikánkba jól beleillett a korai diagnózis igénye, s nézeteink e téren nem is változtak. Ma is valljuk, a fő hangsúly az endokrin osteopathiák megelőzésén van, s ha ez valamiért nem sikerült, akkor legalább a minél korábban felállított diagnózison és a kezelés megkezdésén olyan időpontban, amikor még semmilyen irreverzíbilis károsodás nem keletkezett. Kevés hasznosat tudunk azonban ajánlani azon betegeinknek, akiknek osteoporosisa már kifejlődött és töréses vagy deformációs szövődményekhez vezetett.

A perifériás csontok fracturái heveny események, drága és fájdalmas traumatológiai beavatkozással és mérhetően nagy halálozással. A csigolyák porosisos törései viszont többnyire csöndes, kevés tünettel jelentkező folyamatok, amelyben inkább a test alakváltozása és terhelhetőségének csökkenése válik fokozatosan nyilvánvalóvá, s egyre elviselhetetlenebbé. Bár a megromlott szöveti szerkezetű csont aligha ideális terület a műtéti eljárásokhoz, a vertebroplasztika mégis kifejlődött. Napjainkra az operatív technikák egész sora áll rendelkezésre ahhoz, hogy a test súlyát tartani már nem képes gerincoszlop segítségére lehessünk. E technikák sokfélék, s korántsem csak új találmányok, de több közülük valóban szakmai újdonság. Műtéttechnikai eljárásokról, speciális céleszközökről és egy egészen új hozzáállásról van szó, amelynek külön szépséget ad, hogy kifejlesztésében magyar kollégák is jelentős szerepet játszottak. A gerinc sebészetére specializálódott kollégák - a balesetes, daganatos vagy discus eredetű bajok megoldása mellett - legújabban már az osteoporosis spinalis következményeinek enyhítésére is kínálnak megoldásokat, és tematikus számunk ezeket tekinti át.

A közlemények kissé elmossák megszokott műfaji szabályainkat. Összefoglaló referátum keveredik saját tapasztalatokkal, eredeti közlemény tartalmaz egyúttal kazuisztikai "betétet" is - nem találta dolgát könnyűnek a szerkesztő. Mégis úgy véltük, e formai sokszínűséget vállalni kell, mert forrása nem a szerzők írástudói fegyelmezetlensége, hanem az új téma útkeresése a műfaji formák terén is. Szerzőink ezúttal egyetlen munkacsoportot képviselnek, mert hazánkban elsősorban e csoport vállalkozott az osteoporosishoz elvezető sebészi utak felderítésére. Munkáikat elsősorban a csontbetegek ellátásával foglalkozó nem sebész Olvasónak ajánljuk, megismertetendő egy új és izgalmas lehetőséggel. Örömmel vennénk azonban, ha az osteoporosis interdiszciplináris jellege ismét egy új vonással gazdagodna, s tematikus számunk felkeltené az ortopédiai és traumatológiai társszakmák érdeklődését is. Nem gondoljuk, hogy körükben a Ca és Csont ismertetné meg ezeket az eljárásokat, viszont ezek osteoporosissal kapcsolatos vetületeiről szívesen olvasnánk a jövőben is lapunk hasábjain. Örömmel vettük azt is, hogy a gerinc sebészetével foglalkozók a műtét után is gondot fordítanak porosisos betegeikre, így a tematikus cikkcsokorban a speciális helyzet rehabilitációja is helyet kapott.

Az osteoporosis sebészeti vonatkozásaival először az OROM ez évi kongresszusa foglalkozott, s az ott megnyilvánult szakmai érdeklődés ösztönzött szerzőt és szerkesztőt egyaránt a tematikus összeállításra. Azon idő alatt, amíg a kéziratok elkészültek, s bejárták a szokásos szerkesztőségi útvesztőket, két vezető nemzetközi csontlapban találtunk összefoglaló, illetve szerkesztőségi közleményeket a vertebroplasztikáról. Témaválasztásunkhoz így újabb indirekt támogatást lelvén, jó szívvel ajánlom e cikkcsokrot az Olvasó figyelmébe, a szerzőkkel együtt várva hozzászólásaikat.

Budapest, 2001. december