Polgár Ferenc-emlékelőadás
MOOT Kongresszus, 1995
Prof. Dr. Holló István
 
 
 

Ca és Csont 2001;4 (1): 7-10.

Szólj, s ki vagy elmondom - Ne tovább, ismerlek egészen:
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
Íz, szín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.
(Kazinczy F.: Írói érdem)
 

Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim!

Személyiségemmel nehezen egyeztethető módon, nagyfokban meghatódva szeretnék köszönetet mondani a Magyar Osteoporosis és Osteoarthrologiai Társaság tagságának, illetve választott Vezetőségének azért, amiért a frissen alapított és Polgár Ferencről elnevezett életműdíjjal előszörre engem tiszteltek meg. Meghatódottságomban biztosan közrejátszik az a körülmény is, hogy kaptam már magas szintű elismerést mint a felsőoktatás tanára, mint orvos általában, úgyis mint kutató, de pályám legfontosabb elkülöníthető részét, az anyagcsere-csontbetegségekkel, illetve osteoporosissal kapcsolatos munkásságomat eddig társadalmi szinten, még sohasem értékelték.

Úgy gondolom, hogy minden gyakorlati orvosi munkát végző doktor, kutató és oktató igencsak jól teszi, ha lelkében élete végéig szerény marad. A 70. életévemben azonban álszerénységre már aligha kell törekednem. Így csak azt mondhatom, hogy az anyagcsere-csontbetegségek terén most megkapott elismerést nagyon köszönöm, igen sokra értékelem és úgy érzem, hogy e téren valóban igyekeztünk sokat tenni, fiataljaim pedig remélhetőleg eddigi tevékenységünket folyamatosan még hatékonyabban fogják folytatni.

Azt gondoltam, hogy ez alkalommal köszönetemet nem tudományos előadással fogom kifejezni. Pályánk legfontosabb osteológiai eredményeit a Magyar Belorvosi Archivum 1994. évi augusztusi számában egyébként már összefoglaltam. Ez alkalommal tehát inkább azzal az orvosi iskolával és főleg gondolatkörrel foglalkoznék, amelyik szakmai életemben, így a funkcionális osteológiában is, mind a mai napig vezérfonalam volt. Ha ugyanis valóban van életművem, akkor az a szerencse és a véletlenek mellett, elsősorban annak az orvosi iskolának köszönhető, melynek tagja voltam, és ami gondolkodásom fő formálója volt, és amiből néhány gondolat átadása a fiatalságnak talán ma is hasznos. Mielőtt azonban erre rátérnék, szeretnék néhány mondatot Polgár Ferenc tevékenységének is szentelni.

Életéről, személyiségéről jóformán semmi ismeretem sincs. Az 1960-as évek első felében azonban, amikor az osteoporosiskérdéssel ugyan már aktívan foglalkoztam, de egyúttal tanultam is az osteológiát, az akkoriban nemzetközinek leginkább tekinthető német nyelvű összefoglaló közleményekben ismételten olvastam megdobbanó szívvel a hazai irodalomból számomra ismeretlen honfitársunk, Polgár Ferenc nevét a praesenilis, és ezáltal a postmenopausás osteoporosis első leírójaként. Eredeti közleményei, melyek 1931-ben, majd 1937-ben jelentek meg az akkori világ biztosan legjelentősebb röntgenfolyóirataiban (Röntgenpraxis 3, 346, 1931; Forschr. Röntgenstr. 56, 208, 1937) Polgár Ferenc Szent Lukács fürdőkórházi röntgenorvos munkásságának osteológiai jelentőségét még inkább aláhúzták. Így került sor arra, hogy az 1967-ben megjelent első osteoporosiskönyvemben már igyekeztem emlékét és jelentőségét a hazai irodalomban is felidézni.

