BESZÁMOLÓ
I. Nemzetközi Férfi Osteoporosis Kongresszus
Tóth Edit
 
 
 

dr. Tóth Edit: Flór Ferenc Kórház

Érkezett: 2001. március 20.
Elfogadva: 2001. március 29.

Ca és Csont 2001;4 (1): 43-44.


Az utóbbi néhány évben világszerte elfogadottá vált a férfi osteoporosis előfordulási gyakoriságának jelentősége, s ezzel népegészségügyi fontossága. Az eddig elért kutatási eredmények áttekintése és összefoglalásának igénye hívta életre az I. Nemzetközi Férfi Osteoporosis Kongresszust. Az International Osteoporosis Foundation (IOF) által szervezett rendezvényre Michelangelo Dávidjának szülőföldjén, a toscanai Sienában került sor 2001. február 22-24. között. A konferencia rangját emelte, hogy a szakterület számos jeles képviselője tartott előadást, amelyhez az összefoglalók alapján kiválasztott 22 prezentáció csatlakozott.

A felkért előadások négy témakört érintettek: epidemiológia, patomechanizmus, diagnózis és terápia. Melton a férfi osteoporosis előfordulási gyakoriságát az 50 év feletti rochesteri férfi korosztályban 20%-ban adta meg, hangsúlyozva azonban, hogy a prevalencia helyett mindkét nem esetében fontosabb az abszolút törési rizikó figyelembevétele. Stepán a Cseh Köztársaságban a csípőtörések számának 15%-os emelkedését találta az elmúlt 30 év alatt, a növekedést nem magyarázta a populáció öregedésének mértéke.

Rizzoli megerősítette azt a (nők esetén már ismert) tényt, hogy a csúcscsonttömeg körülbelül 70%-át a férfiaknál is genetikai faktorok határozzák meg, amelyek a fiúk pubertása során nagyobb csontakkumulációt, így nagyobb csontméretet eredményeznek. A trabeculák száma, vastagsága, valamint a corticalis réteg vastagsága a két nemben egyforma. A táplálkozás az IGF-I-szekréción és a proteinfelvételen keresztül modulálja a genetikai hatásokat. Gennari szerint a génhatások és a géntípusok identifikálásában további, férfiakra vonatkozó tanulmányok szükségesek.

Meuiner hisztomorfometriai adatai szerint a férfiak 20-80 éves kor között kevesebb (körülbelül 30%) trabecularis csontot veszítenek, mint a nők (42%), ráadásul a trabeculák vastagságának csökkenése és szeparációja sem olyan kifejezett, mint nőkben. A trabeculák felszívódása inkább a női osteoporosis jellemzője. A csontképzés paramétereiben nem talált különbséget a két nem között. Az idiopathiás osteoporosisos férfi betegek trabecularis csontvolumene 35%-kal kisebb, mint az életkorban illesztett egészségeseké. A csontformáció csökkenése mellett a csontreszorpció növekedését is megfigyelték.

Seeman előadásában arról hallhattunk, hogy a férfiak nagyobb csontmérete ellenére sincs különbség a törés relatív rizikója tekintetében a nemek között. Férfiaknál is igazolódott, hogy a BMD-értékben bekövetkező 1 SD csökkenés a törés esélyét másfél-, illetve kétszeresére emeli. A csonttörés a csontot érő teher és a csont terhelhetősége közti aránytól függ, amelyet Seeman fracture risk indexként (FRI) definiált. A fiatal férfiak csontmérete nagyobb, mint a fiatal nőké, azonban nagyobb terhet kell viselniük, így az egységnyi csontra jutó terhelhetőségben nincs különbség a nemek között. Fiataloknál a törés azért nem gyakori, mert a csont a ránehezedő tehernél erősebb, az FRI-érték 0,3 alatti. Az életkor előrehaladtával a helyzet megváltozik. Ha a teher nagyobb, mint a terhelhetőség, vagy a csont terhelhetősége csökken, akkor a törési index 1 fölé emelkedik, és ebben nincs különbség a férfiak és nők között. Férfiaknál azért jön létre kevesebb törés, mert a periostealis appozíció részben ellensúlyozza az endostealis reszorpciót, így az abszolút értékben nagyobb endostealis csontvesztés ellenére is kisebb a csontállomány-csökkenés. Audran állati és emberi csontbiopsziás anyag elemzése során mutatott rá a törések kiváltásában a megváltozott mikroarchitektúra szerepére.