Mai szemmel újra olvasva közleményeit, vállalhatjuk azt a régi német értékelést, hogy az általa praesenilis osteoporosis néven leírt kórkép a postclimakteriális osteoporosis felismerésének is első lépése volt. Mégis számos más, szakmánkban jelenleg is előtérben álló kérdés felvetése és leírása talán még figyelemreméltóbbá teszi Polgár Ferenc említett közleményeit. Ezek ugyanis intenzíven rámutatnak a csigolyák magassági átmérőinek megfigyelésével nyerhető adatok jelentőségére, az akkor már ismert ék- és halcsigolyák mellett az egyenletesen komprimált, mindhárom magassági átmérőjében egyenletesen csökkent, lapos kompressziós csigolyák osteoporosissal való összefüggésére (Plattwirbel), a mellékpajzsmirigy-adenomások, egyes vesebetegek komprimált csigolyáira, és számos egyéb elkülönítő diagnosztikai kérdésre. E közlemények mutatják, hogy Polgár Ferenc valóban a nemzetközi osteológia egyik nagyon korai, jó szemű, maradandó megállapításokat tevő klinikus személyisége volt, s így a róla elnevezett díj elnyerése számomra valóban megtisztelő. Maradandót, újat alkotott, tekintsünk joggal büszkén emlékére.

Rátérve most már az egész szakmai tevékenységemet leginkább befolyásoló gondolatkörre, azt kell mondanom, hogy ez a Korányi-iskola gondolatköre volt.

Klinikánk, azt hiszem, ma is Korányi szellemében igyekszik dolgozni, amint azt  hirdeti Korányi Sándor arcképe levélpapírján is. Mégis úgy gondolom, hogy indirekt módon ugyan, de én voltam Korányi utolsó és legfiatalabb tanítványa, annak ellenére, hogy a Mesterrel soha életemben nem találkoztam, halála napján, 1944-ben pedig még orvostanhallgató sem voltam.

A dolog már medikus koromban kezdődött. IV. éves medikusként ugyanis belgyógyászatot a Rusznyák-klinikán, V. és VI. évesként a Haynal-klinikán hallgattam, és Haynal professzornál tettem le a belgyógyászati szigorlatot is. A két, nagyon sok tekintetben különböző, sok tekintetben nagyon hasonló tanszék között a legfőbb rokonság mégis az volt, hogy mindkét klinika professzora és vezető munkatársai is magukat egyaránt Korányi tanítványának és a Korányi-iskola folytatóinak vallották. Mindazok a nézetek és állásfoglalások pedig, amelyek mindkét klinikán Korányira hivatkozva nap mint nap elhangzottak, rám már akkor nagy hatással voltak. Mikor pedig az akkori bonyolult és sok tekintetben felfoghatatlan káderezési viszonyok közepette véletlenül, de igen nagy szerencsémre, az I. számú Belklinika munkatársa lettem, a "korányista gondolatkör" - nyilván veleszületett adottságaimnak is megfelelve - az évek folyamán mindinkább sajátommá vált, és így magamat is mindinkább a Korányi-iskola "leszármazottjaként" tekintettem.

Közismert, hogy ennek a legjelentősebb magyar belgyógyászati orvosi iskolának Korányi Frigyes volt az alapítója. Igazi nagyságát azonban Korányi Sándor adta meg. S bár nekem, mint már említettem, nem adatott meg, hogy a korabeli karikatúrának megfelelően a Mester kézenfogva vezessen "ad astra", azaz a csillagok felé, mégis az ő legközvetlenebb, legjelentősebb tanítványai voltak szakmai mestereim és gondolkodásom formálói.

Haynal Imrén, és az 50-es években sajnos rossz politikával foglalkozó, de szakmai szempontból mégis legfontosabb mesteremen, Rusznyák Istvánon kívül - igaz, csak életének utolsó évében - hatással volt rám Korányi legjelentősebb tanítványai közül még Hetényi Géza professzor is, akinek ekkoriban kezelőorvosa voltam. Nagy hatással voltak rám továbbá a klinikán az 50-es években Korányi legfiatalabb tehetséges tanítványai, akik mellett, mint osztályvezetők mellett tanultam meg a kórtermi munkát is. Ezek között meg kellett említenem Julesz professzor nevét, aki az osteológiai jövőm szempontjából is rendkívül fontos endokrinológiában volt a mesterem, továbbá a Róbert Károly körúti kórházi főorvosként is ismert, az első magyarországi kardiológiai intenzív osztályt létrehozó Braun Pál főorvos urat, és bizonyos tekintetben tanszéki elődömet, Magyar Imrét is.

Mindezek voltak tehát azok, akik a korányista szemléletmódra neveltek és kiképeztek. És talán még Ratkóczy Nándor professzor is, aki szintén Korányi-klinikai múlttal vált az egykori Röntgen Klinika igazgatójává, és aki az egyetlen olyan tanárom volt medikus éveim során, akitől érdemi ismereteket szerezhettem az anyagcsere-csontbetegségekről, s így az osteoporosisról még a röntgenmorphológián túl is.

Visszatekintésemnek nem lehet feladata a Korányi-iskola szellemiségének különben is nehezen megfogalmazható részletes összefoglalása. Mégis, osteológiai munkámra is utalva ide kívánkozik, hogy ezen iskolában is a jellemző fő cél természetesen a beteg ember gyógyítása és betegségének megelőzése volt, de a funkcionális természettudományos gondolkodásmód és az objektivitásra való folyamatos törekvés révén. Ezen iskola gyógyító orvos tagjaira, és így rám is, az átlagosnál nagyobb mértékben volt ugyan jellemző az alapkutatási érdeklődés, de mindig annak tudatában, hogy ez is a beteg ember gyógyítását és a betegségek megelőzését szolgálja a funkcionális természettudományos megközelítés segítségével. Saját példám erre 1975-ben megvédett akadémiai doktori értekezésem, amely jórészt állatkísérleti, de részben humán alapkutatási eredményeimet tartalmazta. Ugyanakkor ezek az alapmegfigyelések munkacsoportunk klinikai kutatásai jó részének is elméleti hátteret és alapot adtak. Így a kalcitonin terápiás módszerünknek, a Retabolil alkalmazásának, a DEA-S-szint osteoporosis-markerként való alkalmazásának és még sok minden másnak, köztük munkatársaim számos vizsgálatának is. Ugyancsak alapkutatáshoz kapcsolódott a maga idejében nemzetközileg legismertebb eredményünk, a dohányzás osteoporogen hatásának első objektív bizonyítása  is (JAMA 237, 2470,1977), ami végül is világszerte tankönyvi adattá vált.

Az elmondottak persze egyúttal kritikai gondolkodásmódot is jelentenek. Ez a kritikai készség biztosította számunkra azután annak tudatát is, hogy egy-egy beteg ágya mellett a jelenlegi tudományos fejlettség ellenére sem lehet a betegek, és a betegségek jó részét csak természettudományos módszerekkel orvosolni, azaz, hogy az orvosi munka pszichés és szociológiai vonatkozásainak a jelentősége is rendkívüli. Reálisan számolva, célunk tehát csak az lehetett, hogy igyekeztünk a klinikán mind több és több, egyre objektívebb természettudományos segítséget keresni a betegek számára, sohasem feledkezve meg azonban mindazok lelki segítéséről, akiknek arra van szükségük, és akiken a pszichés módszer korunkban is a legjobb segítségi lehetőség.