A következő nagy témakör a hormonok és a csontvesztés kapcsolatát érintette. Az androgének csonthatását Orwoll úgy foglalta össze, hogy a hatás módja napjainkban sem ismert. Nem tudható pontosan, vajon az androgén csak prekurzora az ösztrogénnek, vagy közvetlen csonthatása érvényesül, netán az androgén és ösztrogén szinergizmusa határozza-e meg a szexuálszteroidok csonthatását? Androgénreceptorok kimutathatók az osteoblastokon, amelyek androgén hatására az (IGF-I-en keresztül) proliferálódnak. Ezért a szelektív androgénreceptor-mo-dulátorok szóba jöhetnek a férfi osteoporosis kezelésében. Francis a vertebralis törésben szenvedő férfiak 20%-ánál, a csípőtörést elszenvedettek 50%-ánál észlelt hypogonadismust. Egyes adatok szerint tesztoszteronterápiával 25%-kal tudták növelni a lumbalis BMD-t az első néhány évben. Eugonad férfiak hat hónapos tesztoszteronkezelése azonban szerényebb eredményt hozott, ugyanis a lumbalis BMD csak 5%-nyit emelkedett, viszont nőtt a prostatával kapcsolatos, illetve cardiovascularis jellegű mellékhatások száma. Az ösztrogénnek a férfi osteoporosis patomechanizmusában betöltött szerepére vonatkozóan Khosla rendkívül meggyőző vizsgálatot mutatott be. 59 idős férfi betegnél tesztoszteron- és ösztrogénhiányos állapotot idézett elő, majd ezeket a betegeket tesztoszteronnal és/vagy ösztrogénnel kezelte. Eredményei szerint a csontreszorpció szabályozásában az ösztrogén játssza a fő szerepet, viszont mind ösztrogén, mind tesztoszteron szükséges a csontformáció fenntartásához. A szérumösztradiol 11 pg/ml-es értékénél húzta meg azt a határvonalat, amely feltétlenül szükséges a csontvesztés mérsékléséhez. Az életkorral emelkedő oszteoprotegerin-szintnek Szulc fontos parakrinmediátor hatást tulajdonít az idősek csontmetabolizmusában. Svájci kutatók ismertették a hypogonad patkányokkal végzett kísérletek során talált kapcsolatot a tumornekrózis-faktor magas szintje, a csökkent BMD és a csont erőssége között.

A következő blokk a diagnózis kérdésével foglalkozott. Nagy érdeklődés előzte meg Kanis előadását: javaslata alapján kialakul-e a férfi osteoporosis speciális, a nőkétől eltérő diagnosztikai kritériumrendszere? Annak ellenére, hogy az előadó a BMD mellett számos törési rizikót módosító tényező figyelembevételének fontosságát is hangsúlyozta, változatlanul az 1999-es WHO-ajánlást tartotta elfogadhatónak a férfi osteoporosis diagnózisának felállításakor. Delmas a biokémiai markereket tekintette át. Az életkor előrehaladtával a csontképzés és a csontlebontás markereinek szintje egyaránt csökken: legmagasabb a 20-30. életév között, legalacsonyabb az ötvenes, hatvanas években.  Ennél idősebb korban a csontformációt jelző markerek szintje már stabil marad, ezzel szemben növekszik a csontbontás. Ebből adódóan elképzelhető lehetőségnek tűnik az antireszorptív szerek alkalmazása a férfiak csontvesztésének prevenciójában és kezelésében.

Orwoll a világon elsőként számolt be primer férfi osteoporosisban két éven át alkalmazott napi 10 mg alendronátterápiával szerzett tapasztalatairól. A lumbalis BMD 7,1%-os (placebo adása esetén 1,8%-os), a femur-BMD 2,5%-os (placebo adása esetén 0,1%-os) növekedését észlelte az alendronáttal kezeltek csoportjában; röntgenmorfometriával igazolt új vertebralis törés pedig csak a betegek 0,8%-nál következett be (a placebóval kezeltek 7,1%-ánál). Adami nagyszámú betegen bizonyította, hogy a heti egyszeri 70 mg alendronát hatása nem maradt el a napi 10 mg alendronát effektivitásától. A betegek mindkét esetben jól tolerálták a gyógyszerelést. A heti egyszeri adagolási forma előnye többek között a felső gastrointestinalis mellékhatás hiányában mutatkozott meg. A fentiek alapján az alendronát bizonyítottan hatásos a férfi osteoporosis kezelésében.

Ringe a vertebralis törés nélküli betegeit fluoriddal, a vertebralis deformitással is rendelkezőket pedig fluorid-alendronát kombinációval kezelte. Hallhattunk előadást arról is, hogy parathormon-kezelést követően a lumbalis BMD 13,5%-os, a femur-BMD 2,9%-os növekedést mutatott, míg a radius-BMD nem változott. Egy osztrák munkacsoport 120 mg raloxifen hathetes alkalmazása során bekövetkezett endokrin változásokat értékelte a placebokezeléshez viszonyítva.

Az I. Férfi Osteoporosis Kongresszus várakozásunk ellenére nem zárult konszenzusos állásfoglalással. Ennek oka alighanem az, hogy a kórszármazás tekintetében kevés előrelépés történt ahhoz képest, ahogyan ezt például a Ca és Csont hasábjain (1998;1:86-95) összefoglaltuk. A férfiak csontritkulásának kutatásában talán az egyedüli nagyobb fejlemény az ösztrogének szerepének egyre tisztább megjelenítése. A diagnosztika révén leginkább várt konszenzushoz nem gyűlt még össze elegendő vizsgálati eredmény. A terápiában viszont jelentős előrelépés történt, az alendronát hasznosságának a modern klinikofarmakológiai követelmények szerinti bizonyításával.

Végezetül köszönettel tartozunk sienai vendéglátóinknak figyelmességükért; az együtt töltött négy nap nemcsak szakmai tudásunkat gazdagíthatta, hanem kellemes élményként maradt meg emlékezetünkben.