Gondolkodásmódunk kötelezett bennünket arra is, hogy az osteológiában is határozott különbséget tegyünk a tények és a tanok között, a hipotézisek és a tudományos tézisek között. Első kötelességünknek tekintettük ezen elveket folyamatosan megvalósítani alapkutató tevékenységünk és klinikai kutatásaink során, de akár az egyes betegek kórelőzményének felvételekor is, például annak állandó tisztázása révén, hogy egy-egy panaszon, fogalmon ugyanazt értjük-e mi is, mint amit a beteg mondani akart. Az osteológiában is fontosnak tartottuk folyamatosan tisztában lenni azzal, hogy mi az, amit tényleg tudunk, és mi az, amit csak gondolunk valamiről. Fontosnak tartjuk ugyan a hipotéziseket, de legalább olyan fontosnak ezek sokoldalú ellenőrzését. A tények és tanok elkülönítésének alapja csak a széles körű ismeret lehet. Ezért tartjuk kötelességünknek a ma szokásos kongresszusi ismeretszerzés mellett és felett, részben helyett, a legszélesebb és mélyenszántó olvasottságot, éspedig kritikai olvasás formájában. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ha valami a legmagasabb impakt faktorú lapban jelenik is meg, az még egyáltalában nem biztos, hogy igazság, vagy hogy éppen olyan módon igazság, ahogy azt  először megfogalmazták. Jó példája ennek napjainkban a D-vitamin-receptor-allélek esete.

Orvosi iskolánk szelleme a gyógyítás megítélésében is vezérfonalunk volt. A gyakran nagyvonalú, klinikofarmakológiainak kinevezett vizsgálatok eredményeit, hipotéziseit tényként felhasználó ipari propaganda sokszor talált bennük ellenfélre. Megfelelő bizonyító tények hiányában az osteoporosis kezelésére ma sem tekintjük jobbnak azt a gyógyszert, amelyik újabb ugyan, de nem megfelelően kivizsgált, vagy éppen vizsgálat adatai alapján derül ki, hogy nem éri el egy esetleges régebbbi értékét.

A felsorolt gondolati jellegzetességek ma már közhelynek tűnhetnek az akkori időkkel szemben, amikor is a klinikai orvostudomány még inkább volt művészet, mint igazi tudomány. Ezek a közhelyek azonban ma is gyakran hiányosan érvényesülnek mind a kutatásban, mind az orvosi gyakorlatban és az osteológiai betegellátásban is. Soha annyi - szerencsére többnyire csak átmeneti - ellenséget nem tudtam szerezni magamnak mással, mint egyes beszámolók természettudományos kritikájával, annak ellenére, hogy sohasem a ledorongolás, hanem inkább az időben való segítés volt a kritikám célja.

Utaltam már arra, hogy az orvostudományban a természettudományos objektivitásra való törekvés közhelynek számít. Kezd azonban ennek a fordítottja is igaz lenni, nevezetesen a tudományos objektivitás sokszor kimondott, többnyire azonban kimondatlan elutasítása, az irracionalitás, különösen bizonyos "természetgyógyász" körökben, illetve paramedicinális  megnyilvánulásokban. Az  ilyen megnyilvánulások kétfélék: vannak olyanok, amelyeknek evidens módon, sőt hangsúlyozottan semmi köze a tudományhoz. Mások az orvostudomány egyes fogalmaival rosszul élve, vagy visszaélve jutnak végeredményben ugyanoda (például immun...). Ez természetesen egyáltalán nem mindig szándékos vagy éppen rossz szándékú.

Az osteoporosis kalciumkezelését illetően is tapasztaltuk az elmúlt években, hogy realitással rendelkező ismereteket jó szándékkal, de rossz szakmai analógiák alapján igyekeztek helytelenül a gyógyításban alkalmazni. A tudományos hiányosság ez esetben azon lépés elmulasztása volt, amelynek során kérődző szarvasmarhákon, jelentős gazdasági hasznot is hozó tudományos munka eredményeit, a teljesen más emésztőrendszerrel, anyagcserével rendelkező ember kalciumháztartására automatikusan kiterjesztették és alkalmazták oly módon, hogy nem vizsgálták meg ennek a lépésnek jogos, vagy jogtalan voltát. A kalciumterápia persze nélkülözhetetlen az osteoporosisos betegek ellátásában, de egyáltalán nem kizárólagosan vagy olyan módon, mint ahogy a közelmúltban egyesek azt egyedül üdvözítőnek tartották.

A következő percekben szeretnék még arra a gyakran hozzám intézett kérdésre is röviden reflektálni, hogy hogyan, mi okból kezdtem el pályám során a csontanyagcsere-betegségekkel foglalkozni. Nyilvánvaló, hogy annak idején ez egyáltalán nem volt valamiféle előkelő, természetes, nagyrabecsült témaválasztás egy egyetemi belklinikán.

A dolog 1958-ra nyúlik vissza, amikor is az az endokrinológiai kérdés izgatott, hogy mi az élettani jelentősége a női szervezetben is nagy mennyiségben képződő androgen hormonoknak. Annak idején magam a feltételezett anabolikus osteológiai hatás tanulmányozására adtam fejemet, és e réven lett belőlem osteológus-endokrinológus. Ezek a kutatásaim - talán ismert - bizonyos pozitív eredményekkel végződtek.

Ez a kutatási eredmény azonban nemcsak osteológiai tevékenységem szempontjából volt számomra meghatározó, hanem azon tapasztalat szempontjából is, hogy a tudományos kutatás számára ínséges időkben az originális kutatási eredményeket elérni kívánóknak célszerű és hasznos szakmánk egyes részterületeinek határterületén kutatni, mint ahogy a mi esetünkben ez az osteológia és endokrinológia határán történt. Ínséges időkben ugyanis ritkán van a kutatóknak lehetősége a nemzetközi élvonal legfontosabb módszertanát széles körben alkalmazniuk, és ezért előtérben lévő témákat eredményesen vizsgálniuk.

Ez történt az anyagcsere-osteológia továbbvitele során is. Így például az emésztőszervi, illetve májbetegek osteopathiájának, a pajzsmirigybetegségek és a csont közötti fontos és gyakorlati összefüggés vizsgálatának során, melyekről már sokat közöltek a klinikáról.

Végezetül engedjék meg, hogy azt a mindenki által gyakran hangoztatott tényt én is hangsúlyozzam, hogy eredményes tevékenységünk csapatmunkának volt köszönhető. Igaz, osteológiai kutatásaim első tíz évében, speciális betegellátásunk kezdeti szakaszán még magamban dolgoztam. A hatvanas évek folyamán az osteoporosis témán velem dolgozni nem volt túl hasznosnak tűnő dolog a klinikán. Először Szűcs János csatlakozott mégis hozzám, és hosszú időn át döntően kettesben csináltuk. Ezt e helyen is megköszönöm neki. A hetvenes évek közepétől azután csatlakoztak hozzánk kitűnőbbnél kitűnőbb fiatal munkatársak, s így lassan, fokozatosan, egyszerre tanulva és tanítva erősödtünk meg úgy, hogy mire az osteoporosis megszűnt mellékes téma lenni, és az érdeklődés iránta világszerte és aztán itthon is előtérbe került, nagy tapasztalattal, hozzáértéssel, olvasottsággal rendelkező olyan csapat állt össze, amelyik továbbképző, oktatómunkát is folytatva, nagy fokban könnyítette meg az új ismeretek hazai elterjedését. Kiváló munkatársaim, ma már persze másokkal együtt, az én munkásságom befejezése után is biztosítékai az anyag-csere-osteológia magas szintű hazai és nemzetközi folytatásának. Kívánom, hogy ez valóban így is legyen.


Utóirat 2001-ből

Nagy örömmel tölt el, hogy munkatársaimmal kapcsolatos fenti reményeim fokozatosan valóra válnak. Erre utal scientometriás adataik mellett az MTA Doktori Tanácsának, egyetemünk Habilitációs Bizottságának, tudományos egyesületek vezetőségválasztó közgyűlésének határozatai és néhány szaklap szerkesztőválasztása is. Örömömet még fokozza az a tény, hogy volt munkatársaim tanítványai is eredményesen viszik tovább az alapkutatásokhoz kapcsolt klinikai kutatómunkát, és hogy ennek eredményeit itthoni és nemzetközi fórumok már sorra visszaigazolják.